Mikor és hogyan került Brazíliába a családja? Nehéz volt magyarként beilleszkednie az ottani társadalomba?

1956-ban emigráltunk. Torokgyulladással küszködtem, ezért a szüleim úgy döntöttek, hogy pár nappal elhalasztják az indulást, így végül november 11-én kerekedtünk fel. Apámnak volt egy unokatestvére, aki már Brazíliában élt. Miután levelet váltottak, a döntés magától értetődött.

1957. május 17-én érkeztünk meg São Pauloba, tizenhét napos utazás után. Míg a szüleink – a három nővér közül én vagyok a legfiatalabb – São Pauloban maradtak, dolgoztak és próbálták újjáépíteni az életüket, mindhármunkat teljes ösztöndíjjal fogadtak egy francia–kanadai apácák által vezetett internátus iskolájában, a várostól 300 kilométerre, Minas Gerais állam Campanha nevű kisvárosában. Képzeljen el egy nyolcéves gyereket, akit traumatikus események kitépnek természetes élőhelyéről, és internátusba kerül a szüleitől távol, idegen földön, idegen nyelven!

Még az étel is idegen volt. A nővéreimet csak étkezés közben láttam, alig volt időnk találkozni. Ezért korán meg kellett tanulnom magamról gondoskodni, magamat megvédeni. Hat hónap múlva, amikor visszatértünk São Pauloba, hogy otthon töltsük az első brazíliai karácsonyt, már jobban beszéltem portugálul, mint magyarul. A beilleszkedési nehézségeket nem a nyelvi különbség jelentette, hanem az életmódbeli különbségek és az erkölcsi kérdések. Négy évet töltöttünk az iskolában, aztán végleg visszatértünk São Pauloba, újra a szüleinkkel éltünk, és az itteni magyar kolóniával és a cserkészettel is szorosabb kapcsolatba kerültünk. Közgazdászként diplomáztam 1980-ban, és befektetési elemzőként dolgoztam a tőkepiacon.

A brazil cégeknél annyira belemerültem az itteni életbe, hogy csak akkor éreztem át a külföldi eredetemet, amikor visszatértem az egyetemre fordításelméletet és nyelvészetet tanulni. Igazi megkönnyebbülés volt, amikor ötvenöt éves koromban rájöttem, hogy azért különbözöm a braziloktól, mert a szüleim kulturális és erkölcsi értékeit örököltem.

A másság nem a személyiségemből, hanem a származásból fakadt.

Ekkor jelentett Önnek valamit a magyar identitás?

Amíg Rónai Pál életét el nem kezdtem tanulmányozni, egész életemben egyetlenegyszer örültem annak, hogy tudok magyarul: amikor 1986-ban először amerikai vízumot kérvényeztem. Abban az időben a vízum megszerzése kész tortúra volt, egy nehéz elbeszélgetésen is át kellett esni hozzá. Képzelheti, micsoda meglepetés volt, amikor az amerikai konzulátus munkatársa a harmadik kérdés után a negyediket magyarul tette fel! Minden további nélkül megadta a vízumot. Csak amikor Rónai Pállal kezdtem foglalkozni, és az ő magyarországi életét és munkásságát próbáltam felkutatni az interneten, akkor lett a magyar nyelvnek kulturális értéke az életemben.

Ma azt mondom, hogy Rónai Pálnak köszönhetően szereztem vissza a magyarságomat.

2014-ben három hónapot töltöttem Budapesten a São Paulo-i Egyetemen szerzett ösztöndíjjal, az ELTE-n befogadtak hallgatónak egy fordítástudományi kurzusra, és Rónai Pál irodalmi munkásságát kutattam. Rájöttem, hogy hiába beszélek anyanyelvi szinten magyarul, ha nincs meg az akadémiai szókincsem. Két különböző dologról van szó.

A Rónai-tanulmányút elején fél órába telt, mire megírtam két sort magyarul. Még az ujjaim is görcsbe rándultak. Ma már oda se kell néznem a billentyűzetre, egészen megszoktam.

Az ELTE tantermében szerettem volna megmutatni a műfordítói tudásomat, részt venni a beszélgetéseken, de nem voltak hozzá megfelelő szavaim. Rájöttem, annak ellenére, hogy a hétévnyi Rónai-kutatás alatt sokat fejlődtem, és számos magyar írót olvastam, még messze voltam a művelt magyar nyelv elsajátításától. Ez remek tapasztalatot jelentett annak, aki mindig is meg akarta érteni a dolgok működését, beleértve a nyelvészetet is. Szerencsére a braziloktól megtanultam, hogy jókedvűen nézzek szembe a szokatlan helyzetekkel. Nevetséges volt, hogy magyarul egy általános iskolás szókincsét használtam, portugálul viszont doktori színvonalon gondolkoztam a fordítástudományról.

