Till Attila És mi van Tomival? című filmjében az alkoholbeteg bábművész Sanyi (Thuróczy Szabolcs) és a szintén alkoholbeteg liftszerelő Pali (Polgár Tamás) keresik a címben szereplő Tomit (Patkós Márton), mert egy ideje nem vett részt az Anonim Alkoholisták gyűlésein. „Ez az egyik legszemélyesebb filmem, mert érintett vagyok – mondta Till Attila. – Bár nem rólam szól a film, de ha nem állok le nyolc évvel ezelőtt az alkoholról, akkor lehet, hogy én is úgy végzem, mint Sanyi a film elején.”
Sanyi – időnként Sanyika – bábművész, az egyik leghíresebb magyar színész, Szálka Sándor egyetlen fia, akinek élete egyik terhe, hogy folyamatosan az apjához mérik. Mégis kitartóan hordja annak legendás kalapját. Hogy emlékeztesse a szeretett apára? Vagy arra, hogy apja hírnevének árnyékában kell leélnie az életet? Felsejlik az apa alakja, aki nemcsak nem volt büszke a fiára, de szeretni sem tudta őt. A gyerekkori szeretethiány pedig internalizált öngyűlöletté válhat. „Egyszerűen nem tudom szeretni magamat, semmilyen szinten” – mondja a filmben Sanyi.
Korábbi interjúnkban Kovács András Péter humorista édesapja alkoholizmusa kapcsán beszélt arról, hogy milyen gyerekkori traumák vezethetnek az italhoz. Két világháborút és az 1956-os forradalmat követő megtorlást elszenvedett nagymamája ridegtartásban nevelte fel fiát – Kovács András Péter édesapját –, aki azt érezhette, hogy nincs rá szükség, nem szeretik. „Ezt a »nem kellesz« üzenetet aztán olyan mélyen magába kódolta, hogy másról se szólt az élete, csak arról, hogy ennek a parancsnak eleget tegyen, és szép lassan megölte magát” – mondta a humorista.
„Igenis merni kell beszélni” – Kovács András Péter gyermekkori traumákról és kitörésről | Magyar Krónika
A diszfunkcionális családban felnövő gyerekek szerepeket vesznek fel a túléléshez. Mik ezek a szerepek, hogyan lehet felnőttként kilépni belőlük, illetve milyen megküzdési módszerek segítenek abban, hogy a gyerekkori traumák mind kevésbé maradjanak a személyiség meghatározó részei? Kovács András Pétert kérdeztük.
„Mindenkinek gondja van az alkohollal” – hangzik el a filmben. Hazánkban, a kilencszázezer alkoholbeteg országában aki maga nem függő, annak valószínűleg van olyan rokona, barátja, kollégája, aki az, tehát mindenkit érint a probléma. A számok mögött pedig ott húzódnak az egyedi történetek, élettragédiák, feldolgozatlan traumák, betöltetlenül maradt hiányok. A Till filmjének nyitánya jelenti Sanyi számára azt a mélypontot, ahol már nem lehet megkerülni a szembenézést önmagával.
Alkoholizmusa nemcsak a felesége (Fodor Annamária) életét tette tönkre, de lánya, Saci (Tóth Zsófia) is súlyos, feldolgozatlan családi traumákat cipel. Akinek a gyerekkorát a szülő alkoholizmusa határozta meg, annak felnőve a gyerekkori traumák a személyisége meghatározó részei maradnak. Hiheti azt, hogy túl tud lendülni a múlton, de ha nem néz szembe a sebzettségével, nem dolgozik önmagán, felnőttként is cipelnie kell a diszfunkcionális családban megélt gyerekkorból hozott terheket.
