Molnár Imre a nyolcadik kerület mélyén, a Szigony utcától egy kőhajításnyira azzal a céllal nyitotta meg a Cintányérost, hogy megmutassa, milyen lehetne egy jó borozó napjainkban, ha nem lett volna kommunizmus. Itt gyönyörű, régi tárgyak között, egymásra figyelve beszélgethetünk órákat, finom italok és egyszerű, jó minőségű ételek mellett.
Persze a hangzatos cél csak utólag vált világossá, Imrét eleinte inkább intuíciói, álmai vezették. „Fiatalként a barátaimmal minden szerda este beültünk a Szimplába iszogatni. Itt fogalmaztuk meg először, milyen jó lenne nyitni egy bisztrót. Ez egy távoli terv volt akkoriban, amit hétről hétre színeztünk abban a pár együtt töltött órában. Egyébként mind teljesen mással foglalkoztunk. Ahogy teltek az évek, a beszélgetésekhez fogyasztott Unicum-sör kombinációt felváltották a koktélok, aztán a bor. A bor után viszont nem volt más” – emlékszik vissza az estékre, amelyek a borszeretethez, a borkultúra megismeréséhez, végső soron a Cintányéroshoz vezették.
Persze a bejárt út nem volt sem rövid, sem egyszerű. Imre jónéhány kanyart tett, míg otthonra, hivatásra lelt Budapesten. Magyar szülők gyerekeként Kanadában nőtt fel, és csak nyaranta járt haza a nagyszülőkhöz. A gimnázium előtti nyári szünetben azt mondta, nem menne vissza a tengerentúlra, így Szentendrén kezdte a középiskolát.
Fiatal felnőttként, az álmodozással töltött években egy multinál dolgozott, eleinte Magyarországon, majd Svájcban. Ott jött rá, hogy hiába van kolbászból a kerítés, és tud megvenni magának bármit, amire vágyik, valójában nem teszi boldoggá az az élet, amelyben minden pontos, nett, készen kapott.
„A zürichi sterilség, kiszámíthatóság, egyformaság untatott, nem éreztem jól magam. Viszont a jóllét, a luxus önismeretre tanított: el kellett gondolkodnom, mi tenne boldoggá. Mikor a kollégák csillogó szemekkel kérdezték, milyen Budapest után Zürichben élni, azt feleltem, olyan, mintha egy fesztiválból a könyvtárba csöppennék – mondanom sem kell, nem ezt a választ várták. De nem mondhattam mást, mert Budapesten volt egy pezsgés, ami a lelkemnek szólt – Svájcban viszont semmi ilyesmit nem találtam. Ha nagy ritkán történt valami véletlenszerű, például összefutottam egy ismerősömmel az utcán, megörültem neki, mondtam, hogy igyunk valahol egy pohárral, ő pedig elővette a naptárát, hogy két hét múlva kedd délután ráérne, ez pedig igencsak frusztrált. Persze elfogadtam, hogy ott többnyire ilyenek az emberek, csak nem tettem magamévá ezt a hozzáállást” – emlékszik vissza.
Ebben az időben Imre amikor tehette, utazott. Kereste a világban mindenfelé azt, ami Svájcban hiányzott neki, például az autentikus bárokat, éttermeket, amelyek egyediséget mutatnak.
„Jó tíz éve volt ez, de az egyformaság már ekkor el-elhatalmasodott, azt vettem észre, hogy mindegy, melyik részén vagyok a bolygónak, a kávézók, éttermek mintha egymás karikatúrájaként próbálnának egyre minimalistábbak, letisztultabbak lenni. Viszont egy-egy jó helyre is bukkantam a spanyoloknál, franciáknál, olaszoknál de az oroszoknál is. Azt éreztem, valami közös ezekben a helyekben: nagyon egyszerűek, és a vendégek sem igényelnek semmilyen manírt, csak jót akarnak enni, inni, azokból a lokális alapanyagokból, amiket ismernek. Ilyesmit akartam adni én is Budapestnek” – mondja.
A barátok, akikkel valamikor közösen tervezett, időközben más kihívások után néztek, így egyedül maradt – senkihez sem igazodva nyithatta meg saját helyét. Tudta, hogy valamilyen italmérőt szeretne, de azt is, hogy „matricás vécés romkocsmából” sem akart még egyet csinálni.
A borozók félig-meddig elfeledett kultúráját azonban nagyra tartotta, és szeretettel gondolt vissza szentendrei gyerekkorára is, mikor a keresztapját elkísérhette a kocsmába, és hallgathatta, miről beszélnek a felnőttek egy-egy pohár sör vagy bor mellett.