Milyen élményei voltak, amikor a kivándorlás után először látogatott Magyarországra?

Addigi életemben a magyar számomra egyfajta konyhanyelv volt, otthon és baráti körben, a magyar kolóniában használtuk. Budapesten az első napokban furcsa élmény volt magyar beszédet hallani az utcán, a villamoson. Eleinte ösztönösen körülnéztem: talán épp itt van egy barátom? A nagynéném úgy fogadott, akár az édesanyám, sokat sétáltam vele. Az unokatestvérem és a férje is szívélyes, vidám ember. Mellettük otthonosan éreztem magam. De amikor a barátaim megkérdezték, milyen érzés volt hazatérni, nem értettem. Hazatérni? Sosem éreztem azt, hogy a gyökereim Magyarországon lennének. A magánéletem ezer szállal Brazíliához kötődik, így ez a kérdés számomra értelmezhetetlen volt.

Persze imádtam Budapestet, és nagyon boldog voltam abban a három hónapban. Tetszett a tisztaság és a szervezettség, az, hogy könnyen el lehet jutni mindenhova, és persze az ételek is.

Az ELTE-n, az Országos Széchényi Könyvtárban és a Magyar Elektronikus Könyvtár munkatársai között is remek barátokat szereztem, az egész budapesti tartózkodásom kifejezetten pozitív élmény volt.

Térjünk rá Rónai Pálra. Mi ragadta meg a munkásságában? Esetleg személyesen is ismerte?

Sajnos már nem találkozhattam vele személyesen: 1992-ben hunyt el, én pedig 2007-ben kezdtem el foglalkozni a munkásságával. Mint említettem, kezdetben befektetési elemzőként dolgoztam, ám mivel 1983 óta jógázom, és minden jógaanyag angolul van, a sok önkéntes fordítói munka után szinte magától értetődő módon vált belőlem fordító, 1997-től pedig angoltanár, amikor nyugdíjba mentem közgazdászként. Az angol iskolák idővel elkezdték diplomához kötni a tanítást, így hát beiratkoztam egy mesterkurzusra a São Paulo-i Egyetem angol szakán, hogy megszerezzem a hiányzó képesítést. Ötvenen túl újra beleszerettem a tanulásba, és jelentkeztem egy fordításelméleti mesterképzésre.

Egy professzor, aki a Rónai család közeli barátja volt, hallotta az egyik előadásomat, és megkérdezte, miért nem említettem Rónait példaként az általam bemutatott elméletben. A 2007-es karnevál idején jártam először a Rónai család Sítio Pois É nevű birtokán a Rio de Janeiro állambeli Nova Friburgoban. Ekkor lett Rónai Pál nem csupán példa, hanem tanulmányaimnak a fő tárgya. Felesége, Rónai Tausz Nóra tárt karokkal fogadott: rendelkezésemre bocsátotta az egész házat és a Rónai-könyvtárat.

Ötször jártam náluk, minden alkalommal nagyjából két hetet töltöttem ott, még akkor is, amikor Nóra már nem ott élt. Mind a szakdolgozatom, mind a disszertációm Rónai Pál munkásságáról és életéről szól, a szövegek a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhetők, sajnos egyelőre csak portugálul, mert még nem volt időm lefordítani őket. Én voltam az első, aki a magyar nyelv birtokában képes volt Rónai életművének azt a szeletét is tanulmányozni, mely még a magyarországi időszakában született.

Mit kell tudni Rónai magyarországi életéről, s hogyan jutott el egészen Brazíliáig?

1907-ben született Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen, illetve a francia kormány ösztöndíjával a Sorbonne-on is tanult. Filológiából és újlatin nyelvekből doktorált, emellett középiskolai tanári képesítést is szerzett. Tanított, számos fordítást és cikket publikált.

Még Magyarországon kezdett portugálul tanulni, mégpedig önállóan, egy német–portugál szótár segítségével brazil írók műveit olvasta és fordította. 1939-ben megjelent az általa magyarra fordított brazil versek gyűjteménye, a Brazilia üzen című könyv. A kötetet elküldte Brazília elnökének, s kapott egy válaszlevelet, amelyben az államfő kifejezte nagyrabecsülését. Lehet, hogy ez a levél mentette meg a zsidó származású Rónai életét: brazil barátai az alkalmon kapva rávették a brazil kormányt, hogy könyvírás céljával hívják meg az országba.

