A kislány nehezen csendesedett el. A vacsoránál apjának kacskaringós mesét kellett kitalálnia a szófogadatlan királykisasszonyról, akit elvittek a zsákoscigányok, hogy sok viszontagság után végül a békának öltözött királyfi mentse meg, míg lenyelt néhány falatot a sárga ábrázatú margarinos huszárokból.
Ágyba bújás, villanyoltás, pontosabban (mivel abban az időben a hatalom estére országszerte lekapcsolta az áramot) gyertyafújás után imádkoztak: de a tiéd nyitva atyám ki fent vagy a mennyekben miképpen a földön is malaszttal teljes könyörögjél érettünk. Ahogy a bébiszitterek, a falusi öregasszonyok tanították.
*
A vándorösztön intenzitása az emberi élet korszakainak függvénye. Legerősebb a serdülőkorban és az ezt követő fiatal felnőttkorban. A későbbiekben, az érett férfikorban alábbhagy, hogy az aggkor a nyugalom, a társadalmi biztonság és a gyerekkor tájainak otthonossága után vágyjon.
A variabilitás törvényének alávetett biológiai tényezőkre visszavezethető vándorösztön mellett az otthonmaradás, a veszteg maradás, veszteglés esetei is léteznek, de lévén hogy a mozdulatlan, tétlen, tunya dolgok nem keltenek túlzott feltűnést, mindeddig nem képezték a tudományos vizsgálat tárgyát; mindazonáltal együgyű ideológiák egyik legfontosabb elemének bizonyultak. Azoknak, ma is.
A vándorösztönnek két eredete is lehet: az idegen messzeség (régebben: ismeretlen életkörülmények, manapság: mediális félrevezetés) csábítása vagy az a belső hajlam, amely miatt közvetlen környezetünk, szülőföldünk elviselhetetlen adottságaira meneküléssel reagálunk.
Nem szeretem azt a szót, hogy vége – beszélgetés Hajdú Farkas-Zoltánnal | Magyar Krónika
Hajdú Farkas-Zoltán regényfolyamában a pálfordulásokkal és egyszerre jó és rossz szereplőkkel teli közép-európai történetek mellett saját és családja életét is meséli. Az íróval a kézírás fontosságáról, a posztmodernről, a progresszív és a konzervatív irodalomról beszélgettünk, és arról is, miként interjúvolta meg a világhírű filozófust, Hans-Georg Gadamert.
De hogy a környezetünktől teljesen független, velünk született, adott esetben nárciszisztikus, egomán vándorösztön vagy még a természetéből adódóan lomha egyént is távozásra kényszerítő környezeti nyomás-e az elvándorlás okozója, azt bizonyára a pillanatnyi helyzet határozza meg.
Ezek után jogosnak tűnik a kérdés, hogy a magyarok vajon irracionális vándorösztönüktől hajtva hagyták-e ott őshazájukat? Vagy egyik atyafiuk valahol, valakitől meghallotta az akkorjában már elterjedt igét: „Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked”, s felpakolva háza népét elindult. Szomszéd nélkül hagyott szomszédjának sem hagyva más választást, mint hogy kövesse, hisz mit tesz az ember a jó szomszéd nélkül? Útra kel, anélkül, hogy megállapodott volna a többiekkel. Szó nélkül. Egyikük magával ragadja a másikat.
– Sámán úr, ötgyerekes szomszédom elment, a másik, a négygyerekes is pakol már! Be fogják zárni az iskolánkat! Ki fog minket eltemetni?! Ezek a jöttmentek kaparjanak el?! A patak menti semmirekellők?!
Egy bizonyos Tompa Mihály szerint (XIX. század): Szivet cseréljen az, aki hazát cserél! Ma viszont sokkal korszerűbben hangzik a „Ki hazát cserél, szerencsét is cserél” változat.
Akik azt állítják, hogy az emigrációnak csakis társadalmi és gazdasági okai vannak, tévednek, mert figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az egyes embercsoportok ebből a szempontból jócskán különböznek. A lelki készség, a törekvés, hogy helyváltoztatással, elvándorlással, netán meneküléssel! bizonyos igényeket, kívánalmakat kielégítsünk, különböző egyedeknél és embercsoportoknál nagyon eltérő lehet.
