Író-olvasó találkozó Körmenden, 1989. október 30-án. A városi könyvtárba sokan eljöttek, hiszen az egy hónap híján hetvenesztendős szerző könyvei szinte minden család könyvespolcán ott sorakoztak. Berkesi András Jókai Mór és Szabó Magda mellett a legnagyobb példányszámokat produkáló író volt akkoriban.
Aztán történt valami. Egy fiatal férfi jelezte, hogy kérdése van. De nem az alkotói folyamatokról faggatta a szerzőt, hanem arról, miért nem számol el a múltjával. Azzal, hogy az ötvenes években az ÁVH egyik legdurvább kihallgatója volt, sok embert jutatott az oroszok kezére, olyanokat, akik aztán hosszú éveket töltöttek a Gulagon.
A levegő megfagyott, az emberek nemigen örültek a váratlan fordulatnak. „Mit akar? Nem ezért jöttünk ide!” – hangzott el innen-onnan. Berkesi ekkor még valamennyire magabiztos volt, határozottan visszautasította a vádakat, azt mondta, ő munkásemberből lett író, sosem volt az ÁVH tagja, és különben is, aki vádolja, szolgáljon valamiféle bizonyítékkal.
Ekkor emelkedett fel a hátsó sorok egyikéből egy idősebb férfi, Nagy Sándor, aki éveket töltött a Gulagon, és a város ismert, köztiszteletben álló lakója volt:
„Itt vagyok én, Nagy Sándor. Élő tanú. Engem ön vitt el innen 1948 augusztusában, és azt mondta, nem látom többé az Isten napját, és a csontjaimmal sem kell elszámolni.”
A hangulat egy csapásra megváltozott. Az író gyakorlatilag menekülni kényszerült, de az, hogy a rendszerváltozás után bekövetkezett haláláig mindenféle felelősségre vonás nélkül élhette az életét, elkeserítő. Egy hónappal később, a Magyar Televízió is portréműsorral köszöntötte a hetvenedik születésnapját ünneplő Berkesit, ami után felháborodott levél érkezett azoktól a nézőktől, akik az írót nem kedélyesen beszélgetve, hanem állatias kínzómódszerek alkalmazása közben ismerhették meg.
Berkesi fiatalon textilgyári munkás volt, és már 1945-ben elkötelezte magát a kommunisták mellett. A katonai elhárítás tisztje lett, majd megalakulása után az ÁVH-nál szolgált. Előbb Szombathelyen, majd Szegeden irányította az elhárítás munkáját, vezette a kihallgatásokat.
Szombathelyen került a kezébe Böröcz Sándor evangélikus lelkész, akit újszülött kislánya mellől rángattak el, és gyermekágyas felesége megbecstelenítésével próbálták „vallomásra” bírni. A fiatal papnak természetesen semmiféle bűne nem volt, nem kémkedett, csupán Jézus elveit hirdette és kérte számon. A később a Gulagon raboskodó Böröcz is részletesen beszámolt Berkesi módszereiről.
Rúgás, pofozás, cigarettacsikkek elnyomása a testen, a fültő erős ütlegelése, falhoz állítás napokra, talpverés és lelki gyötrés.
Berkesi egy rabnak azt is elmesélte, kínai könyvekből is merít ötleteket, hogy megoldja a rabok nyelvét. Abban olvasta, hogy a fogoly egyik lábát éhes patkányokkal teli ládába lehet zárni.
Berkesi egyébként 1950-ben maga is koncepciós per áldozata lett, négy évig ült börtönben. Szabadulása után egy kőbányai üzemben dolgozott, de érdekes módon az 1956-os forradalom idején már ott találjuk a Belügyminisztérium József Attila utcai szárnyát védők között. A párt hithű katonájaként fegyverrel harcolt egykori rabtársával és későbbi kollégájával, a Magvető Kiadót évekig vezető Kardos György mellett.
Berkesi a hatvanas-hetvenes években többször elmondta, hogy a börtönben vált íróvá, ott csiszolgatta fejben a történeteit. Első könyve mégis az „ellenforradalomról” szól, főhősei, Erzsi és Laci gyorsan felismerik, hogy hol a helyük, melyik oldalon van az igazság… Ez, az Októberi vihar indította el a karrierjét.
Később kémtörténetek, kalandregények sokaságát írta, a korszak egyik sztárszerzője lett. Több regényéből film készült, ezeket, így a Küszöbök című sorozatot vetítette a televízió is. A Sellő a pecsétgyűrűn ma is elérhető az interneten, olyan színészóriások játszanak benne, mint Latinovits Zoltán, Gobbi Hilda, Mensáros László, Kálmán György, Pécsi Sándor és Halász Judit.
A népszerű szerző a József Attila-díjat is megkapta, és élvezte Aczél György bizalmát, támogatását.
Hivatalosan soha senki nem kérte tőle számon, hogy embereket kínzott, alázott meg, adott át az oroszoknak, hogy azok a Gulagra vigyék őket. Berkesi András bántatlanul halt meg 1997 szeptemberében.
(A cikk Murai András, Németh Brigitta és Mirák Katalin kutatásainak felhasználásával készült.)
Nyitókép: Berkesi András az Írószövetség közgyűlésén a hatvanas években Fotó: Fortepan / Hunyady József
