Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: földházi árpád
„Malomrestaurátor. Még egy szakma, ami eszembe sem jutott pályaválasztáskor” – gondolkodom el a derűs kora nyári napon a világ sokféleségén, mikor megérkezem a Séd mentén álló Fenyves malomba. Miután Tamás Petra bekísér az egyenetlen falú, zömök múzeumépület napfényes udvarára, rögtön megtudom, hogy szűklátókörűségemben nagyjából az egész ország osztozik. Péter ugyanis hazánk egyetlen malomrestaurátora. Keze nyomát több mint harminc történelmi ékszerdoboz őrzi Zalamerenyétől kezdve Tapolcán, Csopakon, Tatán és Szentendrén át Kiskovácsvágásáig.
Nagy szívfájdalma volt, hogy mások malmait újítja fel, az ő családjáét meg elvették” – meséli Petra, miközben férje a műhelyként szolgáló melléképületből csatlakozik hozzánk. „Épp százhúsz éve nagyapám vásárolt Pápa-Tapolcafőn egy gyönyörű, kétkerekes vízimalmot, amely egészen az államosításig működött – kapcsolódik be a beszélgetésbe Péter. – Akkor elvették, tönkretették, aztán édesapámékkal bontatták le az épületet. Én még szerencsére járhattam benne, sőt sajnos a bontásban is segítenem kellett szegény apámnak. Aztán kiskamaszként Wöller István malomkutatónak és későbbi mesteremnek hála, ellátogathattam a máig működő örvényesi vízimalomhoz. Teljesen elvarázsolt az élmény! A régi történetek, amelyeket a nagyszüleim meséltek, hirtelen megelevenedtek előttem. Innen indult a szenvedély. Elkezdtem alkatrészeket, eszközöket gyűjtögetni, aztán restaurálni, és ez szép lassan vállalkozássá kerekedett.”
Ekkor azonban még szó sem volt saját malomról. A székesfehérvári Petra és a pápai Péter már évek óta Veszprémben éltek, amikor a hely nem várt lehetőséggel lepte meg őket. „Egyik nap megláttuk az ingatlanhirdetést a Budai–Pozsgay-malomról, és nagyot dobbant a szívünk. Talán eljött a mi időnk, gondoltunk” – emlékszik vissza Péter. Mikor megtudták, hogy többeknek is fáj a foga az épületre, vagyis sokkal inkább az értékes, folyóparti telekre, amire egy lakópark is elfért volna, a házaspár küldött egy szívhez szóló levelet a tulajdonosnak. „Leírtuk benne, mennyit jelentene nekünk az öreg, romos malom és a megmentése. Ki tudja, a levél hatására vagy sem, de ránk esett a választás” – magyarázza Petra, miközben betessékel a bájos, háromszintes épületbe.
Az öreg falak jóleső hűvösében folytatjuk a beszélgetést. Egyébként ódon hangulata ellenére a malom fiatalnak számít – tudom meg. Csak 1842-ben kezdte építeni a veszprémi polgárság. Mivel azonban nem hozott elég hasznot, rövidesen túl is adott rajta a város. Először a Pozsgay, majd a Budai család birtokolta, innen a korábbi név. Az épületet 1951-ben tíz évre államosították, majd szerencsésen visszakerült a gazdájához, Budai Zoltánhoz. Ő, a malom utolsó molnára 1999-ben hunyt el. Mikor négy éve a Tamás házaspáré lett a hely, nem folytatták a tulajdonos utáni keresztelés hagyományát. Szerettek volna időtállóbb nevet választani, így lett a Budai–Pozsgayból Fenyves. Azért azonban, hogy ne csak a név, de az omladozó falak is kiállják az idő próbáját, meg kellett küzdeniük.
A házhoz tartozó birtok jó részét már régen felparcellázták. A Sédnek a malomkereket hajtó oldalgát betemették. Az épületet hajléktalanok lakták, akik az utolsó molnár engedélyével húzták meg magukat az ingatlanban, azzal a feltétellel, hogy a malomhoz nem nyúlnak. „Tartották magukat az ígéretükhöz, az egyezséget Budai bácsi halála után is élőnek tekintették, így maradtak, és épen hagyták a szinte teljes malomszerkezetet.” Amit nem, azt Péter pótolta. „Hivatásom, hogy megőrizzem a régit az utókornak, hogy felismerjem, mi a szerepem ebben az átmentésben. Mindig megfigyelem a legapróbb részletéig a tárgyat, és hozzá igazítom az újat. Hiszek a folytonosságban. Olyan ez, mint a háromszáz éves fejsze, amelynek először eltörik a nyele. Kicserélik, utána elcsorbul a feje, ahelyett is raknak egy újat, mégis úgy tekintünk rá, mint egy háromszáz éves fejszére. Mert a forma, a karakter hordozza magában az eredeti, ősi tárgynak a lelkét” – vezet be a szakma rejtelmeibe a restaurátor.
