Nyolcévesen betegedtél meg. Hogyan tudtad kisgyerekként feldolgozni a változásokat?

Nagyon nehéz időszak volt, a betegség önmagában is megviselt, de a szüleimtől is elszakított. Nagyvátyon, egy apró Baranya megyei faluban, szerető családban nőttem fel. Miután megbetegedtem, először Pécsett kezeltek, ahol még meg tudtak látogatni a szüleim, de miután kiderült, hogy ez egy ritka autoimmun betegség, Pestre kerültem rehabilitációra, ahova már nem tudtak eljönni. Kisgyerekként nagyon szerettem mozogni, úgy éreztem a betegség ezt is teljesen elvette tőlem. Egy-másfél év szinte kiesett az életemből, majd a Mozgásjavító Általános Iskolába kerültem, ahol újra gyerekekkel lehettem együtt, és a mindennapjaim végre nemcsak a betegségről szóltak, hanem a játékról is. Ráadásul újra célja lett az életemnek.

Hogy találtál rá a sportra?

Az iskolában mozgásban korlátozott gyerekek tanulnak, ezért nagy hangsúlyt fektetnek a sportra, hogy minél többen parasportolóként kerüljenek ki az iskola falai közül. Én is kipróbáltam többek között a kerekesszékes kosárlabdát, a kerekesszékes vívást és az úszást, ami különösen megtetszett. Indultam versenyeken is, és az országos bajnokságon már az első években szép eredményeket értem el. Mindez jó alapot adott ahhoz, hogy megszeressem az élsportot.

Miért éppen a kajak-kenu?

Az úszással megszerettem a versenyzést, a kajak-kenuval pedig nagy lehetőségek nyíltak meg előttem, mert egyből a Honvédhoz igazolhattam. A másik ok a természetszeretetem volt. Mint vidéki kisgyerekek mindig kint játszottunk a szabadban a barátaimmal, a faluszéli kis halastóhoz mentünk, vagy a közeli erdőben barangoltunk.

Ez a természetközeliség, amire a kajakozásban újra rátaláltam, kifejezetten hiányzott a betegségem óta.

Hogyan élted meg, hogy már fiatalon nemzetközi versenyeken vettél részt?

Hatalmas élmény volt. Az alapozó időszak után, tizenöt éves koromtól úgy edzettem, hogy a következő évben már elindulhassak a poznańi felnőtt-Európa-bajnokságon. Izgalmas volt a verseny, rengeteg új inger ért. Amikor a rajtnál láttam, hogy felnőttekkel versenyzek, akkor hasított belém, hogy mit is akarok én itt ennyi idősen. De aztán csak be tudtam bizonyítani, hogy van ott keresnivalóm, megnyertem az előfutamot, és bejutottam a döntőbe. Mindenki meglepődött, de nagyon örült – nemcsak itthon, hanem nemzetközi szinten is.

Majd megnyerted a döntőt is. Milyen élmény volt tizenhat évesen Európa-bajnokká válni?

Emlékszem, ahogy szólt a Himnusz, valódi hidegrázós élmény volt. Nagy vízválasztó volt, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy életem hátralevő részében ezt szeretném csinálni.

A 2019-es szegedi világbajnokság – ahol már paralimpiai kvótát szereztem – szintén nagy élményt jelentett, a hazai közönség hatalmas szurkolótáborként drukkolt nekem. Talán ez volt az egyik legmeghatározóbb pontja a sportkarrieremnek, illetve az egész addigi életemnek, mert meg tudtam mutatni a szüleimnek, hogy nem leszek elesett.

Féltettek? 

Igen. Nem tudták, hogy kerekesszékesként milyen lehetőségeim lesznek, mit tudok elérni az életben. A világbajnoki győzelmem pillanatában láttam meg rajtuk, hogy nemcsak megnyugodtak, de büszkék arra, hogy igenis képes nagy dolgokra a fiuk.

A felkészüléshez mi ad igazán erőt?

Nagyon szeretek mozogni, sportolni, élvezem, amit csinálok. Persze amikor még nem olyan jó az idő vízen, előfordul, hogy extra motivációra van szükségem, de az lebeg a szemem előtt, hogy ez is szükséges ahhoz, hogy ott legyek a versenyen, márpedig ott akarok lenni.

Van bennem egy kis dac a betegség óta, hajt a vágy, hogy megmutassam a világnak, képes vagyok rá.

Mi az első paralimpiával kapcsolatos élményed?

Tizenhárom éves voltam, amikor a riói paralimpia zajlott. Akkor kezdtem kajakozni, utólag felfoghatatlan, hogy akkor még szurkolóként néztem a közvetítéseket, majd a következő paralimpián, Tokióban már mint éremesélyes állhattam rajthoz. Rió jó emlék, abból a szempontból is, hogy mi minden változott az életemben a következő években.

Milyen érzésekkel gondolsz vissza a tokiói győzelemre?

Csodálatos, meghatározó élmény volt, mert sok élsportolóval találkozhattam, akik különböző sportágakat képviseltek, de osztoztak a sport szeretetében. Előtte azonban a pandémia miatti bizonytalanság megviselt. Csalódott voltam, amikor felmerült, hogy teljesen elmarad a paralimpia, de amikor eldőlt, hogy „csak” csúszik egy évet, minden egyenesbe került. Bár nehéz időszak volt a bezártság, korlátozott lehetőségem volt az edzésre, ahogy közeledett a verseny, új erőre kaptam, az idő is felgyorsult, és hirtelen már ott voltam az utazás pillanatában. A helyzetemet nehezítette, hogy a paralimpia előtt pár héttel megsérültem, annyira fájt a tricepszem, hogy még a verseny előtt sem tudtam rendesen bemelegíteni. Az időjárás is váratlanul megváltozott, a hőmérséklet húsz fokot zuhant, és megfordult a szélirány. A versenyen viszont mindennek dacára a megfelelő teljesítményt nyújtottam.

Szeptember 6-án kezdődik a párizsi megméretés.

Nagyon várom a versenyt, bár érzem annak a terhét, hogy címvédőként indulok, és nagyok az elvárások. Jó lesz, hogy lesznek nézők, mert az Tokióban hiányzott. A legtöbbet az jelenti számomra, hogy ott lehetnek a családtagjaim, mert a 2019-ben Szegeden rendezett világbajnokságot leszámítva még nem láttak nemzetközi versenyen.

Fotók: Magyar Paralimpiai Bizottság