Korábbi cikkünkben Bajcsi Norbert vallott szülei alkoholizmusáról, és hogy hogyan szenvedte el annak minden hátrányát. Nélkülözte az odafigyelést, a szeretetet, de a legegyszerűbb, kézzelfogható dolgokat is. Az iskolában a szülei miatt megszégyenült, kiközösített fiú olyanokhoz csapódott, akik aztán droggal kínálták. „Szorongó gyerekként tele lelki fájdalommal, nulla magabiztossággal egy olyan vegyülettel találkoztam, ami azonnali boldogságot nyújtott. El tudtam nyomni a fájdalmaim, a félelmeim, és úgy tudtam működni a drogtól, ahogy azt alapvetően elvártam volna magamtól. Kialakult a függőségem, ami magával hozta a bűnt is az életembe.”
Folyamatosan próbált leszokni, megnősült, és bár kívülről úgy tűnt, hogy végre normális életet él, belülről iszonyú ürességet érzett, amit alkohollal próbált meg kitölteni. Fizikailag nem bántotta a feleségét, de rengeteg fájdalmat okozott neki a hazugságokkal, a manipulációkkal. A bűntudat, a lelki összeroppanás és az érzés, hogy képtelen az életre, a még súlyosabb önpusztítás felé vitte. Végül a református egyház ráckeresztúri drogterápiás otthonában megtapasztalt szeretet és törődés segítette abban, hogy húsz év függőséget maga mögött hagyva új életet kezdjen. „Érdekes, hogy az a nagy űr, ami mindig ott volt bennem, pont olyan méretű, amit Isten ki tud tölteni” – mondta.
„Azt éreztem, képtelen vagyok az életre” – zárt ajtók mögül a csoda felé | Magyar Krónika
Bajcsi Norbertre a református egyház ráckeresztúri drogterápiás otthonában talált a megváltás. Húsz év függőséget, drog-, alkohol-, gyógyszer- és szerencsejáték-addikciót és a bűnözést maga mögött hagyva kezdett új életet.
Kovács András Péternek – édesapja alkoholizmusa ellenére – az alkohollal soha nem volt gondja, már fiatalon egészen más megküzdési eszközöket választott, neki a belső lecsendesedés segített. Parentifikálódott gyerekként már korán olyan szerepekbe kényszerült, amelyekben éppen a túlélés zálogát látta, felnőve pedig azzal kellett megküzdenie, hogy hogyan hagyhatja maga mögött azt az hamis bizonyosságot, hogy önmagáért nem szerethető. Megfelelési kényszerrel, szeretet- és önbizalomhiánnyal, bizonytalansággal küzdött. „Nagyon alacsony az önértékelésem, igyekszem láthatatlan és észrevétlen maradni, még most, a saját családomban is. Tehát ezek a személyiségjegyek továbbra is megmaradtak, de tovább tudok dolgozni rajtuk úgy, hogy van egy háló, ami megtart” – mondta.
A film főszereplőinek az AA-közösségbe járás, a sorstársakhoz való kapcsolódás segít abban, hogy ne igyanak. Sanyi és Pali eltűnt társuk után kutatva úgy próbálnak józanok maradni, hogy hazánkban az alkoholfogyasztás nemcsak hozzátartozik a mindennapokhoz, de a nem ivás az, ami furcsának tűnik, ami miatt magyarázkodni kell. Pedig, aki alkoholbeteg, az nem ihat – sem „csak bort”, sem „csak egy kortyot” –, mert a függőség nem gyógyítható. A film nem ad szájbarágós magyarázatokat, nem ad receptet a leszokáshoz, de látjuk Sanyi és Pali küzdelmét saját démonaival, a függőséggel és a mindennapok akadályaival.
„Olyan emberekről szoktam filmet csinálni, akik valahonnan valahova tartanak. Nincs a kezükben a megoldás kulcsa, és terheltek – mondta Till Attila. – Ebben a filmben az alkoholisták mind terhelt figurák.” A filmben Sanyi egy hatalmas, világos színű vászon oldaltáskát – tele a bábjaival – hordoz magával egész nap, pillanatokra teszi csak le, hogy aztán újra a vállán cipelje.