A meghívó birtokában elhagyta Magyarországot, Lisszabon érintésével 1941 márciusában érkezett meg Brazíliába. Felvette a kapcsolatot az általa Magyarországon lefordított szerzőkkel, és megalakított egy új baráti kört. Franciát tanított, és érkezése után egy hónappal már irodalomkritikai cikkeket kezdett publikálni a legnevesebb brazil újságokban. Balzac-szakértőként elkezdte ontani az Emberi színjátékról szóló cikkeit, így fedezte fel őt az Editora Globo szerkesztője, aki épp akkor indította el Balzac regényciklusának portugál nyelvű kiadását.

Rónai elfogadta a tizenhét kötet fordítási munkálatainak irányítását, felügyeletét és lektorálását. Közben könyvet is írt Balzacról, amivel elnyerte a Brazil Szépirodalmi Akadémia díját.

Emellett esszéket írt magáról a fordítói munkáról, amelyeket az ötvenes években Escola de Tradutores, vagyis műfordítók iskolája címmel kötetbe rendezett. Brazíliában ez volt az első fordítástudomány-elméleti munka. A könyv néhány tanulmánya néhány további Rónai-írással együtt 1980-ban jelent meg Magyarországon Latin és mosoly címmel. Az Escola de Tradutores evolúciója, koncepciója és elemzése alkotja a 2016-ban írt doktori értekezésem tárgyát.

Érdekes, hogy Rónai Pál neve – szemben az ugyancsak Brazíliába emigrált, latin nyelvű Micimackó-fordításáról is híres Lénárd Sándoréval – nem túl ismert szülőföldjén.

Rónai és Lénárd élete között nagyok a különbségek. A magyaroknak az egzotikus, rendkívüli, kalandos iránti vonzódására az előbbi utal is a Brazilia üzen előszavában:

„Akik ebben a kötetben az exotikus érdekességet, néprajzi adalékokat keresnek, bizonyára csalódni fognak.”

Gondoljunk csak Molnár Gábor író sikerére. Ő 1930-ban érkezett Brazíliába, két évet töltött az amazonasi őserdőben. Miután egy balesetben elvesztette látását, visszament Magyarországra, és több mint negyven könyvet írt az Amazonasról, meg tudott élni a visszaemlékezéseiből. Lénárd Sándor életét is változatos események színesítették: Völgy a világ végén című, magyarul írt és Magyarországon 1967-ben kiadott könyvében a személyes drámáit, családjának történetét is megidézi, kielégítve az egzotikus sztorik iránti vágyat. Rónai Pál viszont rendkívül visszafogott személyiség volt, főleg a magánéletét illetően.

Amikor 1979-ben interjút adott a Nyelvünk és Kultúránk folyóiratnak, s a „Hogyan őrizhetjük meg magyarságunkat külföldön?” kérdésre válaszolva megosztott néhány személyes információt, szinte bocsánatkérően jegyezte meg: „Mint látja, kérdésére majdnem egy egész életrajzzal feleltem – nem szerénytelenségből, de mert a magyar nyelv és kultúra életemmel annyira összefonódott, hogy nem tudom őket szétválasztani.”

Lénárd Sándort Magyarországon sokkal jobban ismerik, mint Rónai Pált. Brazíliában viszont épp fordítva van, Rónai egyelőre sokkal népszerűbb, mint Lénárd.

Mesélne még arról, Rónai milyen szerepet játszott a brazil irodalmi és tudományos életben?

Egyszerre volt lexikográfus, filológus, nyelvész, iroda­lomtörténész, szerkesztő és összehasonlító irodalomtudós. Műveinek hatását a brazil tudományos körökben napjainkban is számontartják. Csírájában felismerte az irodalmi minőséget. Ez történt akkor is, amikor egy fiatal köztisztviselő, akivel a külügyminisztériumban találkozott, megkérte, hogy vessen egy pillantást kéziratára, amelyet szeretett volna kiadni. Hogy a fiatalember ne csüggedjen el, részben pedig a tőle kapott szívesség viszonzásaként is Rónai beleegyezett a dologba.

1946-ot írtak ekkor, a címlapon ez állt: Sagarana. Ez volt Brazília egyik legnagyobb – s ma az egyik legtöbbet tanulmányozott – írójának, João Guimarães Rosának az első könyve, amely megújította a brazil irodalmat; Rónai az író egyik legjobb barátja és legnagyobb kritikusa lett.

