Az egészben az a fél évszázaddal ezelőtti csillagfényes éjszaka volt a legszebb. Feküdtem a szúrós fűben, a két kezem, ahogy a népdalban, a fejem alatt, de nem bánkódtam, inkább élveztem a fölém terülő égbolt látványát. Tudtam, hogy óvatosan szabad csak belenéznem a végtelen látványába, mert ha túl szabadjára engedem a képzeletemet, az a végén olyan érzés tud lenni, mintha rám szakadna az ég. Megtapasztaltam már. Körülöttem a derengő csillagfényben a hortobágyi puszta a síkság vízszintes végtelenjét rejtette, sötétségbe oldva a látható és a láthatatlan határát. Fontos tapasztalat ez is: aki a lámpafényből lép ki az éjszakába, az elől a vaksötét zárja el a külvilágot, de aki hosszan szoktatja hozzá a szemét, az rájön, hogy a szabadban mindig van valamennyi világosság, még ha keskeny is a hold. Jól láttam magam mellett a bokrot, ami persze sokkal nagyobbnak mutatta magát, mint nappal. Ez is a sötétség varázslata: ami kicsi, még kisebbnek, ami nagy, még nagyobbnak látszik, mint világosban.

Valaki két, építkezésnél használatos, ajtó méretű nádpanelt hagyott ott a bokor tövében, azokat illesztettem össze sátorformára éjszakai menedékhelyül. Eső ellen nem védett volna, de kunyhónak megtette. Amikor elkészültem, megvacsoráltam. Amíg világos volt, olvastam is, aztán maradt a lusta bámészkodás az ég alatt, a múló időből kivett hosszú pillanatban, mintha megtapasztalhatnám az örökkévalóságot. Halk neszek érkeztek el hozzám, távoli kutyaugatás, ágpattanás, madár rikoltása, ismeretlen eredetű zajok. Halk hangokkal teli csönd, derengő fénnyel teli sötétség vett körül. Utólag arra gondolok, hogy talán éppen ezt vártam, és meg is találtam: a belépést az időn kívüli időbe.

Előző nap őszintén szólva meglepődtem, mikor anyám első szóra elengedett. Azzal álltam elé a konyhában, hogy elmennék néhány napra autóstoppal csavarogni, megnézném a Hortobágyot, meg ami adódik, talán másnap hazajövök, talán két nap múlva. Azt mondta, vigyázzak magamra, és segített összecsomagolni a hátizsákomat.

Az 1960-as évek vége a szabadság új rítusaival, a beatzenével, a hippimozgalommal, a tüntetésekkel megbolydította az egész nyugati világot, még a mi ócska, iszapos, párttitkáros, hazugságokkal teli szocialista világunkba is belecsempészett valamiféle szabadságpótlékokat. Elterjedt például az autóstoppolás, tizen- és huszonévesek indultak neki az országnak, sokszor határozott cél nélkül, csak hogy úton legyenek, mint Sal Paradise, Jack Kerouac regényének a hőse.

Kényelmes délelőttön indultam el én is, kék busszal a város határáig, onnan várt az országút. Akkor már jócskán volt tapasztalatom az autóstoppal, többször mentem vidéken élő apámhoz, vagy csak úgy csavarogni, és tudtam, hogy a jobb módú Dunántúlon, hiába nagyobb a forgalom, nehezebben vesznek föl, mint a szegényebb Alföldön. Régi tapasztalat ez is, hogy a szegények sokszor önzetlenebbek, talán mert átérzik, milyen fontos tud lenni a segítség. Sok rövid úttal délután értem el Nagyivánba, azzal a tervvel, hogy majd gyalog átvágok a pusztán a légvonalban tíz kilométerre lévő Hortobágy faluig, aztán majd meglátom. Talán egy óra gyaloglás után ért utol a szürkület, ott rendeztem be az éjjeli szállásomat a csillagok alatt.

Másnap reggel kényelmesen szedelőzködtem, a kulacsból arcot mostam, és indultam tovább. Embermagas nádcsoportok jelezték, amerre víz van, vagy legalább a tavaszon volt. Sok helyen különös, egyenletes peremű, sekély mélyedés látszott, mintha a talaj réteges volna, és néhány helyen a felső réteg hiányozna. Megrugdostam a cipőm orrával, nehezen engedett, kemény volt a föld.

Továbbra is a nap után próbáltam tájékozódni, ismételve a gyerekmondókát: előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél. Belekalkuláltam, ahogy az árnyék lassan húzódott nyugatról észak felé, bízva benne, hogy így csak nem tévesztem el az irányt a széles síkságon. Azt gondolná az ember, hogy ez a vidék a közép-ázsiai sztyeppéknek a Kárpátokon átérő, örök időktől ilyen képet mutató nyugati nyúlványa, pedig nem így van, kétszeresen is ember formálta táj ez. A legelő jószág tette ilyen fátlanná, aztán a Tiszának a 19. században végbement szabályozása vitte el a víz nagy részét, így lett a Hortobágy olyanná, amilyennek mi ismerjük és becsüljük.

A távolban fehér falú ház látszott, körülötte szürke gulya, arra fordultam, hátha közelről megnézhetem őket. Nem siettem, itt talán senki nem siet, más az élet ritmusa, mint akár a hegyekben is. Odaértem, köszöntem a gulyásnak, visszaköszönt. „Nem bántanak az állatok?” – kérdeztem. „Ezek? – A gulyás úgy nézte meg az állatait, mint aki tőlük várja a választ. – Ezek ugyan nem. Odabent a bikák, azokhoz ne menjen.” Néztem a teheneket, melyiknek szebb ívű a szarva. Kisebbek, soványabbak voltak, mint az ökrök, amiket a filmekben szoktak szerepeltetni, de azért szép állatok, jólesett nézni őket, ahogy komótosan legelnek. „Honnan jön?” – kérdezte a gulyás. „Budapestről” – feleltem. Bólintott, mást nem szólt. Álltam mellette még egy darabig, aztán elköszöntem. Libacsapat mellett mentem el, a madarak jól megnéztek maguknak. Tanya lehetett a közelben, vagy ilyen messze elkóboroltak Nagyivánból? Félvad jószágok, ha egyet-kettőt megfog a róka, az bele van kalkulálva a tartásukba.

A vizes részek miatt nagyokat kellett kerülni, kora délutánra mégis megláttam a Kilenclyukú hidat. Lehet, hogy sokak szemében elcsépelt látványosság, pedig tényleg történelmi levegőt árasztó, szép, nemes építmény. Át is mentem rajta, semmiképpen ki nem hagytam volna, aztán vissza a nyugati végébe, ahol nem bámészkodtak a turisták, magam lehettem. Továbbmentem jó száz métert, ott álltam meg az út szélén, hogy feltartott jobb kezemmel intsek a közeledő autóknak: örülnék, ha fölvennének, és elvinnének egy darabon. Szerencse koronázta a szép napot, három autóval estére haza is értem Budapestre.

Fotógalériánk a Hortobágyon készült képeinkből: