„Sokszorosan megihlet ez a hely” – Csilléry Orsolya festőművésszel beszélgettünk

Néhány percnyi sétára a zebegényi vasútállomástól csodákat láthat az ember. Igaz ez persze sok helyre a környéken, most azonban egy olyan villa előtt állunk, amelynek története korokon és kontinenseken is átível. Amrita Sérgil, India egyik leghíresebb festőnője magyar édesanyja révén családjával együtt több meghatározó nyarat eltöltött a meseszép házban, és gyakori vendég volt nagybátyja, Amrita későbbi mestere és a dunai indiánok jeles képviselője, Baktay Ervin Kelet-kutató, festőművész is. A családról köztudott, hogy szerették megörökíteni életük pillanatait. Az épp előttünk magasodó lépcsőn is készült egy felvétel, többek között Amrita, édesanyja és családja, valamint szikh arisztokrata édesapja látható rajta. Ugyanitt, ugyanígy készült egy másik fotó is száz évvel később a jelenlegi tulajdonosok által vezetett festészeti iskola növendékeiről. Utóbbi képnek egy Sérgilnek dedikált delhi kiállítás szervezői örültek a legjobban, az eredetinek pedig az a család, amely amikor a kétezres évek elején megvette a romos, lepusztult villát, még mit sem tudott az indiai szálról.

Romokból kirakott történet

„Ma itt újra a festészet jelenléte a meghatározó” – köszönt minket Csilléry Orsolya grafikusművész a nagy múltú lépcsőről. Férjével, Fenyvesi Gábor festőművésszel és két gyermekükkel tizenhét éve élnek a villában. A gondosan ápolt kertben sétálunk, majd a ház bejáratához érve megállunk. Oszlopokkal elválasztott tágas terek, hosszan húzódó erkély, a felfelé vezető lépcső mellett hangulatos belső udvar. Hihetetlen, de mint megtudjuk, nem is olyan régen itt még a debreceni tejipari vállalat felirata díszelgett, a régi villa hangulata nyomokban sem volt felfedezhető. „A ház egykor Amrita anyai rokonainak, a Szepessy családnak a tulajdonában volt. Utódaikkal felvettük a kapcsolatot, és amint meghallották, hogy újra művészek lakják a villát, a rendelkezésünkre bocsátottak néhány családi fényképet, hiszen esélyt láttak arra, hogy a festészet, a régi miliő visszatérhet a falak közé. Sokat beszélgettünk velük, így kerültünk közelebb a ház történetéhez” – mondja Orsolya, de hozzáteszi, számukra az építkezés során az volt a fő szempont, hogy tisztelettel, ám a saját igényeik szerint alakítsák ki a villát, hiszen a régiek ideje itt lejárt.

Az épület új korszaka korántsem zökkenőmentesen kezdődött. A SZOT-üdülői ötven év rányomta a bélyegét a házra. Elképesztő állapottal szembesültek. Például azzal, hogy évtizedeken keresztül a kertbe hordták a szemetet, beásták, majd füvesítették. Volt olyan tulajdonos, aki gipszkartonnal próbálta eltüntetni a nemkívánatos nyomokat. „Ahányszor kijöttek a rokonaink, inkább sajnáltak, mint velünk lelkesedtek – mosolyog a grafikusművész –, de nekünk is hosszú folyamat volt, hogy a szeméthalomban meglássuk a mai állapotot. Mire végre nem romboltunk, hanem építettünk, eltelt tíz év. Elsődlegesen több műhelyt szerettünk volna kialakítani az akkor még homályos festészetiiskola-terveinkhez.”

A homályos tervekből aztán telt házas képzőművészeti órák, majd táborok alakultak gyerekeknek, kamaszoknak és felnőtteknek. Az erkélyre feltekintve most is halk zeneszó mellett festő felnőtteket látunk. „A fenti részen sok kis szoba volt, amelyeket a folyosóról lehetett megközelíteni, mi egybenyitottuk őket. A leghátsó helyiség lesz a férjem műterme, most ott is festenek.” Felsétálunk, Fenyvesi Gábor instruál, a résztvevők elmélyülten alkotnak, figyelnek. „Ez nagy kincs manapság – súgja Orsolya –, ami mindenkitől alapos szervezést igényel. Mármint a csend. Folyamatosan visszük magunkkal a külvilágot fejben vagy a telefonunkon. Tudatosság kell ahhoz, hogy elvonulj és belülre figyelj.” Akárhogy számoljuk, itt egy átlagos hétköznapon tizenöt tudatos és nyugodt felnőtt embert látunk, aki ebédidőben kiül a kertbe, és a tanultakról, saját élményekről, hétköznapi dolgokról beszélget. „És feltöltődve mennek haza. Nem lehetetlen” – teszi hozzá Orsolya.

Körforgásban kapcsolódás

A fenti teraszon megakad a tekintetünk egy különleges falikúton. „Szép, ugye? Az utcán találtam, ahogy egy porcelánmosogatót is, bent a konyhában megmutatom – lép mellénk Orsolya. – A szüleim nem mindig értették, miért szedünk össze minden »szemetet« az utcán, csak akkor békéltek meg, amikor látták, hogy ezek a tárgyak új életre kelnek, visszakerülnek a körforgásba. Ez a szemlélet nekünk nagyon fontos, ezért is vettek részt a gyerekek már kicsi koruk óta az építkezésben, és meg vagyok róla győződve, hogy többek között ezért segítenek ennyit felnőtt fejjel is. Kialakult egyfajta kapcsolódás, »gazdaérzés«, aminek köszönhetően értékelni tudják a míves tárgyakat, magukénak érzik a tudatosan kialakított környezetüket. Mindkettőnk családja értékelte a régiségeket, mondhatjuk, ebbe születtünk bele, de az, hogy élni is tudjunk velük, már hozzáállás kérdése.”