Az emberi fajnál felfedezhető egyfajta genetikailag kódolt vándorló, vonuló, költözködő ösztön, amely szélsőséges esetekben patologikus méreteket ölthet, és olyannyira felerősödik, hogy már nincs is szükség külső ösztönzésre, csábításra, csak az idegenben kielégíthető szükségletekre, igényekre, kívánalmakra.
A gyerekekben eleve megvan a menekülés, az olajra lépés, eltűnés iránti vonzalom. Igenis létezik ez a javíthatatlan vándorösztön, amelyet még a legmegbízhatóbb egzisztenciális adottságok sem képesek megzabolázni, visszatartani, megakadályozni.
A végleg távozóval kapcsolatban meg fel sem merül, hogy pótolhatatlan lenne, hisz akit pótolhatatlannak rendelt a sors, azt nem engedi sehová.
*
Ipsét tulajdonképpen senki és semmilyen körülmény nem kényszerítette végleges távozásra. Vajon miért hagyta maga mögött azt a számára kedves helyet, ahol szülei, testvére, nagynénje, barátai szerették? Ahol hűséges szeretői minden, mégoly bizarr vágyát is örömmel teljesítették? Miért határozott úgy, hogy örökre elhagyja az otthonos tájat, és nyakába veszi az ismeretlen világot? Hogy eltávolodik szeretteitől és szeretőitől, hogy felcseréli az otthonost az idegennel?
Később sokat tépelődött ezen a döntésén, de minden alkalommal csak addig jutott, hogy szó sem volt döntésről, inkább csak sodródott, hagyva, hogy az erősebbek döntsenek helyette. Nem, egy pillanatig sem tanúsított ellenállást. Nem kínozták kétségek.
Az sem kizárható, hogy tudatalattija hozta meg ezt a végzetes döntést. Hogy a kedves és csinos fiatalember lelke mélyén aszociális, kalandokra vágyó lény ólálkodott, aki, kihasználva az első adódó alkalmat, szemtelenül nekivágott az ismeretlennek, mert ösztönösen megérezte, hogy akárhová vetné a sors, képes lesz a túlélésre, mi több, a szellemi gyarapodásra.
A határtalan világról szóló álmokat mindenáron megvalósítani akaró, azokat valósággá változtató, az otthonosság unalmától menekülő, szeretteitől még el sem búcsúzó, jövendő fájdalmaikra, netán gyászukra fittyet hányó fiatal lélek a nyugati ösvényre lép, hogy megszűnjék azzá válni, aki akkor lehetett volna, ha otthon marad.
*
CrusoeIpse. Nagyapja magához öleli, és szeretettel kéri, ne cselekedjen könnyelmű ifjú módjára: ne rohanjon olyan szellemi ínségbe, melytől a gondviselés eddig megvédte. Nem szorul ő rá, hogy izzadságos kenyérkeresésre, alantas munkákra adja fejét idegenben. És megígéri, mindent megtesz, hogy tanácsaival és tetteivel bevezesse abba az életbe, amelynek előnyeiről, netán szépségéről már beszélt neki. Ha pedig könnyű siker és boldogság nem kísérné élete során, annak oka saját sorsa lesz vagy saját hibái.
Most, hogy megismertette Ipsét mindannak veszélyeivel, amire törekedik, többé nem vállalja a felelősséget, mossa kezeit, ha kedves unokája makacsul ragaszkodik terveihez.
Ha csendes, szorgalmas élet mellett dönt, kérése szerint, szülőföldjén, többet tesz majd érte, mint amennyit remélhetne. Balszerencséjében viszont annyi részt sem vállal, hogy távozásakor elbúcsúztassa.
Nagyapja végezetül arra kéri, jusson eszébe az ő bátyja, akit ugyanilyen őszinte beszéddel igyekezett távol tartani attól, hogy idegen háborúkba menjen. Ő sem hallgatott rá, heves vére a hadseregbe űzte, ahol szomorú véget ért.