Hasonló módon, Carlos Drummond de Andrade költőben már akkor meglátta a tehetséget, amikor az még brazil földön sem volt igazán ismert: az egyik, később igen híressé vált versét már a Brazilia üzen-ben bemutatta. Ez a példa is jelzi egyébként, hogy Rónai életművének valódi értékét magyar nyelvű szellemi produktumai nélkül lehetetlen volna felmérni.

S valószínű, hogy az európai tanulmányai során megszerzett alaptudás és par excellence humanista eszmeiség, illetve a magyar oktatási rendszer és irodalmi élet adta szellemi keretek nélkül nem futott volna be Brazíliában ilyen pályát.

Úgy érzem, itt az idő, hogy Magyarország felfedezze emigrációba kényszerült fiát.

Rónai új hazájában a magyar és az európai irodalom megismertetéséhez is nagyban hozzájárult.

Ő fordította portugálra többek között a Pál utcai fiúkat, amely máig nagyon népszerű Brazíliában, ajánlott olvasmány az iskolákban, számtalan kiadást ért meg. Fordította még például Mikszáthot, Adyt, Márait is. Budapesten szerkesztője volt a Nouvelle Revue de Hongrie folyóiratnak, amelyben havonta közölte egy általa kiválasztott magyar novella francia nyelvű fordítását. Ez a tevékenység készítette elő az utat egy Brazíliában évekkel később megjelent kiadványhoz.

A Mar de Histórias című antológia tízkötetes novellaválogatás kétezer év egyetemes irodalmából, két-három oldalas kritikai szövegek formájában bemutat minden szerzőt, számos kereszthivatkozást tartalmaz, követendő példaként az összehasonlító irodalomtudománnyal, szövegkiadással foglalkozók számára.

Rónai itt kilenc nyelvvel dolgozott. Ezen az antológián kívül több magyar novellaválogatást is kiadott Brazíliában, brazil novellákból pedig Magyarországon jelent meg egy általa válogatott antológia Boszorkányszombat címmel, ezt Izraelben is kiadták héberre fordítva.

Máig tartja a kapcsolatot a Rónai családdal?

Ahogy meséltem, Rónai Tausz Nóra nagyon kedvesen és lelkesen fogadott a családi birtokon, amikor Rónai Pál munkásságának kutatásába fogtam. Gyönyörűen beszél magyarul, mélységében ismeri férje munkásságát, míg ő élt, minden tekintetben támaszt nyújtott neki. Építésztanár volt a Rio de Janeiro-i műegyetemen, fiatal korában pedig sportoló, mű- és toronyugró. Hetvenéves korától vesz részt szenior-úszóversenyeken, számos világbajnoki érmet és kitüntetést nyert Brazíliának. Jövőre lesz százéves, de még mindig tevékeny, energikus, ragyogó ember. A közelmúltban két könyve jelent meg, az egyik gyerekeknek szóló meséket tartalmaz, amelybe a saját gyerekeinek elmesélt történeteket gyűjtötte össze, a másik pedig az önéletrajza. Ami a Rónai lányokat illeti: Cora újságíró, a technológiával foglalkozik, Laura pedig egyetemi zenetanár, van egy ötvenfős kísérleti zenekara, egyben kitűnő klasszikus zenész, fuvolaművész, zenekritikákat is ír. Nem lakunk közel egymáshoz, hiszen ők Rio de Janeiroban, én pedig São Pauloban élek, de amikor szükségem volt rá, sok támogatást kaptam tőlük. Egy ponton túl már én is tudtam segíteni nekik, mert eljött az idő, amikor Laura szerint többet tudtam az apja irodalmi munkásságáról, mint ő.

Mekkora s mennyire összetartó ma a brazíliai magyar közösség?