Korábbi cikkünkben Joób Máté evangélikus lelkész, lelkigondozó, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének egyetemi docense beszélt arról, hogy mit tehetünk azért, hogy az olyan kívülről ránk kényszerített szerep – mint az alkoholista szülő mellett felnővé a sebzettség – ne váljon a személyiségünk részévé. Felnőttként, családot alapítva képessé kell válnunk reflektálni a ránk hagyományozott szerepekre, generációkon átívelő mintákra, nemzedékeken át hordozott traumákra. „Minden olyan segítő módszer jó, ami arra összpontosít, hogy lelassuljak, és valakinek a segítségével olyan mélységekbe bátorkodjak, olyan helyekre jussak, ahova egyedül nem mernék” – fogalmazott. „Persze találkoztam már olyan problémával, ami egyszerűen felkutathatatlan, mert sem mély analízisben, sem hipnózisban, sem családállításban, sem mentálhigiénés segítő beszélgetésben nem sikerült feltárni a szorongás okát. Ilyen esetben ahhoz kap segítséget az illető, hogy elfogadja a sebzettségét.”
Sanyi bábozós táskájára visszatérve: Joób Máté szavaival élve mindannyian terheket cipelünk magunkkal. „Egy képpel élve: a hátizsákunk tele van ilyen-olyan amorf tárgyakkal, és a segítő kapcsolat szólhat arról, hogy ezeket a tárgyakat kivesszük, és azt mondjuk, hogy nem a te feladatod, hogy ezeket hordozd. Vannak azonban olyan terhek az életünkben, amelyeket nem tudunk letenni, azonban elrendezhetjük úgy a batyuban lévő dolgokat, hogy legalább ne nyomják állandóan a hátunkat, ahogy megyünk tovább az élet útján. Súlyos belső harc, nehéz, fájdalmas, hosszú folyamat, amíg el tudunk jutni odáig, hogy ezt elfogadjuk, de hozzásegíthet annak a tudatosítása, hogy a sebzettségeinkkel együtt vagyunk értékesek és szerethetők.”
Tudatosítsuk magunkban: a sebzettségeinkkel együtt vagyunk értékesek | Magyar Krónika
„A segítő kapcsolatban meghívást kapok arra, hogy valakivel együtt elmenjek egy olyan útra, ahová egyedül nem tudna eljutni, pedig érzi, hogy ott dolga van” – mondja Joób Máté evangélikus lelkész, lelkigondozó, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének egyetemi docense, akit sebekről és szerepekről kérdeztünk.
Az És mi van Tomival? című filmhez Till Attila amellett, hogy a saját életéből merített, Kapitány-Föveny Máté pszichológust – akinek van is egy apró, de nagyon fontos jelenete – kérte fel társ-forgatókönyvírónak. Miközben a filmben megjelennek a függőség fokozatai, felvillannak az alkoholizmushoz vezető egyedi sorsok és felsejlenek a háttérben húzódó lelki okok, kérdések is felmerülnek a nézőben.
Egy magyar film sem beszélt talán még ilyen hitelesen az alkoholfüggőségről | Magyar Krónika
Till Attila új rendezése, az És mi van Tomival? mértéktartóan, de éppen ezért rendkívül hatásosan beszél a problémáról. Thuróczy Szabolcs és Polgár Tamás remekel a főszerepekben.
Mi kell ahhoz, hogy az ember bevallja, ha problémája van az alkohollal? Hol van a mélypont és mikor jön el az a pont, amikor szembe tud nézni a saját függőségével? Hogyan ébred rá valaki, hogy tud változtatni? Honnan kérhet ehhez segítséget? Fel lehet-e állni az elbukás után? Van még esély az elvesztett családtagokkal való újrakapcsolódásra? Meg lehet törni a generációs mintákat szülőként, nagyszülőként? Van, amire választ kapunk és van, amin a film után még sokáig gondolkozhatunk. Egy biztos, hogy nem vagyunk egyedül, és sosem késő segítséget kérni.