Szöveg: Bencsik Gábor
fotó: mti fotóbank, muray gábor
A tél eleji simogató napsütés felé fordított arccal idős házaspár ül Sopron óvárosában, a Templom utcai ház előtti padon. A mögöttük álló kétszintes, neobarokk házról tudható, hogy Handler Nándor neves soproni építész tervei alapján épült 1872-ben. Másutt igazi régiségnek számítana, itt, a középkori házak sorába illesztve legföljebb közepes korú. Érnie kell még, hogy a többiekével azonos tekintélyt megszerezze.
Magánsorsok és közös történelem vastagon rétegződnek egymásra ebben a múltját őrző, mégis eleven városban, amely a saját, újraformált jövője felé igyekszik, kiszabadulni törekedvén a távolra különülés csapdájából. Az én magánsorsom itt bő fél évszázadra tekint vissza. A hatvanas években sétáltunk kényelmesen, hosszan ezeken az utcákon keresztapámmal, Storno Gáborral. Az ősz hajú úr, a virgonc tacskó és a kiskamasz. Séta közben építészettörténeti órákat adott nekem. Látod, ez érett barokk lakóház, nézd meg a tiszta formákat, a homlokzat tagolását. Ez itt szép reneszánsz lodzsa, ugye szívesen időznél egy ilyenen? Gótikus ablakkeret, csúcsívek, csupa függőleges tagolás. Ez meg itt copf homlokzat, késői barokk, kicsit már rokokó, azokról a copf formájú díszítésekről kapta a nevét, látod, az ablakok fölött.
Szerettem megtanulni, hogyan kell fölismerni a múlt rétegeit. Szerettem járni a Storno-múzeum szobáit is, zárás után, amikor a látogatók már elmentek, és nekem szabad volt egyedül átéreznem a múlt kútjába való belepillantás semmihez sem hasonlítható örömét. Sokszor végighallgattam Gábor bácsi tárlatvezetését, barátságot kötöttem minden óntányérral, berakásos szekrénnyel, vasalt ládával, tájképpel és amforával. Mind közt a legkedvesebb volt nekem egy nyolcszáz éves, oroszlánforma akvamanile, bronz víztartó edény, amelyből egykor a liturgia szerint vizet öntöttek a pap kezére.
Magánsorsunk múltrétegei alatt a történelem rétegei sorakoznak, gyakran szó szerint. A második emeleti Storno-gyűjtemény alatti szinten, az akkor még csak egyemeletes épületben a Bécset ostromló Hunyadi Mátyás király vendégeskedett, aludt, mulatott és tanácskozott heteken át 1482–1483 telén. Micsoda érzés! A nagy király ugyanezen falak között!
Mostanában a Storno-házba bemenni nem lehet, keresztapám is már rég égi múzeumok tárlatvezetője. Azért megérintem a falat, hogy az ujjaim is megtapasztalják a fél évezred valóságát, ami Mátyástól elválaszt, vagy inkább összeköt vele. Hiszen az idő itt nem megritkul, hanem fölsűrűsödik. Lám, az én két látogatás között elszelelt ötven évem, ami nekem életem nagyobb fele, Sopronban múló órává rövidül.
Ha ide születek, talán másképp érezném az időt. Talán az Orsolya téri általánosba jártam volna, és tanítás végeztével a pajtásaimmal rohantam volna le a lépcsőn, ki a szabadba, mit sem törődve azzal, hogy évszázados falak között sietek haza ebédelni évszázados falak közé. Ha beleszületek, talán hétköznapibbnak tűnt volna belenézni a múltnak kútjába. Nem így történt. Számomra rejtett szépségeket kutató vendég vagyok, ismeretlen ismerős nekem a város.
Most, a századik évfordulón, ha akarnék, sem tudnék nem gondolni a népszavazásra, ami akkor megtartotta magyarnak ezt a német gyökereit soha meg nem tagadó várost. Száz év, csupán kétszer annyi, mint amennyi ideje itt sétáltam keresztapámmal, igazán átélhető időtáv. Azon töprengek, kell-e magyarázatot találnom arra, miért tölt el megújuló örömmel, hogy magyar feliratokat olvashatok a boltok fölött. Meg kell-e indokolnom ezt a jó érzést? Arra jutok, szükségtelen. Elég, hogy tudom, ahogy minden magyar tudja, átéli, és hálás mindazoknak, akik kivívták a jogot a magyarnak megmaradásra.
