Ha a fülszöveg és a recepció ezt a poé­tikai irányt a gyerekkorral hozza összefüggésbe, akkor annak mindenképp a tágabb asszociációs mezejét is tekintetbe kell venni a Lementem egy üveg borért Hajnóczynak megközelítésekor. A gyerekkort tehát egyrészt mint irodalmi toposzt kell érteni. A kötetben ugyanis több helyen találunk rájátszást Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszai című kötetére, például a Kisfiú voltam című versben, amely egyszersmind az irodalmi travesztiára, vagyis más szerzők beszédmódjának a magára vételére is reflektál a körömlakkozással: „hogy képzelem ezt, üssek egy / nagyot a piros körmömre, / lány lettem, összevert kezű, / gyönyörű színekkel alszom, / alszom apám zöld szemével, / ahogy a kalapács vörös / emlékezetet épít / a boldogságba.” Másrészt a gyerekkort lehet úgy érteni, mint az irodalomban való formálódás időszakát, amikor a költő szembenéz a hagyománnyal. És itt jöhet a képbe Hajnóczy, aki talán először fogalmazta meg a magyar irodalomban A halál kilovagolt Perzsiából című kisregénnyel azt a tapasztalatot, hogy az írás a fehér lapra nemcsak a lehetőségek tárháza, és főleg nemcsak terápia, hanem gyakran éppen hogy fokozza a meglévő szorongásokat és függőségeket. Sőt elhatalmasítja a kétségbeesést, ami akkor tör rá a megszólalóra, amikor szembesül azzal, hogy előtte kik és miket írtak le arra a bizonyos papírra. A reakció erre a hömpölygő és a lírai ént majdnem maga alá gyűrő szövegegyüttesre a jellegzetes sorok és költői képek kifordítása, kisiklatása. Ahogy Marno János a saját lírájában tökélyre fejlesztette a nyelvi panelek szétfeszítését, hogy azok a lehető legszélesebb jelentéshálóval bírjanak, és képesek legyenek működni a versek csomópontjaiként, úgy Wirth a Lementem egy üveg borért Hajnóczynak-ban hasonlót tesz az utóbbi száz év bejáratott motívumaival és stiláris fordulataival. Ilyen például a nyakkendő, amely Tóth Árpádnál a kirakatban lila dalra kelt, Juhász Gyulánál pedig félrecsúszva őrizte Annát – Wirthnél a két költőelőd képét egyesítve lesz belőle „nyakadban elégett […] nyakkendő” (Felnőni), illetve egyáltalában a hagyománnyal elbírás kérdése: „lesz-e akasztód ennyi félrecsúszott nyakkendőnek?” (Indiánszomorúság).

És ha már az indiánok: Wirth legutóbbi projektje Az utolsó indiánkönyv szerkesztése volt; a magyar hagyományban az indián jelentésmezejét, szimbolikáját térképeztette fel az antológiába beválogatott szerzőkkel. Jóllehet már a debütálásánál, a Történetek az eszkimóháborúból című regényben szerepelt az indián az elbeszélést kísértő alakként. Jelen kötet alapján az indián egy nyelvi létező, amely kényszerítőerővel bír, tehát ami „múlt lett az eljövőben” (A csöndben, mint a porban). Egy múlt idő, amely a nyelvben megmaradt, és kötelez a jelenben: „a cigarettát, amit a múlt / idő miatt szívtam, benne / vagy, vagy sem valamiben” (Volt, amiben). Az indián valami világát vesztett, ami a nosztalgia által kiváltott érzelmeket felfokozza – a dolgok változása felett érzett keserűség ezért csakis indiánszomorúság lehet. És az indián egyúttal a hagyománynak is általános alakjává válik. Wirth verseiből kiolvasható, hogy az általa feldolgozott szerzők tulajdonképpen indiánok, az irodalmi változások tanúi és letéteményesei. Ha pedig ez mindannyiukban közös, akkor Kosztolányi esztétizmusa Wirthnél ezért torzul Kassák kiábrándult avantgárd kiáltásába a Te hogy érzed magadban, vagy a Téridőben imbolygóban József Attila képei az Eszméletből (például a „hasított egész” vagy a „hajnal ágboga”) ezért kerülhetnek Petőfire jellemző négysoros, felező nyolcasokba.

Wirth Imre: Lementem egy üveg borért Hajnóczynak. Scolar Kiadó, Budapest, 2020