Mindig imádkozni fog Ipséért, de előre figyelmezteti, hogy áldatlan lesz az útja, ha ezt az esztelen lépést megteszi, és eljön majd az idő, amikor keservesen megbánja, hogy nem követte öregapja jó szándékú tanácsát.
Nagyapja intelmének utolsó mondatai közben Ipse észreveszi, hogy sűrű könnyek folynak végig az arcán, különösen akkor, amikor halott bátyjáról beszél.
*
Ipsét meghatotta nagyapja szülőföld-monológja, s eltökélte, nem gondol többet az utazásra, inkább otthon alapozza meg jövőjét.
De néhány hónap múlva minden jó szándéka tovatűnt, és hogy megelőzze az öreg további szemrehányásait, úgy döntött, elszökik tőle.
Kileste a pillanatot, amikor kedvenc nagynénje kevésbé volt depressziós, és megvallotta neki, mennyire fűti a vágy, hogy világot lásson. Mert úgy érzi, ha megállapodna szülőföldjén, sohasem lenne elég kitartó ahhoz, hogy úgy éljen, ahogy a többiek elvárnák tőle, és hogy nagyapja méltatlanságot követ el vele szemben, ha arra kényszeríti, hogy beleegyezése nélkül távozzon.
Nénje figyelmesen végighallgatta Ipse sirámait, majd a világoskék kredenchez lépett, kivette a trapéz alakú, szintén világoskék kávéőrlőt, egy barna dobozból belepergette a fekete szemeket, és a kicsi malmot Ipset ölébe tette, azzal, hogy akkor megnézi a kártyát.
Ipse örömmel látott az őrlésnek. Kisgyermekkora óta imádta forgatni a malmot, mert tudta, hogy nénjének a kártyavetés mellett a kávézás jelentette a földi élet legnagyobb élvezetét.
Ipse buzgón forgatja az őrlő karját.
Kedvenc nagynénje közben lerámolja a konyhaasztalt, majd a kredenc egyik titkos rekeszéből előveszi a magyarkártyapaklit. Hosszú, ápolt körmű ujjai között megkeveri a lapokat (senki sem tudja ilyen titokzatosan!), s lassú, határozott mozdulatokkal kiteregeti őket a vadvirágos viaszosvászon mezőre, egymáshoz igazítva a széleket.
Ipse végez az őrléssel, s a szétzúzott kávészemektől illatozó világoskék fiókocskát odaadóan feléje nyújtja.
Mire ő a kicsi malmot combjai között szorongató Ipsénk megrökönyödésére, tekintetét le nem véve a kártyalapokról a kávét barna felhőként a virágos mezőre, a színes képekre szórja, azzal, hogy: Ipsém, aki hazát cserél, az szívet is cserél!
*
MáraiIpse. Akkorjában már csak az elmenés érdekelte. Makacs hajlamától hajtva ellene szegült nagyapja intelmeinek, sőt parancsainak éppúgy, mint anyja, barátai és szeretői tanácsainak és győzködésének. Szerintük volt valami beteges ebben az idegenség iránti vonzalomban, de ezt soha sem merték a szemébe mondani.
Nagyapja egy reggel a szobájába hívta, és jóindulatúan megkérdezte, hogy a puszta kóbor szándékon kívül mi készteti elhagyni szülőföldjét, ahol megfelelő hivatásra lelhetne, és szorgalommal becsületes, családjának tetsző életet élhetne?
Csak az elkeseredett szegények, mondta, vagy a dúsgazdag nagyravágyók indulnak kalandozni a nagyvilágba, hogy merész, rendkívüli vállalkozások által gazdagságra és dicsőségre tegyenek szert.
Ám e lehetőségek mindegyike túl távol áll Ipsétől, mert ő származása révén a középsorsúakhoz tartozik, és, amint ezt ő alaposan megtapasztalta, ez a legjobb állapot a világon: az emberi boldogság legbiztosabb forrása. Az ide tartozó sem a kemény paraszti munkának és a gyári munkások szenvedéseinek, sem a párttagok és besúgók büszkeségének, nagyravágyásának és irigységének nincs kitéve. Abból tudom, folytatta, hogy boldog sors a középosztályé, mert a többi ember mind ezt irigyli. A bölcs arra kéri az Istent, hogy se szegénységet ne mérjen rá, se túlságos gazdagságot ne adjon neki.
