„Zsilip a külvilág és a kórház között” – egyedülálló szemlélettel segíti a családokat a Koramentorház

Mikor érezte úgy, hogy a koraszüléssel érintett családok ügyét fel kell vállalnia?

Az első lányom korábban érkezett, két hetet töltöttem vele egy koraszülöttosztályon. A saját élményem még el sem jutott a feldolgozottságig, amikor tudtam, hogy dolgom van ezzel az egésszel. Korábban is kerestem, milyen civil szervezetnél tehetném hasznossá magam, annyi társadalmi kérdés foglalkoztatott. Tenni akartam. Az első lányom korai születését – utólag visszatekintve – meghívásként élem meg. Emlékszem a katarzisra, amikor felismertem: nem vagyok egyedül. Hogy hányan vagyunk sorstársak, koraszülő anyák ebben a helyzetben. Hogy létezik egy párhuzamos valóság, amiről fogalmam sem volt. Hogy a körülmények nem megfelelőek, és ez megtörténhet, igenis megtörténhet. Bárkivel.

Mindez egy pillanatba sűrűsödött össze?

Nem, de valahogy egyszerre szakadt rám. Én voltam a sírós anyuka az osztályon. Volt orvosi valószínűsége a koraszülésemnek, mégsem engedtem be az intő utalást sem. Nem volt benne a nem könnyű, ámde nyilvánvalóan szép, magától értetődően természetes anyává válásról, a csoda megszületéséről szóló családi narratívában. Magyarul: anyám sem ezt ígérte. 

Utólag meglepő, milyen sokáig ragaszkodtam én is a családi előképekhez,
nem számolva azzal, hogy az anyává – és az apává – válás
mindenképpen egy nagyon személyes megküzdési történet is.

Az, hogy a férjemmel a mi szülővé válásunk első időszaka egy koraszülött-intenzívhez köthető, csak kontúrozza a lényeget.

Mit jelent önnek a „korábban érkezés”? Hogyan alakította az életét?

Göncz Árpád 80. születésnapján láttam egy műsort a tévében, Kepes András vezette. Akkor voltam várandós az első lányommal. Kepes felkonferálta Érdi Tamást, mint olyan zongoraművészt, aki ugyan koraszülöttsége okán elveszítette a látását, mégis hangszerének kiválósága lett. Azzal kerekítette le a felvezetést, hogy „nagy a világ, ők is belenőnek”. Ez a mondat anyira belém égett, hogy később az alapítvány mottója lett. 

Miért?

Mert minden benne van. Amikor egy baba korábban érkezik, két szülő is korábban kap egy szerepet, amire még nem készült fel lélekben. Koraszülött gyermeket a világra hozni belső veszteség is, ráadásul a környezet, a külvilág általában nem tud a szülők ambivalens érzéseivel mit kezdeni. Velük is kell foglalkozni, hiszen nagyszülővé válni sem könnyű úgy, hogy hetekig, hónapokig esetleg nem is érinthető meg az unoka. Amikor az én lányom született, kétszer húsz perc volt a látogatási idő. Minden érzés, amit egy baba születése egyébként is felkavar a családi rendszerben, koraszülés esetén korábban és nem egy kivattázott térbe robban be. Az alapítvánnyal jó tíz éve megelőztük a korunkat, korábban érkeztünk mi magunk is azzal a szemlélettel, hogy nem elég a koraszülött babák fejlesztésével foglalkozni: az egész család gyógyulásával, jóllétével kell.

Kizárólag a saját megéléséből ered ez a megközelítés?

Nem, a szakmai vezetőnk, Monostori Dóra Kanadából adaptálta hazai viszonyokra az ott jól működö koraszülött-utógondozási rendszert. Szerencsére Magyarországon – főleg mostanra – elég jól szervezett háló veszi körül a koraszülött babákat, de még mindig gyerekcipőben jár az érintett anyák, családok támogatása. Ezért a működési területünkön, a Dél-Alföldön minden kórházi terhespatológián van általában saját érintettségű, képzett szakemberünk – a támogatásra veszélyeztetett helyzetben már a szülést megelőzően nagy szükség van. Az anya tele van szorongással, a családot feszíti a sok kétség.

Végigkísérjük az anyát, az apát a PIC-en, akár más családtagokat is támogatunk a veszteség, a trauma feldolgozásától egy koraszülött baba esetleges sérülésével vagy eltérő fejlődésével járó nehézségekkel való megküzdés érzelmi és praktikus problémáinak a feloldásáig. Évekig.

Ott vagyunk bármikor, amikor értő közeg, segítség kell, ahol nem kell magyarázni azt a speciális élethelyzetet, amit egy ilyen gyermek születése gyakran egy életre szólóan előidéz. 

Az első mentorált családok gyerekei már iskolások. A sorstárs mentorokkal erősített közösség évekig a családok mellett áll. Forrás: Facebook

Mit jelent pontosan az, hogy évekig kísérik a koramentorházas családokat?

Tizenkét helyen végzünk fejlesztést a Dél-Alföldön, ott vagyunk a Vajdaságban is. Szegeden van a legtöbb szakemberünk, de a többi helyen is egy-egy vagy néhány fős sejtként jelen vagyunk a koraszüléssel érintett családokért. A szülők oldalán a traumafeldolgozás időszaka után ez a csomag általában mélyre kerül, megy az élet tovább, ahogyan megy, majd időszakosan újra keletkezik egy koraszülöttségből fakadó, speciális helyzet, ahol értünk nyúlnak a szülők. Közösségbe kerül a gyakran túlféltett gyerek, eltérést mutat, kódokkal intéznék el valamilyen intézményben, beiskolázási dilemmák jelentkeznek – kavargó problémák, bizonytalanságok, érzések. Ilyenkor megint azok támogatása jelenti a legtöbbet, akik már előrébb vannak ezen az úton, a sorstársak félszavakból is értik az egészet. Nem ítélkeznek. Mi magunk is, az alapítvány vezetése és szakmai gárdája érintettként is számíthatunk egymásra.

