A régi útikönyvek, utazásokról szóló levelek olvasgatása közben olyan világokba, élethelyzetekbe csöppenhetünk, amelyek ma már teljesen egzotikusnak vagy bizarrnak tűnnek. Többek között ezért is szeretek ilyen műveket olvasgatni – John Paget utazásairól szóló könyv az egyik legismertebb ebben a kategóriában, itt írtunk róla korábban:
Az angol lordtól megtudhatjuk, milyen volt 200 éve Magyarország és Erdély | Magyar Krónika
Manapság szinte elárasztják az internetet a sokszor színvonaltalan útleírások, túraajánlók, blogposztok, de a print kiadványok között is nehéz jó útikönyvet …
Hoffmansegg gróf leveleit talán kevesebben ismerik, pedig ezek is izgalmas és sok színes információt nyújtanak a 18. század végi Magyarországáról.
Ráadásul az írásokat olvasva ráébredünk arra is, hogy az emberek viselkedése, jelleme hasonló volt néhány száz évvel ezelőtt is. Nem meglepő, hogy akkor is voltak a társadalomban egoista, gyanakvó és súlyosan narcisztikus személyiségek, ahogy barátságos, vendégszerető és nyitott emberek is. Mivel a Habsburgok és hűséges hazai helytartóik rettegtek attól, hogy a forradalom szele átcsap Magyarországra is, a grófnak nemcsak a magyar vendégszeretből jutott ki az útján, hanem a paranoiából is. Pécsett ugyanis kémnek vagy forradalmárnak vélték, de mindenképpen gyanús személynek. A helyi hivatalnokok nem tartották kielégítőnek az úti okmányait, így végül letartóztatták.
Nem érdemes azért aggódni, nem volt annyira sanyarú sorsa szász kalandorunknak, „fogságát” többnyire fogadókban és főúri házaknál, estebédeken és mulatságokon kellett letöltenie, amíg nem tisztázták a Bécsből megérkezett igazoló irattal.
Íme egy részlet viszontagságos fogságának naplójából, ebből képet kaphatunk a 18. század végi hazai városi életről és szórakozásról is: „Vasárnap, 28-án éjfél után. Ez aztán a víg fogság. Éppen most jövök esőben, villámlás közben egy bálból, hol táncoltam is. […] Nem kevesebb, mint száz ember gyűlt össze, mindenféle rangú és rendű, tekintve, hogy a bál nyilvános volt. Nekem úgy tetszett, hogy még a legalsóbb kézművesosztály is képviselve volt. […] A férfiak kiváltképpen rosszul táncolnak, a nők sem túlságosan jól… […] Nálunk nehezen találna olyan fogadtatásra az idegen, mint én ebben az igen középszerű, kedves, kis vidéki városban. Még nehezebben akadna olyan sok jó házra és asztalra, aminőt még fővárosban is keveset is találni.”
A természetbúvár gróf Pécsről Budára és Pestre indult, hogy felfedezze a két nagyvárost, amelyek a török kor után kezdtek újra fellendülni. Buda esetében ez persze összefüggött azzal is, hogy a Magyar Királyság legfontosabb közigazgatási és kormányzati központja lett újra. Bár az országgyűlés székhelye még Pozsony volt, a központi végrehajtó szervek, így a helytartótanács, a kamara és a királyi tábla már Budán működtek, miután II. József császár 1784-ben áthelyezte őket.
Grófunk az egyik legjobb fogadóban, a Várban található Fortunában szállt meg. Másnap innen látogatta meg Pesten Podmaniczky bárót, akit azonban nem talált otthon, így más elfoglaltság után nézett. Így került egy pesti állatviadalra, amelynek plasztikus leírásától a mai olvasó is megborzong.
| Valószínűleg gróf Podmaniczky Józsefről van szó, aki a pesti közélet és kultúra egyik befolyásos és aktív alakja, a budai helytartótanács tanácsosa volt akkoriban. Művelt, protestáns főnemes volt, aszódi kastélyában jelentős könyvtárral is rendelkezett. Ő volt az első magyar, akit a brit Royal Society tagjává választottak. Sokat utazott ő is fiatalabb korában, a hetvenes években bejárta Angliát, Franciaországot és Itáliát is. |
Az állatviadalok a 19. századig népszerűek voltak sok helyen, például Nagy-Britanniában és Svédországban is. Ezeken például láncra vert medvét és kutyákat eresztettek össze. Meglepő és széles körben talán kevésbé ismert, hogy hasonló viadalokat Magyarországon is rendeztek ebben az időben.
