A házat viszont később lebontották.
Le. Mintha a gyermekkoromat semmisítették volna meg. Az ehhez társuló veszteségtudat viszont arra ösztönzött, hogy képzeletben újra és újra felépítsem magamnak ezt a környezetet. Egyik karácsonyra anyukám a ház alaprajzát ajándékozta nekem: felidézhettem, ki hol lakott, hol voltak a közös helyiségek, meghatározó helyszínek. Számomra ilyen volt a mosókonyha, hatalmas dézsával, amiben egyszer anyukám és a szomszéd néni engem is megfürdettek. Ez az élmény is része annak a múlási folyamatnak, aminek folytán a gyermekkor felértékelődik, mivel a következő dézsapillanatomat már egyetemistaként éltem meg, amikor egy ásatáson két fiatal lány fürdetett meg. Ez így visszagondolva furcsa, szinte atavisztikus élmény volt. Egyik dézsapillanatnak sem lett folytatása: a gyermekkor elmúlt, a másik után pedig szégyenlősen megtörölköztem, és megköszöntem a lehetőséget. Viszont a történet megvilágítja, hogy miközben utólag beszélek egy reflektálatlan korról, tulajdonképpen rekonstrukciót végzek. Teremtek egy világot, ami akkor maga volt a belesimulás a létbe, az önreflexió teljes hiánya. Sokat gondolkodtam azon, hogy mikor szűnt meg ez az angyali állapot, és mikortól látom magam kívülről. Egyszer például irdatlanul megrázott az áram. Nyilvánvalóan megrémültem, de nem ez a pillanat égett bele a tudatomba, hanem nagymamám mondata, miközben hozott egy fadarabot, ráállt, és kihúzta az általam a konnektorba dugott játék kulcsot. „Értem már nem kár” – legyintett. Ez valahogy akkor sokkal jobban fájt nekem. A Folyamőr utcai házat lebontották, ezek az erős alapélmények viszont a szövegeimben kibontódnak, elmesélődnek.
Hogyan vált irodalommá a múlt kutatása?
Igazából kisgyerekként nem is régész, hanem térképész szerettem volna lenni. Ez a furcsának tűnő elképzelés valószínűleg anyai nagyapámnak köszönhető, aki mániákusan gyűjtötte a régi könyveket, térképeket, velem pedig egyfolytában ország, város, híres embert játszott. A térképek így hozzátartoztak a mindennapjaimhoz. Ha jól emlékszem, a színek határozták meg a szimpátiámat és az ellenszenvemet: a francia gyarmatoknak mondjuk rózsaszín, az angoloknak meg kék színük volt, én pedig mindig annak drukkoltam, amelyik szín jobban tetszett. Akkoriban úgy gondoltam, milyen csodálatos lesz majd az a térképészi munka, ülök és színezem a birodalmakat. Aztán nyolcadikos koromban, mikor szóba került a továbbtanulás, az osztályfőnököm közölte, hogy ez így nagyon nem jó ötlet, mert politikai változások esetén a térképészeket bizony agyonlövik. A mai napig nem tudom, mire alapozta ezt, de a pályától való eltérítést a családom is lelkesen támogatta. Így jött a régészet, aztán az egészet elsodorta az irodalom. Másodjára vettek csak fel az ELTE bölcsészkarára, mivel az iskolai tapasztalataim nyomán úgy gondoltam, kisujjból megoldom a felvételit. Hát nem így történt.
Az idilli gyerekkor elmúlásával jött a lázadás időszaka?
Én tipikus rejtőző kamasz voltam, az a fajta, aki sosem mesél a problémáiról. Nem is tudtam volna elmondani, hogy mi a baj. Ebben a masszában, ami az akkori létezésemet jelentette, folyton azt érzékeltem, mások milyen fantasztikusan boldogulnak. Utólag bizonyos esetekben megtudtam, hogy talán félreértelmeztem dolgokat. Például kiderült, hogy engem is kedveltek a lányok. Kár, hogy nem szóltak, mondhatták volna, amikor még aktuális volt. Nem lázadásból, de túlélőgyakorlatként irdatlan sokat írtam. Ebben az egész borzasztó kamaszkorban nagy segítség volt nekem, hogy ilyen módon tudok „varázsolni”. A verseket nem mutattam meg senkinek, csak egyszer egy barátomnak, aki viszont továbbította a szülei baráti körének. Volt benne egy olyan rész, hogy „csizma az asztalon”. Halvány lila gőzöm nem volt róla, hogy ez egy Illyés Gyula-parafrázis, ezek a felnőttek meg elismerően hümmögtek. Később, az egyetemen Kemény Istvánnal és Galántai Zoltánnal kerültem egy csoportba, akikkel onnantól kezdve töretlen a barátságunk. Istvánnak lett először kötete, és egyszeriben mintaként kezdett el működni az, ahogyan ő ír. 1985 körül írtam pár verset, és István megkérdezte, mi a tervem velük. „Hát – mondtam – majd írok még ötvenet, és lesz belőle egy kötet.” Na, azután több mint húsz évig nem írtam, viszont mégiscsak kinyílt ott egy ablak. Még nem a gyermekkoré, mert nagyon benne voltam a jelenben.