Virtuális hidak építői – a párkányi hídőrség

„A hídőrök határokat lépnek át és tesznek tova, virtuális hidakat építenek, melyek segítenek a valóságos hidat megvédeni” – olvasom a program bemutatásában. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Csaknem hatvan év várakozás után épült újjá a világháború során több helyen megsérült Mária Valéria híd 2001-ben. Ez óriási lökést adott Párkánynak, Esztergomnak és a régiónak is. Persze a komppal való átkelésnek is megvolt a maga romantikája, talán jobban értékeltük akkoriban az emberi találkozásokat. Az átadást háromnapos ünnepségsorozat követte, és a híd lelki értelemben is összekötő ereje a mai napig meghatározó. Úgy érzem, az eltelt évek alatt természetessé vált az összetartozás érzése, ami nemcsak a szlovák–magyar viszonyban, de a munka- és kulturális lehetőségek tekintetében, tehát a vidék értékét nézve is megmutatkozik. Ezt őrzi és élteti a szimbolikus, szellemi hídőrzésről szóló program.

Kinek a kezdeményezésére született meg a művészeti összekapcsolódás?

Egy párkányi születésű, 1968 óta Svájcban élő úriember, Frühauf Károly a hídőrség alapítója, az ő ötlete nyomán valósult meg a művészeti rezidencia létrehozása Párkányban, ahová a világ különböző részeiről várunk olyan művészeket és tudósokat, akik az emberek közötti kapcsolódással, kommunikációval foglalkoznak. 2004-ben indult a program, és az eltelt több mint húsz évben az Antarktiszt leszámítva az összes földrészről jártak már itt művészek és kutatók. A meghívás egyfajta ösztöndíj, háromtól hat hónapig terjedő időszakra szól. A feladat pedig valóban a szimbolikus hídőrzés, olyan alkotások, projektek megvalósítása, amelyek szellemi hidak építését célozzák.

Hányan teljesítettek szolgálatot ez idáig a Hídőr-házban?

Eddig hatvanöten. Az itt-tartózkodók feladatai közé tartozik a naplóvezetés is, tehát hogy összefoglalják a munkájuk során szerzett tapasztalataikat. Az élménybeszámolókból hamarosan megjelenik egy kiadvány, számunkra ugyanis érdekes, hogyan lát bennünket egy távolról jött, más értékekkel, kulturális gyökerekkel bíró ember. Pontosan ezért kiemelten figyelünk a kapcsolattartásra: a hídőrök általában a helyi iskolákat is meglátogatják, ahol országukról, művészi munkájukról mesélnek a gyerekeknek. Az ösztöndíjasok kutatási eredményét Párkányban vagy Esztergomban állítjuk ki, ez lehet képzőművészeti alkotás, kiadvány vagy bármilyen egyéb, kézzel fogható mű.

Egy ilyen jellegű összefogás nagy fokú szervezettséget igényel.

Így van, mindehhez Párkány szolgáltatja a helyszínt, ahol a hídőrök élhetnek és alkothatnak. A Párkány és Vidéke Kulturális Társulás látja el a szervezési feladatokat, illetve a Hídőr-ház körüli teendőket is. Az anyagi hátteret pedig a svájci szponzor szervezet, Frühauf Károly alapítványa biztosítja.

Kik jelentkezhetnek erre a nem mindennapi programra?

A jelentkezési rendszer nyílt, így tulajdonképpen bárki pályázhat, akinek van valamilyen művészeti, tudományos tevékenysége; a hídőrség honlapján olvashatók a feltételek. A jelentkezőnek egy kérdőívet kell kitöltenie bemutatkozással és portfólióval kiegészítve. A párkányi hídőrség aktívan tartja a kapcsolatot olyan nemzetközi művészeti egyesületekkel, amelyek a világ különböző részein hasonló intézményeket működtetnek, ebben a körben az emberek sokszor egymásnak adják a kilincset.

Hogyan dől el, ki lesz a következő hídőr?

A végső döntés a svájci partnereké, tőlük függ, kik nyernek meghívást a programra. Jelenleg egyébként már két-három évre be van táblázva a hídőrség.

Említette a kapcsolattartás jelentőségét. Voltak olyanok, akik személyiségükkel, alkotásaikkal mély nyomot hagytak az itt élőkben?

