Hol vannak már a rakétás mászókák? Persze elég gügye nosztalgiázás lenne visszasírni a szocializmus korszakának nyaktörő játszótereit, abba viszont talán bele se gondoltunk, hogy az említett mászókákkal a 20. század közepén az emberek képzeletét nyugaton, keleten egyaránt megmozgató űrfuturizmusnak a mementói tűntek el.
Ma már talán csak néhány, az átnevezést a rendszerváltás után véletlenül elkerülő Gagarin utca meg az ötvenes-hatvanas években emelt épületeknek az űrhajók áramvonalasságát idéző idomai emlékeztetnek a hősidőkre, amikor az ember megkezdte útját a bolygó- és csillagközi térségek felé.
A Budapesti Történeti Múzeum Irány a galaxis! – Magyarország és az űrkorszak (1957–1983) című, július 31-ig látogatható kiállítása újra megnyitja előttünk ezt a közös horizontot, ezt az utópikus távlatot, melyet jól érzékeltet az a kérdés, amit a Móra Könyvkiadó által a nyolcvanas években kiadott, Vitalij Szevasztyjanov szovjet űrhajós által írt, Utazás a világűrbe című háromdimenziós gyerekkönyvben olvasunk: „Szeretnél rakétát építeni és feljutni a kozmoszba?”
A B. Szabó János és Mélyi József kurátori munkájával megvalósult tárlat első részében azt a tudományos-technikai folyamatot, a második világháború után kibontakozó űrversenyt ismerhetjük meg, amelynek során a szovjetek fellőtték az első műholdat, Lajka kutyát Föld körüli pályára állították, majd Gagarin személyében az első embert is feljuttatták az űrbe; míg az amerikaiak a holdraszállás elsőségét mondhatták magukénak.
És bár az űr birtokba vételéért folyó hajszának a hidegháborús nagyhatalmi konfliktus volt az alapja, a vetélkedés mégis a kölcsönös tisztelet jegyében folyt – jele ennek az is, hogy a Magyar Posta nem csupán a szovjet, de az amerikai űrsikerekről is alkalmi bélyegek kibocsátásával emlékezett meg.
A tárlat egy nagyobb szekciója azzal a munkával foglalkozik, amivel a magyarok – 1967-től már a keleti blokk legfontosabb tudományos együttműködése, az Interkozmosz program keretében – az űrkutatáshoz járultak hozzá: többek között a kozmikus sugárzást, a rádióhullám-terjedést, a felsőlégkör fizikai folyamatait vizsgálták a honi tudósok.
Olvashatunk a szombathelyi szputnyikmegfigyelő állomásról is, ami érdekes módon egy másik újonnan megnyílt kiállításon, a Walter Rózsi-villában megtekinthető, a magyar brutalista építészetet bemutató tárlaton is nagy szerepet kap: a másfél kilométer hosszú Szalagházhoz hasonló „megaépület” terveivel nagy vitákat kavaró, végül Svájcba emigráló Zalotay Elemér által tervezett, Le Corbusier-re emlékeztető, játékosan szoborszerű épület a hatvanas évekbeli magyar építészet egyik legkülönlegesebb alkotása.
Ami a szovjet „űrpropagandát” illeti: a tárlat érdekes megállapítása, hogy bár Jurij Gagarint űrutazása után nálunk is az új szocialista embertípus mintaalakjaként, „kozmikus hősként” ünnepelték, az MSZMP számára közvetlenül a Rákosi-évek után a személyi kultusz még egy űrhajós esetében is kényelmetlen volt, ezért az iskola- és utcaelnevezésekben megnyilvánuló Gagarin előtti tiszteletadás Magyarországon igazán csak 1968-os halála után vette kezdetét.
Izgalmas látni, a világűrrel kapcsolatos álmok milyen alapvetően meghatározták a korszak kultúráját, méghozzá a magas és tömegkultúrát egyaránt. Gondoljunk csak a keleti blokkban kiemelkedő színvonalú magyar tudományos-fantasztikus irodalomra, a pályáját az ötvenes években még szocreál szerzőként kezdő Kuczka Péter szerkesztette Galaktika folyóiratra meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvekre, a Lem- és Asimov-könyvek népszerűségére, a gombaként szaporodó sci-fi-klubokra. A tematikához kapcsolódó, tragikus irodalomtörténeti tény, hogy Sarkadi Imre éppen Gagarin űrrepülése napján, 1961. április 12-én vetett véget – máig tisztázatlan körülmények között – az életének, miután a rádióban nyilatkozott az eseményről.
A fiatal zeneszerzőt, Eötvös Pétert az ősrobbanásról szóló olvasmányai inspirálták Kozmosz című műve megalkotására, a Hungária együttes Koncert a Marson című lemeze, az Omega Gammapolisa vagy Szűcs Judith „űrdiszkó”-számai pedig a könnyűzenei űrdivatot példázzák.
Az űrkorszak magyar képzőművészetének emlékei közül fontos említeni a Csernus Tibor nyomdokain járó Korga György életművét, aki a Kozmosz-könyvek borítóképein „szürnaturalista” motívumokkal gazdagította a tudományos-fantasztikus látványvilágot. De a kiállításon láthatjuk a KEX zenekar frontembere, Baksa-Soós János űrhajóhímzését, Amerigo Totnak a Szojuz-1 balesetében szörnyethalt űrhajós, Vlagyimir Komarov emlékére alkotott kisplasztikáját vagy Helényi Tibor filmplakátjait is, amelyeket a Csillagok háborújához és A Nyolcadik utas: a Halál-hoz készített.
S ott vannak még persze a filmek és rajzfilmek, tévésorozatok és hangjátékok: a Mézga Aladár különös kalandjai, a Mikrobi, az Alfa holdbázis, az Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai, a Pirx kalandjai és egyebek.
1980-ban magyar asztronauta járt a világűrben, a Farkas Bertalan hazatérésekor rendezett ünnepségeket, az ő és a vele együtt kiképzett Magyari Béla személyéhez kapcsolódó, a mindennapokban is megjelenő kultuszt Kiss-Kuntler Árpád fényképei mutatják be. Ez volt mifelénk az űrkorszak záró momentuma. De világjelenség volt, hogy egyre kevesebb figyelmet kaptak a „menetrendszerűvé” váló űrutazások.
Mint a kurátorok írják, a tömegkulturális érdeklődés a tudomány helyett mindinkább a fantasztikus-misztikus látomások, a távoli jövő, az űreposzok felé fordult, mint azt a Csillagok háborúja sorozat sikere is jelezte: „A gyerekek világszerte inkább rajongtak Luke Skywalkerért, mint az űrben járt asztronautáért vagy kozmonautáért. 1982-ben a nyugati világ legsikeresebb mozihőse már nem egy tudós vagy mérnök volt, hanem Conan, a barbár.”
