Légrádi Gergely Falaink című regényében egy család története épül fel az egyedülálló anya és kisfia monológján keresztül. Elénk táruló gondolataikból mozaikszerűen áll össze, milyen traumák vezettek ahhoz a helyzethez, amelyben élnek. Fontos a cím, hiszen hiába zárja össze anyát és fiát otthonuk falai, mégis falak húzódnak kettejük külön világa között is. Az apából már csak egy dolgozószoba maradt, mégis központi helyet foglal el mind felesége, mind fia világában. 

A kisfiú más mint a többiek, nem úgy viselkedik, mint egy „normális gyerek”, gondolja róla saját anyja, „rossz” címkézik fel az iskolában. Abban a közösségben, ahol a napjai jelentős részét tölti, különbözősége újabb falak közé zárja, amelyeket még csak meg sem próbál senki lebontani. Ebben a magányban egy képzeletbeli világot épít fel, amely számára olyannyira valósággá válik, hogy amikor a mászókán autóversenyt játszik, valódi füstszagot érez, és a képzeletében égő kocsiból nemcsak menekülni próbál, hanem legjobb barátját is megmenteni.

„Még ide sem érnek, Ági néni már nekem esik. Azzal vádol, hogy szándékosan löktem ki a Mikit. Nézzem csak meg a térdét, hogy beütötte. (…) Nézem a térdét, és nem válaszolok. Ha mondok valamit, még rosszabb. Jobb szó nélkül kivárni a végét. Most az következik, hogy a hallgatással semmit sem oldok meg, és kérjek azonnal bocsánatot. Dehogy kérek. Nincs miért. A lába is eltörhetett volna, hadonászik Ági néni. De nem tört el, maradok csendben. Nem csak rossz vagy, de miattad kerülnek veszélybe az osztálytársaid. Ezt már nem hagyom, ez szemétség. Én mentettem meg az életét! Úgy mondom, hogy közben Ági néni szemébe nézek. Én mentettem meg a Miki életét! Neked elment az eszed, kiabál Ági néni. Nekem ugyan nem. Ági néninek ment el az esze, gondolom magamban. Hát égett a kocsi!, próbálom meggyőzni. A Miki meg nem akart kiszállni. Én mentettem meg az életét!  Hirtelen csend lesz. Ági néni először a Mikire néz, aztán rám. Mégis hogyan?, hát csak nem érti Ági néni. Kilöktem, nehogy benn égjen, válaszolom. Arról nem tehetek, hogy nem tud ugrani. Nincs válasz. A legtöbbször kiabál, de most csak meglepetten néz. Bámul, és dülled a szeme. Megpróbál valamit mondani. Újra és újra nekikezd, ráng a szája, fújtat, de nem értem, mit szeretne. A keze is mozog, de csak ide-oda. Néha a felnőttek sem tudnak beszélni. Ha akarnak, akkor sem. Csak nyökögnek, ahogy Ági néni most. Aztán a Miki hangját hallom. Azt mondja, tényleg füstszag volt.”

A tanárok az iskolában meg sem próbálják megérteni, mi lehet az oka annak, hogy egy kilencéves kisfiú ennyire különbözőnek tűnik a többiekhez képest. Furcsának, figyelemzavarosnak, rossznak nevezik, akit meg kell büntetni, és akitől el kell tiltani egyetlen barátját. „Otthon jobb” – gondolja. „Nincs kivel játszani, viszont nem kapok büntetést.” A rövid, súlyos mondatokat olvasva úgy érezhetjük, otthon se jobb, hiszen onnan is hiányzik az elfogadás, a szeretet. 

A meg nem értés dühöt vált ki, nem csak az iskolában, hiszen mint megtudjuk, apja hozzáállása is ez volt számára furcsának tűnő kisfiához. A szeretetlenség, a hiányérzet, a magány mellett – talán miatt – nagy fájdalmakkal küzdő gyerek a képzeletbeli világában a fájdalom ellen is próbál megoldásokat találni. Hiába viszik orvosról orvosra, nem derül ki, pontosan mivel küzd, mi okozza azt a fájdalmat, amelyről úgy érzi, hogy rejtélyes napvonallá alakulva támadja meg.

„Nem tudom, miért jönnek. Miért a combomból indulnak. Hogyan lesznek hullámmá, aztán késsé, végül napvonallá. Csak azt tudom, hogy nem szabad megmozdulni. A napvonalak azt szeretik, ha összekuporodok, és nem mozdulok. (…) A legtöbbet a sarokban rajzolok, nem a vécében. Ott sem zavar senki. A lapokat csak én láthatom, azért rajzolok egyedül. Közben figyelek, meg ne lássa más. Ezt még a Miki se értené. Ha közeledik bárki, elteszem. Így marad meg az erejük. Ha más is látná, kérdezősködnének. Kiderülne, mi van rajtuk. Elveszne az erő, ami kell, ha jönnek a hullámok. Ha a napkéseket érzem, a rajzokra gondolok. Az erőre, ami szembeszáll a vonalakkal. A csontokon átkelő hullámokkal, amelyek napvonalakká lesznek.” 

A regényben nem derül ki pontosan, hogy mi is ez a betegség, ahogyan az sem, hogy az apa miért hagyta el a családját, de nem is hiányoznak a pontos válaszok. A szereplők gondolataiból, elsőre lényegtelennek tűnő részletekből, homályos utalásokból az olvasó megértheti a lényeget. Akárcsak fia, az egyedülálló édesanya is küzd a múlttal, a hiánnyal, a vesztességgel, a megnemértettséggel, a magánnyal, a megítéléssel, a hibáztatással.

„Nem értem, mi köze van mindennek az apjához. Vagy ahhoz, hogy mi ketten hogyan voltunk. Amikor még voltunk. Abban kértem a segítségét, hogy fiam beilleszkedési zavarait enyhítse. Arra találjon megoldást, hogy könnyebben lehessen kezelni. Mi jól elvagyunk. Az viszont nincs rendben, hogy játszik, nem akar rosszat, és a legtöbbször mégis büntetés a vége. Nem akarok az apjáról beszélni. A kapcsolatunkról. Milyen hülye kérdés ez? Hát persze, hogy hárman jobban menne. De hát ketten maradtunk. Ezt is én rontottam el. Ha szültem volna egy normális gyereket, akinek csak néhanapján fáj valamije. A foga, ha fogzása van, vagy szuvas lesz, a lába, ha beveri, a hasa, ha elrontotta a gyomrát. De nem. Nekem, épp nekem kellett egy olyan gyereket szülnöm, akinek olyan fájdalmai vannak, hogy az szinte elviselhetetlen.” 

A kilencéves magányos kisgyerek és érzelmileg sérült édesanyja monológja lehetőséget ad az olvasónak, hogy megértse és feldolgozza azt, hogy mi mehet végbe egy olyan emberben – legyen az felnőtt vagy gyerek –, akit a külvilág úgy érzékel, hogy kilóg a sorból, más, mint a többiek. 

A Falaink fontos kérdéseket vet fel. Segíthet a gyermeki képzelet a felnőttek muszájokból épült világának megértésében? Hogyan élhetik meg ugyanazt az eseményt ennyire másként az emberek? Milyen felelősséggel jár az, hogy különbözőképpen érzékeljük a valóságot? Bezárnak vagy megvédenek a falak, amelyeket saját magunk építünk? Van kiút az egymás mellett élés társas magányából? Ki tudunk nyúlni a saját valóságunkból és képesek vagyunk a kapcsolódásra, megértésre mások felé?

Légrádi Gergely a regényében megjelenített párhuzamos valóságok kapcsán a következőket mondta: „Mindenki a saját szemszögét látja, a maga igazságát éli. Mindezt nemcsak elfogadni, de megérteni is a felelősségünk. Nehéz, de egyben bámulatos is. És én ezt nevezem a valóságérzékelésünk relativitásából adódó felelősségünknek. Mindemellett a regény egy másik fő üzenete az, hogy senki sem jókedvéből, önmaga szórakoztatására más, mint a többi embertársa. És nem árt, ha ezt észben tartjuk, amikor mássággal találkozunk.”