Épp most merültünk bele egy projektbe, melynek fő célja a magyar bevándorlók kulturális életének feltárása, történetének összeállítása. Tekintettel arra, hogy a magyar bevándorlók leszármazottjainak egy része már negyedik generációs, nehéz meghatározni a közösség méretét. Annyit elmondhatok, hogy São Pauloban két magyartanfolyam van, az egyik az egyetemen, ahol egy Magyarországról érkezett professzor tanítja a magyar nyelv és kultúra iránt érdeklődő brazil diákokat, a másik pedig a Magyar Házban százharminc tanulóval, akiknek jó része magyar származású. Ők szeretnék megkapni az állampolgárságot és a magyar útlevelet, de természetesen olyanok is vannak köztük, akiket komolyan érdekel a magyar kultúra. Emellett több magántanár is van, ami azt mutatja, hogy jelentős az érdeklődés a magyar nyelv iránt. A Magyar Ház a São Paulo-i magyar közösség fő találkozási pontja: minden hónapban rendeznek itt egy magyar vacsorát, amelyen hetven-nyolcvan ember szokott részt venni. A magyar néptáncegyüttes három korcsoportja is itt tartja a próbáit. A közös ünnepségek – Szent István napja, október 23. március 15. – egy részét is vagy itt, vagy a Szent Imre Kollégiumban tartják, ezek az alkalmak ma is össze tudnak hozni egy legalább háromszáz fős közönséget. Karácsonyi és húsvéti vásárt minden évben rendeznek, és a cserkészcsoport is aktív. 

Összefoglalva azt mondanám, hogy a közösség aktív tagjait félezer főre becsülhetjük. Ha azt nézzük, hogy a 20. század közepéig mintegy százötvenezer magyar bevándorló érkezett Brazíliába, ebből harmincezren São Pauloban telepedtek le, úgy tűnhet, alacsony ez a szám. Talán így van, viszont mi nagyon aktívan próbáljuk őrizni a magyarságunkat.

Vannak egyébként magyar közösségek Brazília más részein is: Jaraguá do Sul városban például mintegy nyolcvan sváb–magyar család települt le 1890-ben, és ott idén októberben Magyarország tematikájú nemzetközi könyvbiennálét rendeznek, Tóth Krisztina író is részt fog venni Pixel című, általam fordított könyvével. Most jelent meg egy Petőfi-verseket tartalmazó kötet a magyar konzulátus támogatásával portugál és magyar nyelven a költő születése bicentenáriumának alkalmából. A könyvkiadás egyéb magyar vonatkozású érdekességeket is szolgáltat: a São Paulo állambeli Árpádfalván 1925-ben letelepült Szűcs család történetéről tavaly adott ki könyvet egy leszármazott, idén pedig megjelenik Gilberto Wolf munkája, amelyben magyar emigráns nagyapja, Wolf Johann történetét meséli el.

A RÓNAI-HAGYATÉK

2018-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum vette át Rónai Pál hagyatékának jelentős részét. „Mivel jól ismertem a gyűjteményt, és tudtam magyarul, Rónai Laura javaslatára a múzeum csapata engem bízott meg a magyar vonatkozású anyagok kiválogatásával – meséli Zsuzsannna. – Rónai nagyon szép, rendezett állapotban hagyta ránk gyűjteményét. A halála óta eltelt évek ellenére a család nem nyúlt semmihez, úgy hagyott mindent, ahogy annak idején volt. A felesége által tervezett könyvtár kétszintes.

A földszinti szobát a brazil irodalomnak szentelte, mintegy négyezer könyvvel. A lépcsőn felfelé haladva félúton a Rónai-kiadványok polcával és a Balzacnak fenntartott szekcióval találkozunk.

Az emeleten kapott helyet egy gyönyörű bútor, amelyet Nóra kimondottan a csodaszép kagylógyűjteményhez tervezett, és van egy fiókos rész, amely a nyolcezer darabos képeslap-kollekciónak ad helyet. Ezeket Rónai barátai küldték, tudván, hogy gyűjti őket. Az üvegfedél tetején található a vendégkönyv, amelybe a Sítio Pois É-be járó barátok írtak bejegyzéseket. A magyar könyveket is az emeleten helyezte el, ez a gyűjtemény szintén mintegy négyezer kötetből állt. A Rónai által kiadott könyvek többletpéldányai szétszórva voltak a könyvtárban, ahol éppen helyet talált nekik. A szoba hátsó részében, amely eredetileg Nóra varrodája lett volna, polcokat helyeztek el, minden levelezést ott tároltak, mappákban, vízszintesen.

Az volt a feladatom, hogy kiválogassam azokat a magyar könyveket, amelyek Rónai-kézírást vagy valamilyen bejegyzést tartalmaztak. Ezenkívül összegyűjtöttem az összes általa kiadott könyv egy-egy példányát, hogy Magyarországon is legyen belőlük legalább egy.

A levelek feldolgozása a nagy mennyiség miatt igen sok munkát jelentett. Utolsó lépésként mindent dobozokba csomagoltam. Valamikor 2018 folyamán harmincöt doboz utazott hajóval Magyarországra.”

Fotók forrása: Fortepan, Wkipedia