Ha valaki színpadi szerzőként esetleg nem ismerné Martin McDonagh nevét – noha a hazai színházak viszonylag régóta és meglehetős gyakorisággal játsszák a darabjait –, filmesként már biztosan találkozott vele. Forgatókönyvíró-rendezőként ő jegyzi többek között a Három óriásplakát Ebbing határában vagy A sziget szellemei című mozikat, és bár a médium más, az egyedi kézjegy soha nem változik: az ír szerzőnél jobban senki nem tudja humorba csomagolni az élet időnkénti elviselhetetlenségét.
Méghozzá elég sajátos fekete humorba, amellyel többnyire eléri, hogy akkor is nevessünk, amikor inkább ordítva bőgni volna kedvünk.
Mert, igen, szögezi le teljes természetességgel McDonagh, az ember már csak ilyen: kisszerű, kegyetlen, hatalmaskodó, erőszakos, miközben mindennél jobban vágyik rá, hogy jó lehessen, és hogy a szívét egy másiknak örökre odaadhassa.
Az elsőként 1997-ben bemutatott A kripli, amely az Aran-szigetek-trilógia (A kripli, Alhangya, A sziget szellemei) első része, mondhatni prototípusa az életműnek. Nem csak azért, mert egy sajátos törvények szerint működő, elzárt világban játszódik, értve ezalatt a sziget mint helyszín mellett a belső-lelki elzártságot. Hanem mert a McDonagh-féle különös kétarcúság is minden rétegében tetten érhető: a szereplők egyszerre jók és rosszak, ártatlanok és bűnösek, áldozatok és tettesek, lágyszívűek és erőszakosak, a kitekert, többféle stílusnemet és -árnyalatot mixelő nyelvről nem is beszélve.
Utóbbi ezúttal Varró Dániel fordításában kerül elénk, aki szerencsésen ráérzett a történet lelkületére, és nem vitte el sem a komédia, sem valamiféle kilúgozott tanmese felé – a menetrendszerűen kitörő vulgaritás, a vaskos szavak és kifejezések használata ez esetben egyáltalán nem öncélúság, hanem mondhatni abszolút szükségszerűség.
Hiszen hogyan másképp beszélhetnének, viselkedhetnének azok, akik egy világtól elzárt szigeten élnek, ahova a múlt század harmincas éveinek valósága is csak nagy ritkán kopog be? Ahol sajátos beszéd és még sajátosabb, évszázadok óta nemzedékről nemzedékre hagyományozott törvények uralkodnak, köztük az egy legfontosabbal: ami és aki már a miénk, azt bánthatjuk, gúnyolhatjuk, kitaszíthatjuk és megalázhatjuk, de soha nem hagyhatjuk magára.
Mint szegény kis Csámpás Billyt. A tizenhét évvel korábban, egy viharos éjszakán elárvult, fél oldalára béna fiút a „nénikéi”, azaz egy falubeli testvérpár neveli fel, és tágabban az egész közösség. Amely nem bánik ugyan kesztyűs kézzel ezzel a furcsa kamasszal – Billy nem elég, hogy testileg hibás, mintha a fejével is baj lenne kicsit, hiszen felváltva vagy a könyveit bújja, vagy a teheneket „fixírozza” álmodozva a réten –, de nem bánnak éppen kesztyűs kézzel egymással sem.
Nem csoda, hogy amikor Billy hírét veszi, hogy a közeli városba hollywoodi filmesek érkeznek, mindent megtesz azért, hogy elhagyhassa az egyszerre otthonául és börtönéül szolgáló szigetet. És mire nem túl dicsőségesen visszatér, úgy változik meg körülötte minden, hogy tulajdonképpen nem változik semmi.
Illetve egyvalami igen: nem csupán Billy torzulásai kerülnek napvilágra, a (fél)hazugságokon pedig ideig-óráig győz a nem feltétlenül felszabadító igazság.
A felnövéstörténetként vagy kitörésdrámaként is értékelhető A kripli Centrál színházbeli verziója pedig igazi csapatjátékként teszi le mindezt elénk. Az origó nyilvánvalóan a Billyt alakító Szécsi Bence, akinek – szerencsés megfogalmazás vagy nem – remekül áll ez a szerep, ráadásul úgy, hogy egyedi tud maradni a korábbi, Billyként szintén nagy sikert aratott elődeihez képest (Járai Máté, Lengyel Tamás, Schruff Milán), a karakterhez új, bensőségesebb dimenziót adva. A partnerei pedig egytől egyig szépen emelik őt, miközben – a szórakoztatást segítő sztereotípiákon túl – mindegyik külön sors és univerzum.
Ha mindenáron ki kellene emelni valakit, akkor az egyik „nénikét” fegyelmezett visszafogottsággal, mégis sokszínűen játszó Básti Juli és a mocskos szájú Helent nagy kedvvel alakító Hermányi Mariann lenne. És bár alapesetben ki nem állhatom, ha egy női szerepbe férfit bújtatnak vagy fordítva, mert az általában ízléstelen karikatúrát eredményez, Mucsi Zoltán öregasszonyként való megjelenése is abszolút rendben van: ebben a kifordított és a végére mégis nagyon valóságosnak tűnő közegben ez a rendezői döntés sem tűnik öncélú trükknek.
Puskás Dávid direktori bemutatkozása tehát igen jól sikerült, amihez bizonyosan hozzájárult az is, hogy az alkotók másban sem akartak különösképpen trükközni. Bagossy Levente korhű és a szigetlakók nyersességét, beszűkültségét tükröző díszletei, a szintén ezt a szándékot követő jelmezek (Kovács Andrea), a zene (Puskás Dávid), a már említett kiváló, a humort és a szélsőségesen hullámzó érzelmeket jó ritmusban adagoló csapatmunka és mindezek felett Szécsi Bence a zárójelenetben katartikus pillanatokat is eredményező érzékenysége, mint a kirakósdarabok, pontosan illeszkednek egymáshoz.
És mutatják külön-külön és egészben, hogy az élet már csak ilyen. Akkor is lehet kegyetlen, ha az ember nem kripliként tengődik egy nyomorúságába majd belefúló szigeten, mégis érdemes nekifutni a mélyből akár a legváratlanabb módon és időben fel-felpislákolni képes remény miatt.
Martin McDonagh: A kripli. Centrál Színház. Rendezte Puskás Dávid. Az előadás 16 éven aluliaknak nem ajánlott.
