Közben megszületett a fejedelem Istentől megjövendölt fia, aki (…) az István nevet kapta; hisszük, hogy Isten is ezt akarta, mert ami “István” a görög nyelvben, “koronázott” a latin beszédben. Mivelhogy Isten azt óhajtotta, hogy viselje e világban a királyi hatalmat, s a jövőben váltsa fel az örökké tartó boldogság koronájával, kijelölte őt az örök, el nem múló dicsőség elnyerésére.
Szent István nagyobb legendája, 1090 körül. Kurcz Ágnes fordítása
Szent Istvánról a korszakához képest sokat tudunk. Kivételesen hosszú uralkodása alatt számos közvetlen és közvetett forrásanyag keletkezett róla, és a történészek mindenkor nagy figyelmet fordítottak ennek elemzésére. A viszonylagosságot azért hangsúlyoznunk kell, hiszen még arról sincs biztos ismeretünk, hogy mikor született. A Kézai krónika a pogány Vajk nevű fejedelemfi születését 967-re, egy 14. századi forrás 969-re, a 13. századi lengyel évkönyv 975-re teszi. A bő évszázaddal későbbi Hartvig-legenda szerint Esztergomban született, ami ha igaz, akkor erre 972 után kerülhetett sor, Géza ekkor emeltetett palotát a várhegyen. Édesanyja az erdélyi gyula keleti rítus szerint keresztelt leánya, Sarolt volt, róla az előző részben már szóltunk. Négy lánytestvéréről tudunk, valamennyi dinasztikus házasságot között, róluk szintén az előző részben volt szó
Sorozatunk előző része itt olvasható:
A történeti hagyomány szerint Adalbert prágai püspök már felnőttként keresztelte (ezt örökíti meg Benczúr Gyula híres festménye), más források Bruno német püspököt említik. A Képes Krónika tudósítása arra utal, hogy egy bizonyos, délolasz származású Deodatus gróf volt a nevelője. „Szent István király tiszteletből nem nevezte őt nevén, de tatának hívta”, tőle kapta volna Tata település a nevét.
Gézának az apja még a magyar törzsszövetségen belül keresett feleséget, ő maga már messzebb nézett. A német birodalommal keresett és talált kapcsolatot, amikor a császári családdal rokon bajor Henrik leányát, Gizellát nyerte el a számára. Gizellával lovagok, papok és írástudó udvari emberek érkeztek Magyarországra.
István utódlásához Géza már életében megszerezte a törzsfők hozzájárulását, a hatalomváltás Géza halála után mégsem ment zökkenőmentesen. Koppány volt az, aki a korábbi jogszokás alapján magának követelte az elsőséget. Az ő származásáról nincs biztos tudásunk, de kétségkívül Árpád családjához tartozott, ilyenként birtokolta a mai vármegyénél sokkal nagyobb kiterjedésű Somogyot.
Négy középkori forrás tudósít arról a 997-ben lezajlott eseménysorról, amelyet Koppány lázadásaként ismerünk. A legkorábbi, a pannonhalmai apátság alapító oklevele 1001-ben vagy 1002-ben íródott, tehát aki megfogalmazta, az események kortársa volt, első kézből értesült róla. A szöveg minket érdeklő része István király nevében így szól:
Mikor kitört a háborúk vihara, amelyben a németek és a magyarok között igen nagy zendülés támadt, főként amidőn belháború romlása szorongatott, minthogy egy bizonyos, Somogy nevű ispánság atyai székemből el akart engem űzni, […] fogadalmat tettem Szent Mártonnak. […] Mivel pedig szándékomnak megfelelően győzelmet arattam, hathatós cselekedettel teljesíteni igyekeztem azt, amit lelkemben megfontoltam.
A lázadó nevét a Képes Krónikából ismerjük, amely egész fejezetet szentel a lázadás leírásának, annak vezérét is megnevezve. Innen értesülünk arról, hogy „Géza fejedelem halála után Koppány vérfertőző házassággal magához akarta kapcsolni Szent István király anyját”. Ami a 13. században vérfertőzésnek számított, a 10. században még az úgynevezett levirátus jogának gyakorlása lett volna, amikor is a családfő halála után az özvegyet az utódlásra jogosult következő férfi veszi feleségül.