Amikor már tudta, mit szeretne, ki kellett találni, hová telepedjen. „Mielőtt hazajöttem, a testvérem, aki korábban szintén ide települt Kanadából, elhozott egy nagy sétára a nyolcadik kerületbe. Ha jól emlékszem, az egész környéket bejártuk a Rákóczi tér, József utca, Mátyás tér, Bauer Sándor utca, Teleki tér, Tavaszmező utca mentén. Mivel nem egy címet akartam vásárolni, hanem egy otthont, olyan környékre szerettem volna költözni, amiben láttam növekedési potenciált, és amiről el tudtam képzelni, hogy én magam is a részese vagyok, sőt talán a fejlődéséhez is hozzá tehetek. Itt mindezt megtaláltam.”
Mikor akkori párjával hazaköltöztek Svájcból, pár hónap leforgása alatt vettek lakást, autót, majd bérelték ki a Bókay János és a Tömő utca sarkán álló üzlethelyiséget, ami korábban asztalosműhely és pártiroda is volt.
A kereszteződés, amelynek mára meghatározó eleme a Cintányéros, akkor még jócskán máshogy festett – mint Imre meséli, nem egyszer kellett szerelőhöz vinni a biciklijét és az autóját, amelyet megtépáztak a környékbeli útviszonyok.
„Minden más volt itt akkoriban, de első perctől tetszett, hogy ez egy sarokház, és az ingatlanból a nagy ablakokon több irányba is kilátok. Emlékszem, milyen jó érzés volt, mikor az üres helyen állva egyszer csak megláttam lelki szemeimmel a söntéspultot, mögötte magamat, ahogy nézegetem az utcai fákat. Ezután próbáltam vendégeket képzelni magam köré.”
A hely bérlése után szűk fél év telt el a felújításokkal, berendezkedéssel. Mivel a ház több mint százéves, Imre régi bútorokat álmodott ide, amelyeket aztán online piacterekről szerezett be. A söntéspultot egy soproni kocsma bontása után tudta megvásárolni – azt szerette volna, hogy igazi, régi pultja legyen, ne valami, ami olyannak akar tűnni, mintha.
A söntéspultban lévő méretes tartályokba kiváló minőségű borok kerülnek azóta is, amelyeket megfizethető áron adnak tovább, hiszen ez a csomagolásmentes megoldás nemcsak környezet-, de pénztárcabarát is. A tartályok fedőjének neve: cintányér – innen a hely neve.
Alkoholmentes italozóknak a mustfröccsöt vagy a különleges ízvilágú, nem túl édes szörpöket jó szívvel ajánljuk. És ha itt járunk, érdemes falatozni is: egyszerű, bor és sör mellé jól csúszó fogások, kiváló kovászos kenyerekből készült szendvicsek sorából választhatunk.
„Az ételek terén is arra törekedtem, hogy kevés dolgot kínáljunk, de az mind legyen nagyon jó. Azt is tudtam, hogy szeretnék egy ikonikus, helyhez kötött fogást: ez lett a Bókay-szendvics, amiben a kovászos kenyérszeletek közé többek között sertéshús és savanyú káposzta kerül” – meséli Imre.
A szendvics neve az utcára, illetve annak névadójára, Bókay János orvosra utal. A Cintányéros dolgozói az évek során több anekdotát hallottak a klinikáról átjáróktól, illetve a Bókay-leszármazottaktól is a professzorról. Ezek egyike szerint a doktort eredetileg Bochnak hívták, ám Jókai javaslatára változtatta meg a nevét. Talán épp egy pohár bor mellett hangzott el a mondat: „én vagyok Jókai, te legyél Bókay”.
A Cintányéros még tízéves sincs, mégis olyan, mintha mindig is ott állt volna a Bókay János utca és a Tömő utca sarkán. „Az, hogy a hely meghatározza az utca identitását, számomra egyfajta mindennapos felelősség, egyben motiváció a további alázatos munkára. Fröccsöt mérek, kávét főzök, és igyekszem jellegzetes ételkínálattal jelentkezni, »a kevesebb több« jeligére” – summázza Imre.
Mivel a Cintányéros minden részletében megidézi a régi világ patináját, talán tempóját is, vendégként itt nem igazán kiszakadunk a hétköznapokból, inkább szépen kiengedünk: fokozatosan, lassan, óvatosan. És megérkezünk egy nyugodtabb, befoghatóbb, kiegyensúlyozottabb világba. Olyanba, amilyen talán soha nem létezett.