A friss malomtulajdonosok az értékőrzésben biztosak voltak, abban azonban nem, hogy ezt hogyan valósítsák meg. „Ha őszinte akarok lenni, nem akartunk múzeumot létrehozni – vallja be Petra. – Csak kinyitottuk a kaput, és elkezdtek jönni az emberek. Úgy találtunk piaci rést, hogy nem is kerestünk.” Innentől már tudatosan láttak neki a tervezésnek, szervezésnek. „Hatalmas projekt volt, de szerencsére az Európa kulturális fővárosa program látott bennünk fantáziát.” Először megnyílt az épület falán látható malomtörteni bemutató. A házaspár alapos kutatómunkával állított emléket annak a tizenöt veszprémi vízimalomnak, melyek kerekét egykor a Séd hajtotta, s amelyek közül már csak a Fenyves áll és őrzi eredeti hivatását. A malom legnépszerűbb része azonban nem ez, hanem az interaktív kiállítás. A gyerekek itt először hatalmas mérlegeken mérhetik meg egymást, úgy, mint egykor a gazdák a termést, majd kézi malmokban őrölhetnek, s közben szabadon ismerkedhetnek a különböző finomságú gabonákkal. Az elkészült liszt egy részét hagyományos minták alapján, saját kezűleg díszített zsákocskákba töltve hazavihetik, másik részéből pedig az udvari kemencében langalló készül.
„Pápai vagyok, de Veszprém hamar megfogott. Vonzott a Bakony és a Balaton közelsége, illetve az itteni emberek gondolkodása. A történelmi mélység és a kereskedővárosi múlt olyan nyitottságot alakított ki az emberekben, ami nagyon közel áll hozzám” – fogalmaz Péter. A Székesfehérvárról érkező feleségét viszont meglepte, mennyivel csendesebb Veszprém, mint a szülővárosa. Ő is szereti a település hangulatát, ami pedig hiányzik, azt megteremtik maguknak
„Veszprém a borús nyári napokon rengeteg Balatonon vakációzó család esőprogramja. Ez a város malmára hajtja a vizet, de az ittenieknek készen kell állniuk arra, hogy interaktív programlehetőségeket kínáljanak fel. Ma, amikor annyi inger éri a gyerekeket, nem mutathatunk nekik papírokat vagy vitrineket. Nem beszélve arról, hogy mi sem szívesen visszük olyan múzeumba a gyerekeinket, ahol végig attól kell rettegnünk, hogy mit vernek majd le. Az élményközpontú edukációban hiszünk. Arra biztatjuk a kicsiket, hogy fogják meg, próbálják ki a tárgyakat, tapasztalják meg a folyamatokat, és ezt jól is fogadják. Van olyan osztály, amely egy év alatt háromszor is eljött hozzánk” – mondja Petra, miközben azért csak kipróbálom a kézi őrlést, még ha nem tartozom is a legjellemzőbb látogatói korosztályba.
A tulajdonosok látják, kik térnek be hozzájuk a legszívesebben. A kicsik az újdonság, az idősek a nosztalgia varázsa miatt jönnek, hiszen nem is olyan rég még húszezer malom működött Magyarországon. A két korosztály közé esőket jóval nehezebb megszólítani, de a járvány ebben is változást hozott. Péter azt tapasztalja, hogy „felértékelődött a régiek tudása, a régieké, akik túl tudták élni az eszközeikkel, módszereikkel a megpróbáltatásokat”. Majd ahogy kifelé sétálunk a malomból, a felesége veszi át a szót: „Az emberek nem akarják még egyszer átélni, hogy ennyire ki vannak szolgáltatva. A gyerekeinket én is próbálom önállóságra, találékonyságra nevelni fűszernövény- és veteményes kerttel, kenyérsütéssel. Ezek apró lépések, de a kis dolgokból lesznek majd a nagyok.”
Kevés embert hallani akkora rajongással beszélni Tihanyról, mint Punk Ferencet. Ráadásul egy olyan Tihanyról, aminek már a nyomai is alig lelhetők fel, amit már elképzelni is nehéz. Lékhalászokról, kecskeköröm-árusításról, hegyenjárókról, Illyés Gyulának szatyorban hordott éti csigáról, 1956-ról és még számos, regénybe illő dologról beszélgettünk az általa alapított Ferenc Pince Csárdában.
Kinek mit jelent, hogyan keresi, megtalálta-e már, ha igen, vele is maradt-e? Ezekre a kérdésekre válaszolnak hírességek több dokumentumfilmben – Halász Judittól Csókay Andráson át Ákosig és LL. Juniorig. A SopronFest városfesztivál június 1. és 8. között zajlik, hívószava az emberi lépték.
A Töredelmes Töredékek szerkesztője a költő özvegye, Podonyi Hedvig a magyar haiku mesterének közlésre szánt, kiadatlan műveiből válogatott. Az új verseket is a csend kötőereje formálja egésszé. A kötet bemutatóját a Jókai Anna Szalonban tartják május 24-én.
Szabó Krisztina és Hadobás Béla orfűi pajtaszínházát hétről hétre néptáncosok, népdalénekesek, színjátszó csoportok, zenekarok veszik birtokba, hogy ott-tartózkodásukat a helyieknek adott ingyenes koncerttel vagy előadással koronázzák meg.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
