„Majd keresek néhány érdekességet” – nyugtatott meg a telefonban Rózsafalvi Zsuzsanna. Most meg itt állunk a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik selyemtapétával borított szalonjában, és az előttünk heverő papíron Petőfi Sándor az aláíró. A cím pedig: Nemzeti dal. Igen, ez elég érdekes… Ezt a kéziratot adták kézről kézre március 15-én délelőtt a Landerer és Heckenast nyomdában, hogy minél hamarabb sokszorosítani lehessen.
„Látszik is, hogy restaurálva van, a nyomdászok több helyen elvágták a forradalom idején, mert úgy, darabokban gyorsabban lehetett szedni a szöveget. Itt láthatók a ragasztás halvány nyomai” – mutatja Zsuzsa, a kézirattár vezetője. Mivel azok közé tartozom, akik számára egy ilyen papír drága kincsnek számít, nem tudom levenni a szemem a megsárgult, megfakult lapra barnás tintával írt szabályos sorokról. Egy darabka történelem.
A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára ehhez hasonló kincsek sokaságát őrzi, irodalmunk fontos dokumentumait. József Attila, Ady, Móricz, a névadó Petőfi és még sok-sok alkotó anyagait. Kéziratokat, leveleket, naplókat, személyes iratokat. Petőfitől igen tekintélyes mennyiségű anyaguk van, hiszen a múzeum elődjében, a Petőfi-házban gyűjtötték össze a kiegyezés utáni ébredező Petőfi-kultusz idején a költő tárgyi és írásos hagyatékát.
Zsuzsa fehér pamutkesztyűt húz, abban nyúl a laphoz, és magyarázza, hogy a Petőfi által is használt vasgallusz tinta, ha fény éri, fakulni kezd, nem megfelelő tárolás esetén ki is marja a papírt. Egy ilyen értéket többféleképpen kell védeni, leginkább talán a tartós fénytől.
„Másfél millió kéziratot őrzünk a gyűjteményi kéziratraktárunk polcain, ötvenszázalékos páratartalom és húsz-huszonegy fok közötti állandó hőmérsékleten. A hőmérsékletingadozás ártana nekik. Fémpolcokon, savmentes palliumokban, vagyis dossziékben, savmentes dobozokban tároljuk őket, és az állományvédelmi szakemberek folyamatosan ellenőrzik, minden rendben van-e a raktárban. Folyamatos a takarítás, nálunk nincs sem múzeumbogár, sem ezüstös ősrovar, ami nagy károkat tud okozni a papírhagyatékokat tároló gyűjteményekben. Ugyanilyen szigorúak a biztonsági előírások is.”
Most, hogy megnyugodtunk, egy másik vaskos papírhalom fölé hajolunk. A négyzetes lapokon az Egy magyar nábob kézirata, Jókai szabályos, a nyomdászok számára piros tintás jegyzetekkel ellátott irata. Szép, kiegyensúlyozott írás, mégsem sikerül kiolvasni…
„Fejeiken csákós kalpag, fehér lószőr-bokrétával… a többihez, a nagyon apró betűkhöz már nekem is kellene egy nagyító” – mondja Zsuzsa, akitől megtudom, hogy Jókai hajnalban ült íróasztalhoz, és a délelőtt közepéig egyhuzamban dolgozott. Egy nap hat-hét oldalt, egy tárcanovellányi penzumot teljesített. Olyankor nem volt olyan fontos ember, akit a felesége beengedett volna hozzá, semmi sem zavarhatta az elmélyülésben. Az asztalon előttünk heverő regény olyan sikeres lett, hogy ebből vette meg a család a svábhegyi telket. A házat már a folytatásból, a Kárpáthy Zoltán bevételeiből sikerült felépíteni.
„Nem mindenki írt ilyen gyöngybetűkkel
– jegyzi meg Zsuzsa –
, Mikszáth kéziratainak kisilabizálásra például külön szedőt tartottak a nyomdában.”
Újabb vaskos borítékból Tamási Áron útlevele, írószövetségi igazolványa, egyetemi indexe kerül elő. A kolozsvári egyetem 668/1920 számon jegyzett bajuszkás, dús hajú joghallgatójában nehéz felismerni a későbbi írót. Tamási hagyatéka a Farkaslakától Amerikán át Budapestig tartó életút valamennyi állomását és sok műfajtípusát őrzi. Hasonlóan teljes és gazdag a két éve a családtól a múzeumba került Kányádi Sándor-iratanyag, melyet Nagygalambfalváról és Budapestről hoztak be az örökösök jóvoltából.
„Van olyan szerző, aki már életében eldönti, hogy szeretné a múzeumnak adományozni az anyagát, és erről szándéknyilatkozatot ír – magyarázza Rózsafalvi Zsuzsa. – Az is lehetséges, hogy a leszármazottak, az örökösök döntenek úgy, hogy ide kerüljön a hagyaték. Ilyenkor mindig megvárjuk a jogi eljárás végét, majd kimegyünk a helyszínre, és megvizsgáljuk, kiválogatjuk, mi kerülhet a gyűjteménybe, hiszen szigorú gyűjteményezési szempontok szerint dolgozunk. Másik lehetséges forrásunk a vásárlás. Akár antikváriumból, akár a tulajdonostól, ha ő azt mondja, hogy szeretne pénzt kérni a nála lévő írásokért. Van olyan örökös, aki letétben helyezi el nálunk az anyagot, amíg nem dönt véglegesen a sorsáról. Az is eldöntendő, hogy az eladó kérése összeegyeztethető-e a mi kereteinkkel. Ha nem, akkor ezek az anyagok antikváriumokba kerülnek, de akkor már nem lehet nyomon követni őket, nem maradnak kutathatók.”