István természetesen ellenállt, a lázadást leverte, Koppányt kivégeztette, ezzel az utódlási vitát lezárta. Az otthoni viszonyokat stabilizálva lépéseket tett azért, hogy szuverenitását a nyugati világgal is elismertesse. Erősen valószínű, hogy a felségjelek közül előbb, 996 táján a lándzsát kapta meg III. Ottó császártól. Erre utal, hogy a legkorábbi magyar pénzérméken a LANCEA REGIS, azaz „a király lándzsája” köriratban egy zászlós lándzsa látható, Szent István koronás alakja a koronázási paláston is azt tartja a kezében.
A koronát a magyar uralkodónak a pápa küldte el, feltehetően Ottóval egyetértésben. Fontos hozzátennünk, hogy nem maga az ezredfordulón, 1000 karácsonyán vagy 1001 január elsején lezajlott koronázás adott legitimitást Istvánnak, az esemény inkább a már létrejött helyzet demonstratív megerősítése volt.
Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy István ekkor ténylegesen csupán az ország nyugati felén uralkodott, ott is megszorításokkal. Több szerencsés körülmény együttállására volt szükség, hogy ez megváltozzék. Szerencsének mondhatjuk, hogy Istvánnal vezetésre termett személy lépett trónra, lehetett volna másképp is. Az is szerencse, hogy hosszú uralkodás jutott neki, volt ideje végig vinni a programjait, végül kedvező körülménynek tekinthetjük, hogy ekkoriban egyetlen szomszédos nagyhatalom sem törekedett hódításra, időt hagyva a belső viszonyok rendezésére. Amikor a magyar balsorsot emlegetjük, ne feledkezzünk meg erről sem.
István a legsürgősebb feladatának az uralma keleti kiterjesztését tekintette. Elsőként, már 1003-ban a szűkebben vett Erdély ura, anyai nagybátyja ellen támadt, akit nagy kezdőbetűvel, Gyulaként őrzött meg a történelmi emlékezet, és aki a felbomlóban lévő magyar törzsszövetségben utolsóként viselte a gyula tisztségét. Ezt követően a déli területeket birtokló, Keánként ismert (valójában kagán tisztséget viselő, innen a név) bolgár vezért győzte le, feltehetően Bizánccal együtműködve. Hogy a Mátra vidékén élő kavar törzset is bevonja uralmi rendszerébe, a törzs vezetőjéhez a saját húgát adta feleségül – mint majd később látjuk, Aba Sámuelt ezen a jogon választották királlyá.
Az utolsó nagy próbatétel a Körös, Tisza és Erdély között, a Dél-Tiszántúlon fejedelemként uralkodó Ajtony fegyveres legyőzése volt, 1028 körül. Erre kemény, több napos küzdelemben került sor, amely a királyi sereg teljes győzelmével végződött. Így a királynak még további tíz éve jutott arra, hogy a keresztény európai állam rendszerét kiépítse és teljessé tegye. Az országot fokozatosan vármegyékké szervezte, amivel részben átvette, de inkább felülírta a törzsi szállásterületi szerveződést. Összesen nyolc püspökséget és két érsekséget alapított, ezzel az országot beillesztette a keresztény világ vérkeringésébe. Megkezdte az oklevél-kibocsátást, írott törvényeket adott az országnak (a legkorábbi valószínűleg 1003-ban született), és német mintára ezüstpénzt veretett.
A szerencsék sorát azonban 1031-ben súlyos balszerencse szakította meg: vadászbalesetben meghalt Imre, a trónörökös, és az ekkor már legalább hatvan éves uralkodónak új utódról kellett gondoskodnia. A választása unokaöccsére, Orseolo Péterre, Ilona nevű húga és Orseoló Ottó velencei dózse fiára esett. Géza fejedelem öccsének, Mihálynak a fia, Vazul azonban nem fogadta el a döntést, és közelebbről nem ismert módon fellázadt az uralkodói akarat ellen. István gyorsan lezárta az ügyet, Vazult, hogy uralkodásra alkalmatlanná tegye, 1032 körül megvakíttatta és megsüketíttette, a fiait száműzte. Az 1038. augusztus 15-én bekövetkezett haláláig többé senki nem kérdőjelezte meg az akaratát.
