Félrevezető a nemrég újra kiadott kötet címe, mert azt sugallja, valamiféle leltár bontakozik ki belőle azokról a dolgokról és személyekről, akik nyolcvanon túlról visszatekintve valóban számítottak Polcz Alaine életében. Egy ilyen lajstromért is alighanem nekifutna, aki tiszteli a front poklát megjárt asszonyt, a magyarországi hospice-mozgalom elindítóját, ismeri és szereti közvetlenségét, a minden felfoghatót és fel sem foghatót átélt ember, tanatológus, pszichológus soha nem okoskodó bölcsességét, ami áthatja az írásait. Bármiféle listázás még az élet alkonyán is alighanem idegen lett volna tőle, nem is erről van szó.
A hangsúly nem kályhaként árasztott szeretete tárgyain és alanyain van ezekben a szövegekben, még akkor sem, ha Weöres Sándorról, Károly Amyről vagy Nemes Nagy Ágnesről mesél. A lényeg a címben meg sem jelenő hogyan. Ez a kérdés szövi egységbe a már saját halálára készülő Polcz Alaine kedvesen csapongó kései szövegeit. A viszonyrendszer fénylik fel, és a benne lüktető életszemlélet, mindaz, ami egyszeri és megismételhetetlen módon volt ő.
Kézbe veszi az ember, és azon kapja magát, hogy eltolódik a jelenből, a múltba süllyed, vagy még el nem érkezett időben él, olyan perspektívából lát, amit eddig nem ismert, mégis az övé.
Mindenki a saját halálát éli
– írja. Letaglózó mondat, de könnyednek hat, ha az ember a Polcz Alaine-i hogyanról olvashat. Légies, angyali minőség az övé. Éteri életderű.
Kézen fog, mintha mellénk ülne, úgy osztja meg teljes természetességgel legszemélyesebb emlékeit ebben a kis könyben Erdélyről, egy tunéziai utazásról, a puliszkáról, Mészöly Miklóssal közös porkoláb-völgyi tanyájukról, vagy éppen költőóriások halálos ágya mellőli megéléseiről. Számára mindez egy, és magától értetődően összefügg.
Beszéljünk a halálról, hiszen az élet része – Polcz Alaine karizmatikus személyéről | Magyar Krónika
Beszélgetés Dr. Hegedűs Katalinnal, a Semmelweis Egyetem oktatójával és kutatójával a száz éve született Polcz Alaine-ről, a hospice fogalmáról, tanulásról és tanításról.
„Az emlékezet lekerekít, hozzáad, elvesz, kiemel, sűrít – felejt. A dolgok nem úgy voltak, ahogy ma én emlékezem, mert én sem vagyok az már, aki voltam” – írja a Weöres Sándorról írt visszaemlékezésben. Végül vajon mi lesz majd a fontos? Ahogy a dolgok voltak, vagy az, ahogyan számunkra összesűrűsödnek? Mintha Polcz Alaine Kisorosziban magnókazettára mondott naplójának tanúi lehetnénk, olykor kiszól fényképszerű emlékfoszlányai közül. Kérdez. Megállít.
Nem elég egyszer elolvasni ezeket a jegyzeteket. Csak a „Sanyikáról” szóló fejezetekből is intim titkok derülnek ki például egy Szigligeten elcsattant csókról, a Bóbita című vers rejtett jelentésrétegeiről, „Sanyika” Alaine iránt érzett szerelméről, a kitartó vonzalomról, amiről Weöres még egy tévéfelvételen sem feledkezett meg említést tenni. Mégsem ezek az irodalomtörténeti izgalmak tartják fogva igazán az olvasót, hanem itt-ott leszúrt kemény mondatok. „Még a zseni is meghal.” Például.
A Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes haldoklásáról írt részek megrendítők, hosszú hatóidejűek. Kiderül, Weöres Sándor utolsó heteinek kísérése közrejátszott abban, hogy Alaine a hospice-ellátás lehetőségeivel, a kegyes halál kérdéskörével foglalkozni kezdett. Mindaz, ami lecsorog Polcz Alaine emlékfoszlányaiból szeretettel kísért életvégi pillanatokról, költők, géniuszok halálküzdelméről, kiszakít az időből és újrarendez. És ez az igazi alaine-i bravúr: a halálról tanítva életre hangol. Életbátorságra.