Van egy külön kategória, a védett nemzeti értékeké. A PIM munkatársainak az is feladata, hogy figyeljék, milyen kéziratok bukkannak fel a műtárgypiacon, és ha nemzeti kultúránk szempontjából különösen értékeset találnak, védetté nyilvánítsák. Az ilyet is megvásárolhatja magánszemély, de biztosítania kell a betekintést, és nem tehet vele azt, amit akar. Pénzről legfeljebb kérdezni lehet, de a kifizetett összegek titkosak. Csak összehasonlításként: nemrég egy Petőfitől származó emlékkönyvi bejegyzés került nyilvános árverésre, és az induló ár hetvenmillió forint volt…
Mennyibe kerülhet egy Ady-kézirat? – tűnődöm, de megelégszem azzal, hogy harminc centire állhatok legkedvesebb költőm kézírásától. Igen, ezek a jól ismert laposan kúszó betűk, a cím szavai három vonalkával aláhúzva. Ez itt az egyik legismertebb háborús vers, az Emlékezés egy nyár-éjszakára kézirata. „Az Égből dühödt angyal dobolt / Riadót a szomorú Földre”… Egy másik dossziéból a Meteor szálló levélpapírján hevenyészett, ceruzás üzenet a költőtől a Nyugat szerkesztőjének, Osvát Ernőnek: „Édes Ernő, még ma este a New Yorkban átveheted a másik cikket is.” Nyilván sürgették, várták már az írást, talán valamelyik hotelszolgával küldte át Ady.
Csukás István hagyatékából rajzfilm-adaptációkhoz készült fázisrajzokat nézünk, a polihisztor Lénárd Sándorról pedig az derül ki, hogy gyönyörűen rajzolt, maga illusztrálta a történeteit.
Beszéltünk már biztonságról és pénzről, de maradt még kényes kérdés: a magánélet titkai. A naplók, levelek, feljegyzések néha olyan intimitásokat tartalmaznak, amelyek nem vetnek jó fényt az alkotóra vagy éppen másra. Mit kezdenek ezzel a hagyaték őrzői és a múzeum?
„Amikor beérkezik egy hagyaték, mindig megkérdezzük az átadókat, élnek-e a zárolás lehetőségével. Sok esetben a bizalmasabb magánéleti információkat, akár naplókat, leveleket zároltatják. A zárolás azt jelenti, hogy mi sem nézhetünk bele, amíg a zárolás ideje, tíz, ötven, akár száz év le nem telik. A feldolgozásig rendezzük, bekerül palliumokba, savmentes dobozba, és egész egyszerűen leplombáljuk. Ilyenkor ráírjuk, hogy meddig és miért van a zárolás, amit természetesen dokumentálunk is. Jó és közismert példa erre Podmaniczky Frigyes naplója, amely a Széchényi Könyvtárban volt, és Krúdy nyitotta ki először. Írt is belőle egy regényt.”
Krúdy a restaurátorok műhelyében is talált volna izgalmas témát, a régi prések, vágógépek, ívpapírok, ecsetcsokrok, tubusok és üvegek között. Balogh Sándor éppen egy csodaradírral dolgozik, olyan radír ez, ami a ceruzás írást meghagyja, csak a szennyeződést tünteti el. „A csoda szóval vigyázzunk, mert nem tudni, hogy egy új eszköz, szer, milyen problémát fog okozni néhány évtizeddel később, például hogyan öregszik – mondja. – A restaurátor ugyanis csak olyan beavatkozást végezhet egy tárgyon, ami nem indít el visszafordíthatatlan folyamatokat, nem változtatja meg a tárgy jellegét, és a későbbiekben eltávolítható.”
Fotó: Máth Kristóf
Az itt dolgozó szakemberek munkája nem a feldolgozás közepén, hanem a legelején kezdődik, amint egy levél, napló, kézirat bekerül a múzeumba. „Először minden egy elkülönített raktárba kerül, ott vizsgáljuk meg, nincs-e benne kártevő, nem penészes-e, mert az ilyen részeket le kell választani. Az állomány miatt és a munkatársak egészsége miatt is. A penészgombák mennyiségét egy luminométer nevű eszközzel mérjük, és ha túl a nagy a fertőzöttség mértéke, elszállítjuk az anyagot egy kifejezetten fertőtlenítéssel foglalkozó céghez.”
Közben visszaérkezik a műhely vezetője, Peller Tamás, és egy kis biedermeier képre ragaszt új akasztót. Enyvvel. „A mai embernek csak az számít ragasztónak, amit kinyom a tubusból és már ragad is. Amihez egy kis idő kell, mert csak azután fejti ki hatását, hogy elpárolog belőle a víz, az ma már nem ragasztó. Pedig mi csak természetes anyagokkal dolgozunk, nem használunk műanyagot. És nem sajnáljuk az időt.” A kis képet nem lehet prés alá tenni, mert üveglap védi, ezért filc közé helyezik, és nehezéket, súlyt helyeznek rá. Aztán várnak.
A PIM-ben súlyt helyeznek arra is, hogy a kiállítás szempontjai ne nyomják el a dokumentumok védelmének elsőbbségét. „Szerencsések vagyunk – erősíti meg Peller Tamás –, mert ebben a múzeumban az állományvédelem nagyon fontos. Egy korábbi főigazgató találó mondása volt: a gyűjtemény a múzeum teste, a kiállítás pedig az arca. Van, ahol kicsit erős a smink… Nálunk szerencsére nem.”