Sorolhatnám a neveket, szinte mindenkiét, aki nyitott volt a kommunikációra. Sokan helyi témákkal, helyszínekkel foglalkoztak, maga a híd is többeket megihletett. A legutóbbi őreink közül egy ausztrál művészpárost emelnék ki, amely csodálatos kiállítással búcsúzott tőlünk. Különleges rajztechnikákkal készült, itt ihletődött alkotásaikat mutatták be. Azóta ezek a művek bejárták Ausztrália több galériáját, és eljutottak Európa és Kelet-Ázsia számos országába. Emlékezetes volt annak a német képzőművésznek a „happeningje” is, aki

papírból kivágott betűformákból, lisztből szórta ki a híd korlátjára József Attila A Dunánál című versét magyar, szlovák és német nyelven.

Egy holland művész pedig megismerkedett az egyik helyi posztrockegyüttessel, a Jóvilágvan zenekarral, és annyira megtetszett neki ez a kifejezés, hogy feljegyezte negyvenezer öntapadós cédulára, és kitapétázta vele a kiállítótermet.

Az ideérkezők mennyire vannak tisztában a régió és Párkány történetével, a nemzetiségi viszonyokkal?

A hídőreinknek általában nem okoz meglepetést, hogy vegyes nemzetiségű, többnyelvű közegbe érkeznek. Többen közülük próbálnak megtanulni magyarul vagy szlovákul, azt persze mondanom sem kell, hogy a magyar a legtöbbjüknek gondot okoz. A színes közegre jó példa egy brazil származású, de Londonban élő művész munkája is, aki a dunai átkelés problémájával, a kompok és hidak történetével foglalkozott nálunk. Egy 19. századi kompot ábrázoló, csodálatos falfestményt hagyott hátra, amely azóta is a párkányi árvízvédelmi gát falán látható.

A jelenlegi hídőr egy bolgár fordító, kulturális újságíró.

Igen, Neva Micseva a szolgálatos hídőrünk, egészen őszig velünk lesz, vele is találkozhatnak majd a helyi iskolák tanulói. Nem ő az első műfordító vagy irodalmár, aki hídőrként teljesít szolgálatot, volt már nálunk észt, ukrán, kanadai és amerikai író is. Ő is az AquaPhone programon mutatkozik be, ami tulajdonképpen egy irodalmi-zenei performansz minden június első szombatján. Ezen egy magyar, egy szlovák és egy német nyelvterületről származó írót kérünk fel arra, hogy alkosson egy irodalmi párbeszédet – a magyarok közül például Tolnai Ottó, Parti Nagy Lajos és Varró Dániel járt nálunk –, ehhez pedig zenei improvizáció társul. Az első években két svájci zenésszel dolgoztunk, akik a Duna két partján állva, megfelelő hangtechnikával kihangosítva improvizáltak az irodalmi szöveghez, mellettük egy-egy szövegmondóval. Az utóbbi években változtattunk, helyi magyar vagy szlovák zenészeket vontunk be, és ők lettek az irodalmi szövegmondók is.

Az AquaPhone tehát egyfajta leágazása a hídőrségnek?

Egy belső programja. Az ötlet Hanneke Frühauftól, Frühauf Károly feleségétől származik, aki egyik párkányi látogatása alkalmával egy helyi idős férfival beszélgetett. Ő elmesélte neki, hogy a helyi emlékezet szerint a háború után, amikor a robbantások miatt átkelésre alkalmatlanná vált a híd, és nem járt komp sem a két part között, az emberek szélcsendes időben lementek a Duna-partra, és a víz hanghordozó képességét felhasználva énekeltek át a túloldalon rekedt rokonoknak, ismerősöknek, barátoknak. Néha egy-egy rejtjelezett üzenet is átjutott így a folyón. Ez tulajdonképpen azt szimbolizálja, hogy az emberek  nehéz körülmények között is képesek kapcsolatot építeni, kommunikálni. Ennek a jelenségnek állít emléket az AquaPhone. 

Személyesen mit jelent önnek a Duna, a folyó melletti élet?

Én egy kis folyó, az Ipoly mellett születtem. Emlékszem, egyetemistaként egy nyári testnevelési összpontosításon a Garamon csónakáztunk le, főleg szlovák egyetemista társakkal, és Garamkövesd fölött kikötve a töltésről elénk tárult az esztergomi bazilika látványa. Mindenkit megbabonázott. Nem véletlen, hogy amikor idekerültem Párkányba, rögtön beleszerettem a környezetbe. Minden megtalálható körülöttem, ami a természet adományának tekinthető, ne felejtsük megemlíteni a közeli, kiváló borokat adó hegyeket se. Most már semmiért nem cserélném el ezt a vidéket.