Szóval nagyapja arra kérte, hogy Ipse mindig tartsa szem előtt: a balsors az emberek legfelsőbb s legalsóbb osztályait sújtja leginkább. A középrendűek még a csapásoknak és a gyarlóságoknak is sokkal kevésbé vannak kitéve. Nincs részük annyi testi és lelki betegségben és gyötrődésben, mint azoknak, akik fényűzően és kicsapongva élnek, vagy szegényen, nehéz munka mellett éheznek és szükséget szenvednek. Utóbbiakra természetes módon hoz gyötrelmet ez az életvitel. A középszintű élet azonban mindennemű erény és élvezet számára nyitott.
Az áldott középszer kezesei a béke és a bőség. A mértékletesség, a kiegyensúlyozottság, a nyugalom, az egészség, a társasági élet, az elfogadható időtöltések, a kívánt élvezetek mind a középszintű életet magasztaló kiváltságok. Ezen az úton haladva az ember csendben és kényelemben vonul át az életen, majd könnyedén hagyja el. Nem kell rabszolgaként élnie a napi betevőért, nem háborítják zavaros körülmények, meglopva a lélek békéjét, a test nyugalmát. Nem tombolnak benne eltitkolt óhajok, sem az irigység szenvedélye vagy a nagyravágyás. Könnyedségtől áthatva gyengéden siklik át a világon, és a keserűeket mellőzve, jó érzékkel kóstol bele az élet édes ízeibe. Boldogságot érez, és a családi hétköznapok tapasztalataiból megtanulja mindezt még érzékenyebben befogadni.
Már nem emlékezett, hogy jutott ki nagyapja szobájából.
Azt érezte csak, hogy nem bírja tovább, el kell mennie hazulról.
Örökre és jóvátehetetlenül ki kell törnie.
Kétségbeesés fogta el erre a gondolatra.
Szeretett volna maradni, valamilyen csodában reménykedett, noha sejtette, hogy nincsenek csodák, s attól a pillanattól kezdve, hogy becsukódott mögötte nagyapja ajtaja, egész életére egyedül marad.
Átosont a magányos udvaron. Tudta, hogy minden lépése véglegesen elviszi onnan, hogy nem lesz visszatérés. Később talán csak mesterséges, erőszakos megoldások, melyek időről időre egyensúlyban tartják magányos életét és a családjához való viszonyát.
De a kapun nyugodtan lépett ki, mint aki tudja, hogy nincs emberi erő, amely megállíthatná. Továbbment azzal az ösztönös céltudatossággal, hogy nem valahová igyekszik, hanem el valahonnan.
*
A kislány nehezen csendesedett el. Imádkozás után egy darabig haszontalan mackóját dorgálta, mert nem ette meg a margarinos kenyeret, aztán álomba ringatta Dódit, Sünit, és kedvencét, Békát. Ipse az ágy mellett térdelt, visszafojtott lélegzettel. Mikor a kislány örökkévalóságnak tűnő várakozás után egyenletesen kezdett lélegzeni, vigyázva, meg ne reccsenjen a parketta, kiegyenesedett. Papucsát kezébe vette, és lábujjhegyen megindult a két lépésnyire levő ajtó felé. A kislány erre hangosan felvisított. Könnyeit nyelve suttogta: Tátá, ha te most elhagysz, nem marad rajtam kívül senki élő a szobában.
Anyja idegesen fel-alá járkált a konyhában. Egyik cigarettát a másikról meggyújtva néha átkiabálta Ipsének: Úgy kell neked, te gyáva, apádék elkapatták a gyereket! Hagyjátok már abba a cirkuszt!
Ipse visszadőlt az ágy mellé. Kezét a kislány felé nyújtotta, aki mohón utánakapott a sötétben.
Nyitókép: A felvételen többek között a szerző (Ipse) és lánya látható, 1987-ben, egy boszporuszi hajón, isztambuli emigrációban.