Végigjárom a magas várfal aljában kanyargó bástyasétányt, közben elidőzöm a szép kovácsoltvas padokon. Átjáró nyílik, az út visszavisz az öreg házak közé, most egy másik utca vezet tovább. Következzék egy hosszabb séta, döntöm el, a Várkerületnek nevezett körútra térek, ami a középkori városfalat, az ahhoz támaszkodó házak sorát kívülről kerüli. Itt már újabbak a házak, tágasabbak a terek, tarkábbak az üzletek kirakatai, a kávéházak és vendéglők teraszán még télen is székek, asztalok, kabátban beszélgető vendégek. És fák, bokrok, fű, virágágyások.
Az itteni növénybőség azt juttatja eszembe, hogy ha Dalmáciában volna ez a város, egészen biztosan a legkeskenyebb utcákban is dézsákban, cserepekben, fazéknyi földdarabokon, asztalnyi kertekben mindenütt növények virítanának. Visszagondolok a belső utcákra, ahol az imént jártam, és meglep a hiányra való ráismerés. Egyszer talán ide is megérkeznek a virágok és a bokrok.
Gyalogolok tovább, és közben sok helyen kipróbált gondolati játékot játszom: laknék-e itt? Úgy értem, végleg, otthonomul választva a várost. Hamar kész is a válasz: laknék bizony. No, akkor nézzük így, ez itt az én utcám, ez itt a bolt, ahol vásárolok, ez a járda, amin naponta végigmegyek. Széles térre érkezem, magas házak övezik, ezt a világot már jól ismerem, a millennium aranykorának bérpalotái, akárcsak Pesten, Szegeden vagy Pécsett.
Gyerünk még kijjebb, ne csak az ünneplőbe öltözött várost lássuk, hanem a hétköznapit is. Erre már egyre inkább a bármely magyar városra jellemző kép fogad, de nem, mégsem, a hegyek koszorúja úgy fogja körül a települést, ahogy talán sehol máshol. Bóklászom a csendes utcákon, erre csak az jár, akinek itt van dolga. Visszatérek én is toronyiránt. A római alapokon magasodó, gótikus, reneszánsz, barokk jegyeket magán viselő tűztorony mutatja az utat vissza a főtérre, a város szíve közepébe, ahol olyan szép napokat töltöttem egykor. Még egy kávé a téren, aztán indulás haza, eltervezve már most, hogy mikor térek vissza ismét.
A faluban vagy kocsmába, vagy meccsre jár az ember, tudjuk meg a Rimóc–Bercel futballmérkőzés lelátóján ülve. Járhatnának még könyvtárba is, de nem mindenki olyan típus. A vidéki focipályák fontos, ha nem a legfontosabb találkozási helyek az itt élők számára.
Aki az agglomerációban szeretne vendéglátóhelyet nyitni, annak a minőség a kötelező minimum. A vidék és a város határán pedig annál is többre van szükség. A pátyi C’est la vie Caféban pontosan tudják, mire.
Bennünk, magyarokban él egy határozott kép a lóversenyről, a galoppról és az ügetőről. Pontosabban a közönségéről, arról a tarka világról, amely az egészet egykor körülvette. Bencsik Gábor tárcája.
A kocsma, ami nincs is. Vagyis van, csak kívül az emberi téren és időn. A Calgary messze több, mint négy fal és rengeteg régi tárgy: varázsos híd múlt és jelen között.
A budapesti gyógyfürdők világát sajátos aura lengi be: mindegyiknek megvan a maga külön hangulata és törzsközönsége. A törzsvendégek ragaszkodnak választott helyükhöz, csak oda járnak. Oda, ahol úgy érezhetik: nem ebben a világban tartózkodnak, hanem valami furcsa, köztes létben. A fürdő az elvonulás és a magányos elmélkedés helye, de az együttlété és az önfeledt vagy nagyon is komoly beszélgetéseké is
Talán még ma is ott bolyong a tenger szélén, a hegyek élén, a havas sziklák meredélyén. A messzivágyó, de mindig hazatérő Rockenbauer Pál örökségét viszi tovább egy elszánt kis csapat Szekszárdon, ahol még olyan csodák is megtörténhetnek, hogy valaki tanyát vesz egy asztal miatt.
