Jókai életszerű tündérmeséje – így jelenik meg az Al-Duna világa Az arany ember című regényben
Jókai a földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.
Szöveg: Győrffy Ákos
Fotó: Földházi Árpád
Az idei utolsó – Hamvas Béla szép szavával – „aranynapok” egyikén tettünk kiadós sétát Kismaroson és környékén. A falu és a környező táj lelkét, a genius locit kerestük a vízparton, az öreg házak homlokzatán, a patak fényeiben.
Nem is tudom, hányszor baktattam át a vasúti felüljárón, amely szépnek még némi jóindulattal sem mondható, hasznosságához viszont nem fér kétség. Esztétikai hiányosságait azonban bőségesen ellensúlyozza a kilátás, amelyet a magasból élvezhetünk. Ellátni innen a túlparti Prédikálószékig és a Dobogó-kőig, és szépen látszik a Nagymaros fölötti Hegyes-tető is, nem beszélve a Duna menti mezők megunhatatlan távlatairól. Engem mindig rabul ejt valamiért a háztetők látványa is. A téli kora reggeleken füstölgő kémények a fokozhatatlan otthonosság érzetét keltik bennem. Ősztől tavaszig, amikor a fák lombtalanok, a Duna is idecsillog. A felüljáró tövében megbújó Hubertus kocsma sajnos évekkel ezelőtt bezárt, pedig kiváló végállomása volt a börzsönyi túráknak. Tekintélyes cserépkályhája mellett sokat ücsörögtem, vizes bakancsomat szárítottam a forró csempéken, miközben a hegyekből hozott képek és benyomások kavarogtak a fejemben. Ropogott a tűz, csillogott a bor a vastag falú poharakban, mint Hemingway legszebb novelláiban.
Nyári estéken néha még a hegyen is hallom a békák kórusát. A holtág felől jön a hangjuk. Ez a holtág a vad, az eredeti, a szabályozás előtti Duna maradványa. Nem is a maradványa, inkább az emléke. A számtalan kisebb nagyobb sziget jórészt eltűnt, igaz, a folyó ma is épít sóderzátonyokat, amelyek jó esetben tartósan megmaradnak. A kismarosi holtág valamikor egy szigetet ölelt körbe. Ez a sziget leginkább arról volt nevezetes, hogy nyaranta hosszú évekig errefelé ütöttek tanyát Baktay Ervinék. A neves orientalista és író legendás indiántáboraihoz keresve sem találhatott volna tökéletesebb helyszínt. Az ártéri erdők és a vadvirágos mezők idilli atmoszférája egyrészt az érintetlen vadon illúzióját keltette, másrészt a fák mögött mégiscsak ott rejtőzött Kismaros, ahonnan alig egyórás vonatozásra esett Budapest. Baktay Ervinék rég eltűntek innen, de kenuik képe örökre a Duna tükrére íródott. A holtág vízi világa viszont itt maradt, és felidézi az érzékeny szemlélőnek azokat az időket, amikor a Duna még szabadon tekereghetett a maga rejtélyes útjain.
Kismaros régi arculata leginkább a vasútállomás alatti utca képében maradt meg, itt látható igazán, hogy milyen is lehetett a falu száz évvel ezelőtt. Az egymás mellett sorakozó régi pincék és présházak, a tornácos sváb épületek olyan időket idéznek meg, amikor még úgy tűnt, hogy a rend és a gyarapodás jegyében áll az élet, s mindez sokáig így is marad majd. Hát, nem maradt így, erről az idős kismarosiak sokat tudnának mesélni. A történelmi kataklizmák nem kerülték el ezt a vidéket sem, de a közismert sváb szorgalom és konokság erősebbnek bizonyult az egymást követő diktatúráknál. A pincék mélyén ma már nem pezseg az újbor, a szőlő is jórészt eltűnt a dűlőkből, noha mostanában mintha ismét éledezne a hajdani, szép emlékű dunakanyari borkészítés tradíciója. Egyszer jártam az utca egyik öreg présházának pincéjében. A dohos sötétség mélyén ott lapult a hajdani szüretek emléke, a szúette prés repedései őrizték a must illatát.
Az ártéri séták talán ősszel a leglátványosabbak, de ne legyünk igazságtalanok: ez a vidék minden évszakban a legszebb arcát mutatja. A holtágat kettévágó kőgáton átballagva már halljuk a Duna hullámait, noha a folyót még nem látjuk, eltakarják a hatalmasra nőtt nyárfák és a közvetlenül a parton álló, elképesztő gyökérzetüket a homokba mélyesztő fűzfák. A kismarosi partok egyik kincse a csend. Errefelé nincsenek vízparti büfék, nincs kiépített strand, egyszóval semmi olyasmi, ami megzavarná a szemlélődőt. Az ösvényeket járva elkalandozhatunk egészen a közeli zátonyokig, ahol nyaranta alacsony vízállásnál szinte a folyó közepéig besétálhatunk. A mostanában egyre ritkább kemény teleken a holtág és környéke korcsolyapályává változik. Mintha Bruegel téli látképei elevenednének meg ilyenkor. A tiszta őszi napokon a harangszó is messzebbre hallatszik. Itt, a vadvizek partján is tisztán hallani a kismarosi templom harangját, amire a szemközti Kisoroszi harangja felel. A templomtorony közelében található gólyafészek most üres, az ártér békatársadalma egy időre fellélegezhet.
Jókai a földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.
Száraz lábbal a Duna alatt? Évente kétszer van lehetősége a földi halandónak arra, hogy a Nagymaros és Visegrád között húzódó közműalagúton átsétáljon a vízfelszín alatt. A klausztrofóbiásokon kívül mindenkinek ajánlható, különleges program.
Több mint hetven éven át egy indián törzs táborozott a Dunakanyarban. A harmincas évek egyik legismertebb tudósa, Baktay Ervin alapította. Évtizedekig harmóniában éltek a természettel, a táborban többgenerációnyi indián nőtt fel. Aki ott volt, lélekben indiánná lett mindörökre.
Vannak hivatások, amiket mintha szuperhősökre szabtak volna. Olyanokra, akiknek nem emelkedik meg a pulzusa, amikor nyolcvanhét méter magasan megbillenti őket a szél, és akik egy hajszálvékony repedést is észrevesznek az acélban. Négy hídmester dolgozik a fővárosban, közülük Tóth Krisztiánnal jártuk be Budapest egyik rejtett és különleges világát.
Minden vízpartnak meg kellene élni az őszi, a téli valóságát, leleplezni délibáb nélküli karakterét szezonon kívül. A kisoroszi szigetcsúcs egy strand a nincsben. Ősszel és télen a legjobb megfürödni tiszta ürességében.
Elsőre talán vagabund hóbort, közelről jövőálló döntésszabadság, életközösség, valóságkapcsolat és dunai örökpanoráma mellett egy kétgyerekes család választása. Juhász György és Juhász-Horváth Linda több mint egy évtizede teremtettek otthont egy lakóhajón Budapest határában.