Az anyák és a koraszülöttek korai kötődését támogató alapítvány kapcsolódó missziójáról szóló cikkünk itt olvasható:

Egyszerre énekelni és félni nem tudunk | Magyar Krónika

Hazay Annamária A te hangodat ismerem perinatális zenei program és a mögötte álló alapítvány tagjaként koraszülött-intenzívosztályokon énekkel segíti a trau …

Mi az a mondat vagy kép, amivel könnyen elmagyarázható egy kívülállónak, mit tesz a Koramentorház?

Elmesélem egy saját megélésemet. Már mentünk volna haza a PIC-ról a lányommal, még egy csípőszűrés volt hátra. Praktikusnak tűnt még gyorsan elvégeztetni a kórházban, mondták is, hogy induljunk, vigyük őt le. A kezembe adták és csak álltam ott. Teljesen inkompetensnek éreztem magam még ahhoz is, hogy két emelettel lejjebb jussak vele a lépcsőn. Másnaptól pedig már csak magamra számíthattam otthon. Hogyan fogom életben tartani, ellátni? Csak ez járt a fejemben. A bent töltött időben volt egy visszatérő félelmem: mi van, ha nem ismerem meg a saját gyerekem? Műszerek, csövek, gépek között. Na ebből a légüres, félelmekkel, önváddal, a gyászhoz köthető érzésekkel, tehetetlenséggel, haraggal bélelt térből kell eljutni egy koraszülésen átesett nőnek oda, hogy anyának éli meg magát, ami aztán a babájára, a fejlődésére is közvetlen hatással van. Ez segítség nélkül az esetek többségében nem megy.

A Koramentorház egy értő figyelemmel és szakértelemmel bélelt megtartó tér, egy biztonságos előszoba, zsilip a PIC speciális valósága és a külvilág, a korábbi élet között, ami már soha nem lesz olyan, mint eddig. Egy hely, egy közösség, ahol fel lehet egyenesedni.

Miért nem elég ehhez a kórházi pszichológus?

Mert kívülről jön, aligha van saját megélése és a koraszülöttosztályon különösen erős a sorstársközösség megtartó ereje. A hangsúly a megtartáson van, nem a jóindulatú, de gyakran célt tévesztő, aktív segítésen, tanácsadáson. A megküzdésben előrébb tartó, képzett sorstárs viszont a jelenlétével reményt tud adni.

Emlékszik olyan mentoráltakra, akiknek a története különösen mélyen érintette – és jól tükrözi az alapítvány jelentőségét?

Az alapítvány elnöke, Csíkosné Bakos Boglárka 990 grammos magzatot hozott a világra, miután húsz évet töltött el a koraszülöttek körüli segítő hivatásban mentálhigiénés szakemberként, tanatológusként. Előbb tudta, érezte, miről van szó, minthogy meg is élte, megkapta életfeladatként a saját gyermekével. Akármikor belegondolok ebbe, mélyen megérint az ő megtapasztalása ilyen előzményekkel. Felbecsülhetetlen erőforrás származik belőle a közösségünk számára is. Minden hozzánk kerülő család történetére törékeny kincsként vigyázunk. 

Mekkorák most az első koramentorházas babák?

2017-től működünk strukturáltan, így mostanra már iskolások. Új kihívások jelennek meg az életükben. A neurodivergencia ugyan nem csak koraszülöttséghez kapcsolódó csomag, de ezeknek a szülőknek és gyerekeknek egy nem túl rugalmas iskolarendszerben jellemzően boldogulniuk kell vele. Szükségük van az értő támogatásra, ezért már nagyobb, neurodivergens gyerekek szüleinek is kínálunk támogató csoportokat. 

Miért csak a Dél-Alföldön érhető el a koramentorházak támogatása?

Prózai oka van, az induláskor erre a térségre volt elérhető pályázati forrás. Sok megkeresést kapunk, de a módszertani kiterjesztést nehezíti, hogy nagyon vigyázunk az alapítvány alapértékeire. Kevés helyen van még nyitottság arra, hogy a teljességre törekvő szemlélet, amiben hiszünk, egységében teret nyerhessen. Rendszerszinten még sok a tabusítás a koraszülöttek körül, nincs kultúrája, ezért támogatottsága sem a szülői öngondoskodásnak, az ellátás alapja pedig egy hierarchikus rendszer – ezzel szemben mi a kimondást, az elfogadást, a traumafeldolgozást támogatjuk és teamben működünk. Külön hangsúlyt fektetünk a team tagjai, köztük a mentor szülők jóllétére is, mert csak így tudnak támogató módon jelen lenni a családjaink számára. Sok helyen fogadják örömmel – óvodákban, iskolákban – az edukáló programjainkat, és talán elérkezik az idő, amikor a mentoráló szemlélet nem csak a Dél-Alföldön lesz otthon. 

• • •

A kórház mint templom, magzatkorú emberek, az idő relatív tartalma és egy pad. Rendhagyó színházi előadásban dolgozták fel a koraszülöttosztályok mikrovilágát. Beszámolónk itt olvasható:

„Az élet árad, nem apad” – A padon az apákról és a szavakon túlról mesél | Magyar Krónika

Magyarországon minden tizedik szülés koraszülés. Tollár Mónika rendezése, A padon – apa születik elsősorban érintetteknek szóló képzeletszínházi előadás, de …

____

Kiemelt kép: a Korábban Érkeztem Alapítvány csapata egy rendezvényen (Forrás: Facebook)