A szász gróf megvetéssel írt a viadalról: „Nekem oly barbárnak tetszett mindig ez a szórakozás, hogy sehol sem néztem még meg eddig. Az amfiteátrum, amelyben ezt a viadalt rendezik, kerek épület, közepén jól elegyengetett térséggel, a szabad ég alatt. A tér fölött három sorban páholyok vannak egymás fölött, éspedig minden sorban negyvenöt. A páholyok körülbelül három rőf szélesek. A földszinten csapóajtók: mögöttük tartják bezárva a vadállatokat. A közvárakozás tetőpontjára hág, amikor a heccmester egy felbőszült ökörrel viaskodik, és azt késsel leteríti. Ezenkívül vadállatokat is ingereltetnek kutyákkal, de nem olyan mértékben, hogy akár az állatok, akár a kutyák kárt szenvednének…Előszörre két medvét vezettek elő, az állatok egy ideig egymással játszadoztak, majd kutyákat uszítottak rájuk. De sem a kutyák, sem a medvék nem sérültek meg. […] Aztán beeresztettek az arénába egy ökröt, amelyet néhány, vörös ruhába öltözött ember ingerelt. Valahányszor az ökör oda-oda kapkodott feléjük, ők nevetve fittyet hánytak neki. […] Röviddel ezután egy farkast hajtottak az arénába, mely a kutyákkal kezdett viaskodni, akárcsak a vaddisznó, melyet később bocsátottak a térre.
Mindezek után egy jól megtermett tigris került a porondra, egy kost eresztettek ki hozzá, az a szerencsétlen állatot a barlangjába vonszolta.
Én az ókori pogányság maradványának tekintem e játékot, melyet nem volna szabad megtűrni keresztény államokban.”
A Képes Folyóirat, a Vasárnapi Ujság egyik 1904-es számában is olvashatunk a 18. és 19. századi Magyarországon sokáig népszerű, de kegyetlen szórakozási formáról. A szerző szerint ez Bécsből került át hozzánk, mert Pest akkoriban teljesen Bécs után igazodott és német polgársága amiben lehetett utánozta a császárvárost. A cikkben egy a 18. század utolsó évtizedében Magyarországon járó angol utazó, Robert Townson élményeit és tapasztalatait osztja meg az olvasóival. Ő is természettudós és geológus volt, miként a szász gróf, és utazásának külön érdekessége, hogy leírja találkozását Széchényi Ferenccel. Ő volt Széchenyi István apja, az Országos Széchényi Könyvtár alapítója.
A múlt század eleji cikk beszámolója szerint az angol utazó Travels in Hungary című 1797-ben megjelent könyvében így emlékezik meg a pesti állatviadalokról.
„Vasárnap és nagy ünnepeken a nép, épen úgy mint Bécsben, »Hetz«-ekkel szórakozik. A mulatság rendezőinek két nagyon szép vad bikája van. Azon a napon, melyen én voltam tanúja a mulatságnak, egy bikát hajtottak ki a porondra s ugyanakkor egy ökröt is. Ez utóbbi megtámadta az elsőt, de a bika mindjárt földre teperte. Azután jött egy »Rauhe Bär«; ez olyan medve, mely több napon át táplálkozás nélkül volt s az éhség vaddá tette. Egy másik medvét bocsátottak rá s a küzdelem megkezdődött. Az utóbb említett medve jóval kisebb volt az előbbinél, s a harcz nem tartott sokáig. […] Több szórakozást nyújtott a fehér grönlandi medve. A porond közepén kicsiny víztócsa volt, benne egy kacsával. Mihelyt a medve a tócsa széléhez közeledett, a kacsa lelapult benne, s mozdulatlanul ült meg a víz felületén. A medve a tócsába rontott, a kacsa alábukott. A medve is utána bukott, de a kacsa, mint jobb búvár, elmenekült.
A következő mutatvány az őrök egyikének merész kísérlete volt egy bikával megbirkózni. Mihelyt az őr a porondra lépett, a bika neki ugrott. A férfi, aki közepes nagyságú volt, szarvánál ragadta meg ellenfelét, amely valósággal ide-oda taszította a körönd egyik oldalától a másikig, de kárt nem tehetett benne. Miután a birkózás jó ideig eltartott s a bika a viadort a körönd egyik sarkához szorította s már-már megsebezte, néhány szolga ugrott elő, kiszabadította a fal mellől s kezébe adta tőrét, melyet tüstént beledöfött ellenfele nyakszirtjébe, mire az élettelenül terült el a földön, csak rángatódzásai tartottak még egy-két perczig. […]
Oly emberek, kik az állatok iránti kegyetlenkedésekhez vannak szokva, – mondja, – rendszerint saját nemük iránt is kegyetlenek lesznek.
Townson meglehetős elitélő véleményt mond az efféle mulatságokról.”
A bizarr szórakozási forma még sokáig népszerű lehetett hazánkban, mert egy cári tengerésztiszt, Vlagyimir Bronyevszkij még 1810-ben is beszámol egy hasonlóról, amit Budán tartottak, akkor is hecceknek nevezték őket, és ezen is kutyák és medvék csaptak össze.
Felhasznált irodalom: Útikalandok a régi Magyarországon. Szerk.: Haraszti Sándor és Pethő Tibor. Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1963.
Ajánlóképmontázs: Bíró Mátyás. Felhasznált képek: Buda és Pest látképe, 1737. Panorámalátkép északkelet felől, városcímerekkel. Megjelent Bél M.: Notitia Hungariae novae historico geographica… című műve 3. kötetében. Közkincs. Forrás: Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára, Johann Centurius Hoffmannsegg portréja, Wikipédia
