Paris Saint-Germain, Manchester United, Real Madrid: három futballcsapat, amelyet az UEFA-kupa 1984–85-ös kiírásában le tudott győzni a döntőig menetelő magyar együttes. Fél Európa megismerte a Videoton nevet – talán könnyebb dolguk volt, mint a Székesfehérvárral. De a foci világán kívül is sokan voltak, akiknek a két név lényegében ugyanazt jelentette.
A Videotonnál fehérváribb márkát el sem lehet képzelni, pedig a harmincas években Veszprémet szemelték ki a Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár helyszínéül. Ott azonban nem lelkesedtek az ötletért, Székesfehérvár stagnáló gazdaságának pedig nagy szüksége volt ipari beruházásra. Többek közt Csitáry G. Emil polgármester és Hóman Bálint, a térség országgyűlési képviselője is latba vetette befolyását, így került a létesítmény a királynék városa helyett a királyok városába. A gazdaság, főleg a hadiipar vitorláját dagasztotta a vihar előtti szél, dőltek a pengőmilliók Fehérvárra. Az 1939-ben beinduló üzemet nem győzték bővíteni, fejleszteni, néhány esztendő alatt másfél száz épület nőtt ki a földből vagy épp – hadiüzemről lévén szó – be a föld alá. A negyvenes évek elején száz fehérvári felnőttből tíz-tizenöt a vállalat alkalmazásában állt.
Úgy tűnt, a történelem nagyvonalú a város gazdaságával, ám a háború végóráiban kamatostul visszavett mindent. A visszavonuló németek a gépek egy részét elszállították, egy részét használhatatlanná tették. Az üzem is hadszíntérré változott, s a fegyverek elcsitultával jórészt kőhalom volt ott, ahol nemrég gyár állott. Jellemző az 1945-ös állapotokra, hogy a romhalmazban sokáig a leltárt sem tudták összeírni, aztán persze a szovjeteknek is megtetszett ez-az… A siralmas helyzetben még a megmaradt épületek lebontása is felvetődött, hogy legalább az építőanyagot hasznosítani lehessen.
A termelés mezőgazdasági, bányászati és az ország újjáépítéséhez szükséges eszközök, illetve használati tárgyak gyártásával indult újra. Vezetői szinten a szakértelem másodlagos volt, a „rendteremtési” céllal odaültetett későbbi diplomata például első termelési értekezletén az ÁVH-val fenyegette Gridley kartársat, amiért áll a gyártás, aztán kiderült, hogy az egy gépnek a neve. Hasonló esetek máshol is történtek, a gyakori ellátási zavarokkal küzdő Csepeli Motorkerékpárgyárban például azt hitte az észt osztó főelvtárs, hogy csereszabatos a csapágy és a tömítés…
Jó néhány vezető megfordult Székesfehérváron, míg Papp István 1952-ben átvehette kinevezését. Az ő igazgatása alatt találta meg a vállalatot az a profil, amely meghozta a nemzetközi hírnevet. Felsorolni is lehetetlen, mi mindent termelt a gyár, mielőtt fókuszba került a „közszükségleti és katonai rádió-vevőkészülékek” előállítása: A Videoton története című kiadvány említ többek közt szöget, csavart, rugót, egérfogót, patkót, sertésorrkarikát, lakatot, ajtó- és ablakpántot, ruhaakasztót, textilorsót, szifonfejet, rendőrsisaktaréjt, babakocsi-alkatrészt és számos kemikáliát. Mellékesen az ötvenes évek közepén elkészítették az első sorozatgyártású magyar segédmotort, a Dongót, s a konstrukciót más üzemek az 1958 és 1962 között gyártott Berva mopedben és Panni robogóban is felhasználták. Gyakori szocialista szokás szerint a fejlesztőmunka egy nyugati gyártmánynak, jelen esetben az olasz Garelli Mosquito típusának a lemásolásában merült ki – talán a névadás sem véletlen.
Fejlesztői háttér nélkül született meg az első rádió, az R 545 Jubilate is; az ihlet forrásának megtalálásában segít, hogy a nyugatnémet Telefunkennek szintén volt egy Jubilate nevű sorozata. De akármennyire testidegen volt is a profil, beletanultak, s a gyártás negyedik évére, 1958-ra 220 ezer darab fölé nőtt a volumen, tizenhét típusra a választék. Ekkor már félhavi fizetésért rádiótulajdonossá válhatott a Magyar Népköztársaság dolgozója, az első VT emblémás készülékekért még másfél havi bért kellett a boltban hagyni.
