A tárlaton kiemelt szerep jut báró Mednyánszky László és Nagy István műveinek, akik ellentétes szándékokból kerültek a frontvonalakra. Az 1914-ben, életének hatvankettedik évében járó Mednyánszky maga kérte a fegyveres szolgálatot, ám azt többszöri elutasítás után, Tisza István miniszterelnök közbenjárására végül hadifestőként engedélyezték számára az Uj Idők és a Budapesti Hirlap rajzolójaként. Így lett tagja annak a császári és királyi sajtóhadiszállásnak, amelyben a klasszikus haditudósítók mellett a Monarchia képzőművészeinek legjava szolgált Rippl-Rónai Józseftől Oskar Kokoschkáig, az építész Medgyaszay Istvántól a szobrász Kisfaludi Strobl Zsigmondig vagy a tárlaton egy-egy munkával ugyancsak szereplő Márffy Ödönig és Medgyessy Ferencig.

A személyes háborús részvétel számos művészünk számára egyrészt egyfajta kezdeti lelkesedésből fakadt – mely szerte Európában jellemezte a közhangulatot 1914-ben –, másrészt azon megismerési a vágyból, amely az alkotói kifejezésformák bővülésének ígéretét, a háborús pszichózis egyénre gyakorolt hatásának vizsgálatát hordozta magában.

Mednyánszky számára – ahogy Markója Csilla művészettörténész írja – „a háború maga volt a pszichoanalitikus aktus, maga az analízis”.

A festő ekkor készült munkáin jól látszik az a folyamat, amely a lelkesedésből szűk két év alatt a háború borzalmainak ábrázolásába fordult át, s ezt a Nagy T. Katalin kurátori munkáját dicsérő kiállításon látható alkotások is jól tükrözik. Nem véletlen, hogy Mednyánszky László hadifestői munkássága máig hivatkozási pont a háborúk értelmetlenségének és embertelenségének bemutatása kapcsán, a hazai művészettörténet-írás szempontjából pedig egyenesen megkerülhetetlen e késői alkotói korszak reprezentációja.

A Csíkszentléleken született Nagy István, realista modern festészetünk meghatározó alkotója nem önként, hanem az egyik székely gyalogezred sorozott bakájaként került a nagy háborúba. Ekkor született, főként bajtársairól grafittal és szénnel készített portréi nemcsak az életmű ezen szakaszát, de a későbbi alkotó évtizedeket is alapjaiban határozták meg.

Már a korabeli kritika is felfigyelt e munkákra, melyek számos kiállításon szerepeltek a háborús években. Elek Artúr műkritikus meg is jegyezte egy írásában, hogy „rajzai között legtöbb az arckép, marcona és megviselt katonaábrázatoknak mélyen megindító sorozata”.

Nagy István szűk képkivágású, az emberi létezés legmélyebb kérdéseit háborús szituációkban boncolgató portréi szokatlanok voltak a korban, hiszen az arcokra, arcvonásokra és tekintetekre koncentráló képmások időszaka leginkább az 1920-as évek új tárgyiasságával lettek programadó gesztusai a képző- és fotóművészetnek. Nem véletlen számos művészettörténész egybecsengő véleménye sem, miszerint Nagy Istvánt a háború megtapasztalása tette kiforrott művésszé.

A kiállítás érdekes ellenpontjaként is értelmezhető Márffy Ödön 1917 körül készült, Orosz hadifoglyok dokkmunkásként dolgoznak című alkotása, amely a háború közvetlen fizikai és pszichés hatásai helyett lendületes kompozíciójú, színekben gazdag kikötői életképet mutat be. Csinszka majdani második férje végigszolgálta a háborút, de csak 1916 februárjától dolgozott hadifestőként. Ahogy monográfusa, Rockenbauer Zoltán is említi, festészetére kevésbé voltak hatással az emberi tragédiák, a katonák sorsának a bemutatása, inkább a festői problémák érdekelték. Főként tájképeket festett, amelyeken inkább staffázsfiguraként szerepeltek katonák. 

Az első világháború általános tapasztalata gyökeresen alakította át nemcsak a társadalmakat, de a művészet minden területén új korszakot hozott magával; megnyitva az utat számtalan stílus és irányzat megszületése és kibontakozása előtt. Ennek az időszaknak voltak tevékeny alakítói azok a művészek, akiknek a háborús szituációkban szerzett élményei az új korszakba lépve a hazai művészetre is termékenyítő hatással voltak.

Művészek a harctéren. Válogatás az Antal–Lusztig-gyűjteményből. A kiállítás május 22-éig tekinthető meg a Hegyvidék Galériában.

Kiemelt kép: Mednyánszky László (1852–1919): Tábor, 1914–1915; tempera, papír, 340×686 mm; Antal–Lusztig-gyűjtemény