Az igazi áttörést a Halott nők jelentette, és érdekelne, hogy miért épp a balkáni háború traumáját választotta anyagnak, amikor a mi nemzedékünk évente, de legalábbis hétévente biztos, hogy megél egy globális sokkot – az ikertornyok leomlásától a gazdasági világválságon és a migrációs krízisen át az éppen aktuális koronavírus-járványig.
Nekem más az időszámításom: onnan számítom, hogy 1991-ben kitört a háború, és azóta volt néhány nyugis év. A balkáni háborúk vége is összefolyik, a következő emlékem meg az, hogy 1998-ban viszonylag béke van, majd 1999-ben megint bombáznak… Amikor meg vége a bombázásoknak, jön 2000-ben a forradalom. 2003-ban aztán eljöttem Budapestre, és hát akkoriban itt is feszült volt a hangulat. Kezdtem úgy érezni, hogy én bárhova megyek, abban az országban biztos, hogy megkezdődnek az összecsapások. (Nevet)
Végül is miért ezeknek a nőknek a története kívánkozott ki önből?
Kezdetben nagyon mérges voltam, amikor mondogatni kezdték, hogy a Halott nők háborús könyv. Egyáltalán nem a háború a lényeg benne. Az foglalkoztatott, hogy megelőlegezi-e a Jóisten nekünk a poklot az életünkben, illetve megfelelő mennyiségű szenvedéssel biztosítjuk-e a helyünket a mennyországban. És leginkább az érdekelt, hogy mikortól számít halottnak egy ember, le lehet-e élni egy életet úgy, hogy gyakorlatilag halottak vagyunk. Mindezt ismerős, számomra közeli kontextusba tudtam helyezni: otthon mindenki ismer valakit, aki háborús menekült, vagy akinek az apja, a testvére visszajött a háborúból. Ezek számunkra olyan értelemben hétköznapi dolgok, mint a magyarországiaknak a rendszerváltozás. Gyerekkorom óta hallom a történeteket, hogy a katonák hogyan erőszakolták meg a nőket és kínozták a férfiakat, hogy egyesek azon vitáznak, voltak-e a háborúban haláltáborok – persze hogy voltak, Boszniában, ez tény. Ilyen témák között felnőni elég nyugtalanító, de a szülők Jugoszláviában sehol nem küldték ki a gyerekeket a híradó alatt, ergo mindannyian azt néztük, hogy a síró bosnyák kislányok mesélnek az őket ért támadásról, a szarajevóiak meg arról, hogy megy tönkre ott minden. Hiába, hogy valaki nem volt közvetlenül a fronton, az egész háború élő sebként vérzett körülötte. Az egyik irodalmi fesztiválon egy horvát fiúval viccelődtünk is, hogy náluk milyenek voltak a „háborús játékok”, mivel ők közel laktak az egyik frontvonalhoz, kijártak összeszedni a töltényhüvelyeket. Az egyik német vagy osztrák résztvevő közbeszólt: „Srácok, nem bizarr, hogy ti ilyenekkel játszottatok, és röhögtök rajta?” És belegondoltunk abba, hogy a múltunkat nemcsak más, de igazából mi magunk sem értjük.
A halott nők tehát lehetőséget adott ennek is az artikulációjára, egyfajta próteuszi, szerepváltogató játékon keresztül.
Ez jeleníti meg azt a fajta szenvedést, amely akkoriban foglalkoztatott. Szenvedtem, de nem tudtam megfogalmazni, kimondani, hogy miért. Befejeztem az egyetemet, haza kellett költöznöm, mert lejárt a tartózkodási vízumom, munkát persze egyik országban sem kaptam, és azt éreztem, sehova sem tartozom: innen mennem kell, ott meg nem várnak. Úgy éreztem magam, mintha halott lennék, de még a hamvaim sem kellenek senkinek – utólag visszagondolva nem csodálkozom, hogy ebből az állapotomból olyan könyv lett, mint a Halott nők. Nem is beszélve arról a túlélői bűntudatról, amely már egészen kis koromban kialakult, leginkább Szarajevó kapcsán. Nem Vukovár vagy Szentlászló kapcsán, Szarajevóról valahogy több információm volt, talán azért, mert akkor már nagyobb gyerek voltam. A háború sújtotta települések lakói örülnek, ha szereznek valahonnan paradicsompalántát, nálunk meg ott terem a paradicsom a hátsó kertben, és amikor anyám kimegy leszedni, akkor senki nem lövi le. Ráadásul nekem volt egyfajta „testvériségérzésem” is, hogy az én embereimet lövik le az én embereim. Ennyi erővel kitörhetett volna Újvidéken is a háború, és nagyon sokan azt is gondoltuk akkor, hogy miután leszámolnak egy nemzettel, majd még eggyel és egy harmadikkal is, akkor végül ki marad. Hát mi, magyarok. Persze nem volt ennyire veszélyes a helyzet. Inkább politikai villongások voltak, mint Šešelj vajda mondása, hogy minden magyar kap egy szendvicset, és induljanak meg Budapest felé, a horvátok meg Zágráb felé, de ők két szendvicset kapnak, mert mégiscsak szlávok. Amikor káosz van, háborús helyzet, természetes, hogy az ember olyan dologba kapaszkodik, ami adottság: a nemzetiségébe. Persze magyarként éreztük, hogy nemcsak kevesebben, de kevesebbek vagyunk, mint a többség, és amikor átjövünk az anyaországba, az szédítő érzés, mert továbbra is tartjuk a kisebbségi viselkedésünket. Nagyon sok időbe telt megszokni, hogy itt a többséghez tartozom.
A Duna utcán még abszolút lehetett érezni ezt a kisebbségi léttel való birkózást, de manapság is lecsapódik a költészetében? Azért is kérdezem, mert nemrég azt nyilatkozta egy interjúban, hogy elengedte az identitásokon való rágódást.
Igen, nem rágódom ezen tovább. (Nevet) Szeretem mondani, hogy vajdasági vagyok, mert ez magyarázat is arra, miért vagyok ennyire furcsa. Hogy a magyarországi nőkhöz képest mennyire hangos vagyok, néha mennyire vállalhatatlanul élénk, mennyivel temperamentumosabb, mint ők. Otthon mindenki ilyen, itt viszont nagyon érzem a különbséget. Volt is bajom, például az udvarlási szokások is eltérnek itt, a fiúk máshogy viszonyulnak a nőkhöz, mint otthon. Én a legjobban külföldön szoktam magam magyarnak érezni, különösképpen Rijekában, ami ugye valaha magyar volt, de én ismerem a jugoszláv hagyományát is. Ott van egy olyasfajta káosz, amelyben megtalálom a magyarságomat.
Nem kerülik el AZ ELISMERÉSEK: Sziveri János-, Csáth Géza- és Füst Milán-díj, Térey János-ösztöndíj. A nemrég megjelent Háttal a Napnak az év végi listák élmezőnyében. Hogy éli meg ezt a sikerszériát?
Soha nem láttam értelmét a nagy promóciónak. Voltak, akik mondták, hogy kétévente kellene kiadnom egy könyvet, mert máskülönben nem fognak rám emlékezni, de ha kétévente írnék könyvet, abban semmi emlékezetes nem lenne, akkor inkább felejtsenek el. Nem tudom versenyként felfogni ezt a pályát: az ember élvezetből írjon, mert benne van az a késztetés, hogy írnia kell. A szöveg pedig vagy megtalálja a maga útját, vagy nem. Onnantól, hogy megírtam valamit, el kell engednem: ha szidják, nem engem szidnak, ha dicsérik, akkor nem engem dicsérnek, hanem egy produktumot, amelyet létrehoztam.