És ha egy üzlet beindul… 1959-ben már fehérvári televízióról számolhattak be a lapok. A vállalat a nagy múltú Oriont is megelőzve gyártotta az első nagy képernyős magyar készüléket, a T5391 Munkácsyt. A hirdetésekben elég sután nézett ki a vágyott termék mellett az, hogy Vadásztölténygyár, nem csoda, hogy 1961-től a békésebb Villamossági, Televízió- és Rádiókészülékek Gyára nevet viselte a társaság, majd 1968-ban már a marketingszempontnak még inkább érvényt szerezve átnevezték Videotonra. Láthatóan volt jövőkép.
Sikeres terméknek bizonyult az autórádió is: a Szovjetunióba exportált készülékek Ladákba szerelve a fél világba eljutottak. Az államközi elszámolásban 32,5 rádió ért egy autót. Sokat reméltek a luxuscikknek számító színes tévé gyártásától, a vállalat még képzőművészeket is megbízott, hogy jelenítsék meg „a színes televízió és a munkás kapcsolatát” az István Király Múzeumban rendezendő tárlaton. A siker azonban egy darabig nem akart jönni. Nem tett jót az imázsnak a hetvenes évek közepén piacra kerülő Color Star típus, amely megbízhatatlanságával sokaknak bosszúságot okozott – de a hónapokra tévé nélkül maradók még mindig jobban jártak, mint akiknek kigyulladt a készülékük. A szovjet alkatrész-beszállító, a Videoton és a beállítást-javítást végző szakik felelőssége egyaránt felmerült. Újságcikkek, karikatúrák, tévéműsorok, Hofi-viccek szóltak a „robbanó” tévéről. Később javult a minőség, a nyolcvanas években sokakat lázba hozó nyereményjátékot már a szavatossági címkére építették. A vállalat tévéit népszerűsítő reklámokban milliók láthatták-hallhatták, hogy abban a hónapban ki nyerte vissza készüléke árát. Ekkor már a magyar háztartások nagy részében jelen voltak a Videoton termékek, az iskolákban egyre több fehérvári számítógép működött. „A képernyő már mindenhol színes, / És a mez legyen a melleden feszes” – énekelte Magay Klementina táncdalénekes a focicsapat nagy menetelése után kiadott albumon. Az még hanglemezen jelent meg, de a cégcsoport 1988 végén legyártotta az első magyar cd-t az István, a király felvételével.
Fényesnek tűnt a jövő, de a színfalak mögött már közel sem volt ilyen optimista a hangulat. Az egyre nagyobb mennyiségben megjelenő olcsó és jó minőségű távol-keleti híradástechnikai cikkek letarolták Európát, és a rendszerváltozással a Videoton polgári és katonai termékeinek stabil bázisa is összeomlott. Hiába volt innovatív a vállalat, és jelent meg már a hatvanas évek végén a számítástechnika világában, hiába voltak ígéretes kapcsolatok nyugati gyártókkal, hiába voltak olyan referenciák, mint az 1980-as nyári olimpia világszínvonalú stadionkijelzői, a nyugati piacok nem várták tárt karokkal a válságban lévő közép-európai gyár hifijeit, hangfalait, tévéit, számítógépeit, egyéb termékeit. És ha sikerült is elcsípni egy-egy megrendelést, nem biztos, hogy volt is miből gyártani. A legtöbb részlegen így szüneteltették vagy le is állították a termelést. „Hogy én téged behívtalak, annak nyilván egy oka van: az, hogy a létszámleépítés kapcsán, ami, gondolom, téged nem lep meg különösebben, meg kell neveznünk munkatársakat sajnos” – hallható A Videoton sztori című 1991-es riportfilmben. Abban az évben ezrek kényszerültek végighallgatni hasonló felvezetést, vagy egyszerűen csak egy személytelen névsorolvasást a csarnokokban. A nemrég több mint húszezer embert foglalkoztató cégnél hatezren maradtak.
A privatizáció után új alapokra helyezték a működést. Meghatározó lett az alvállalkozói munka, némi leegyszerűsítéssel: a fennmaradás záloga volt, hogy a társaság elbúcsúzzon a saját márkanevű számítógépektől, tévéktől. A háztartási cikkek előállításáról olyan tevékenységekre került a hangsúly, mint a kábelkonfekcionálás, a kuplungalkatrész-, a klímakompresszor- vagy a robotcellagyártás. Az évezred elejére Európa meghatározó elektronikai gyártási szolgáltatójává vált a Videoton. És bár 2012-ben többek között a portugál Sporting CP is vereséget szenvedett a Viditől, a fehérvári foci még adós egy, a negyven évvel ezelőttihez hasonló meneteléssel.
Fotók forrása: Fortepan
