SZÖVEG: MESZLENY ZITA
FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD
Minden eseménynek megvan a maga dallama. Szedlák Józsefné pedig pontosan tudja, a toronyban lakó három harang közül mikor melyiket és hogyan kell kongatnia. A feladat korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A három hangszert nem könynyű egyszerre szólásra bírni. Mikor erre mégis szükség van, Ilonka néni a kezeit és a lábait is használja hozzá. És az sem mindegy, milyen hosszan zeng a templom és környéke. „Amíg harangozom, imádkozom, így tudom, meddig kell folytatnom” – vezet be mestersége rejtelmeibe az asszony, miután elengedi a kötelet, amit az elhunyt emlékére húzott. Ezután hozzáteszi: a vihar az teljesen más dolog. Annak nin- csen saját ritmusa. „A jégesőt csak szét kell harangozni” – mondja. Úgy tartják ugyanis, hogy a termésre veszélyes jeget hozó felhőket elkergeti a felfelé szálló harangszó. A környékbeliek pedig váltig állítják: nem emlékeznek rá, hogy a falu- ban nagy jégeső tombolt volna bármikor is. A módszer tehát szerintük hatásos. E mellett érvel Ilonka néni is, miközben fél szemmel a templomtoronyba vezető létrán álló órára pillant.
Mindjárt dél, Nagyboldogasszony napja. Az ünnepi alkalomhoz ünnepi harangszó dukál, ami nincsen eseményhez illő népviselet nélkül. Ilonka néni elsiet, hogy rövidesen díszes palóc ruhában térjen vissza. Ahogy büszke természetességgel közeledik tarka öltözetében, mintha egy letűnt korból hátramaradt képeslap elevenedne meg előttünk. Ám az asszony frissessége, ahogy történetekbe kezd az általa hímzett ruhadara- bokról, visszarepít minket a jelenbe. Miközben mesél, elfoglalja helyét a templom bejáratánál, a torony alatt álló kis sámlin. Megigazítja terebélyes szoknyáját maga körül, majd elhallgat. Pár másodperc múlva kiderül, mire vár. A szomszéd templom harangjai delet jeleznek. Ott egy perccel korábban kondítanak, de automata hozza lendületbe a hangszereket, mint szinte már mindenhol. „Pedig addig élnek, amíg lélekkel kongatják őket. Ha eltűnik a lélek, meghalnak a harangok – mondja az asszony, s elszántan hozzáteszi: – Én amíg csak Isten engedi, húzom.” Majd szemét behunyva belekapaszkodik kezével és lábával is a kötelekbe. A terényi templom tornyában felzúgnak a harangok.
A faluban vagy kocsmába, vagy meccsre jár az ember, tudjuk meg a Rimóc–Bercel futballmérkőzés lelátóján ülve. Járhatnának még könyvtárba is, de nem mindenki olyan típus. A vidéki focipályák fontos, ha nem a legfontosabb találkozási helyek az itt élők számára.
Aki az agglomerációban szeretne vendéglátóhelyet nyitni, annak a minőség a kötelező minimum. A vidék és a város határán pedig annál is többre van szükség. A pátyi C’est la vie Caféban pontosan tudják, mire.
Bennünk, magyarokban él egy határozott kép a lóversenyről, a galoppról és az ügetőről. Pontosabban a közönségéről, arról a tarka világról, amely az egészet egykor körülvette. Bencsik Gábor tárcája.
Az óbudai Don Bosco Oratórium és Közösségi Ház nem csak ház: sokak számára az első hely, ahol biztonságot, figyelmet és valódi közösséget tapasztalnak. Rácz Zs. Enikő az üzleti világból érkezve lett a ház „anyja”, a gyerekek és fiatalok között találva meg a hivatását.
A kocsma, ami nincs is. Vagyis van, csak kívül az emberi téren és időn. A Calgary messze több, mint négy fal és rengeteg régi tárgy: varázsos híd múlt és jelen között.
A digitális ember kontaktokat gyűjt, miközben az életében egyre kevesebb az igazi találkozás. A Fény utcai piac megőrzött valamit abból a korból, amikor a piacozó ismert minden arcot a standokon – és nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is lejárt. Itt nem arctalan tömeg hömpölyög: az emberek keresik egymás tekintetét. Szatyraikban történetek lapulnak – csak meg kell állni, és el is mesélik. Portrék a Fény utcai piacról.