Mint megtudjuk, nem ez volt az első építési munka, amire Orsolya és férje közösen vállalkoztak. Zebegény előtt egy hosszú, zsámbéki korszakuk is volt, amelyet két budapesti lakás felújítása előzött meg.

Mi ezt sosem teherként fogtuk fel, hanem egyfajta értékteremtésként. Úgy gondolom, ha egy picike kis szeletet szebbé tudok tenni a világon, kitisztítom és újra élővé teszem a területet, az előremutató tevékenység.

Miközben visszasétálunk a bejárathoz, Orsolya elmeséli, hogy fiatal tanítványaik az oktatásért cserébe besegítenek a ház körüli munkálatokban, a faluban élők időnként megjelennek egy-egy kupac festőronggyal vagy festékesüveggel a kapuban. A pezsgő családos közösségi élet szervezésében évekig tevékenyen vettek részt, így jó kapcsolatot ápolnak a közelben élő művészcsaládokkal, -párokkal. „Érdekelt a közösségszervezés, amit a zsámbéki korszakunk alapozott meg. Csodálatosan működő, fonójellegű példa élt ott akkoriban: általános volt, hogy az asszonyok, férfiak összegyűltek, tevékenykedtek, közben eszmét cseréltek, vagy csak jól érezték magukat. Megtapasztaltam, hogyan lehet megélni az olyan jeles eseményeket a gyerekekkel együtt, mint a pünkösdikirályné-választás vagy a regölés. Később is arra törekedtünk, hogy a gyerekeink ne könyvből tanuljanak minderről, hanem természetes módon ebben nőjenek fel.” Így érkeztek ősi magyar hagyományok a sváb bálok mellé, ami iránt a falu részéről is volt fogékonyság. „Három párból közel hetvenfős közösség alakult, táncházzal, kézműves-foglalkozásokkal. Sok megtérülő energia volt ebben, nem anyagi módon, inkább a jövőért. Ezek a családok érezték, úgy kell ez az egész, mint a levegővétel. Reméljük, a gyerekek ugyanígy folytatják majd.”

Megelevenedő művészet

Benyitunk a házba, gyönyörű, színes falak és bútorok közé. Orsolya megjegyzi, hogy az előtér korábban teljesen nyitott volt, a hatalmas ablakok helyén ebédlőasztal állt. Egy újabb fotó színhelye, ahol ezúttal felgöngyölítjük az indiai–magyar történetet: Amrita édesanyja az 1900-as évek elején társalkodónőként érkezett Indiába, ott szeretett bele a rendkívül művelt Umrao Sher-Gilbe, majd az esküvőjük után évekig Magyarországon éltek. Amrita, magyar nevén Dalma és testvére Budapesten születtek, de rövid szakaszokban éltek Dunaharasztiban, Párizsban is, ezt követően költöztek Indiába. „A zebegényi villa kedvelt üdülőhelyük volt. Amritáék előszeretettel üldögéltek az említett asztalnál, szép fotó készült róluk. Umrao készítette a legtöbb képet a lányáról. Szeretett fényképezni, önmagát is számtalanszor megörökítette a szikhekre jellemző turbánban, különféle beállításokban. Érdekelte a magyar irodalom és zene, a szanszkrit nyelv és a filozófia tudósa volt” – meséli Orsolya. Már behatóan ismeri a család történetét. Amritával és festészetével az egyetem alatt találkozott, akkor, a kilencvenes években fedezték fel itthon az „indiai hercegnők” történetét. „Később, Indiában és a kutatásaim során döbbentem rá, hogy miként mi, ő is a gyökereit kereste a művészetében – ezt félig-meddig Magyarországon, félig-meddig Indiában találta meg. A közös emberi érték érdekelte őt, azt szerette volna közvetíteni.”

Fotógalériánk:

Amrita mindössze huszonnyolc évet élt, művészete korai halála miatt nem tudott kiteljesedni. A festészet területén tett első lépéseiben Baktay Ervin segítette. „A szellemi örökséget kevesen látják meg ebben a történetben, sokszor inkább Amrita kalandos életére fókuszálnak. Nekünk kettejük kapcsolata fontos, mert azt hiszem, különösen meghatározók lehettek Baktay útmutatásai a fiatal művésznek. Baktay gyerekkorom óta példaképem, és az, hogy ő indította el Amritát a festészet útján, különleges egybeesés. Érdekes legenda, hogy a ház valamelyik falán fellelhető egy freskója is, de mi hiába kutattuk. Meghatározók számomra a könyvei, utazásainak leírásai, asztrológiai kutatásai. Végigjárta Kőrösi Csoma Sándor útját, és igen élvezetes stílusban dokumentálta. Szavaiból süt a műveltség, az éberség, hozzáállásából az emberség.”

Mielőtt még a grafikusművész műterme felé indulnánk, a nappaliban – amelynek kazettás mennyezetét Gábor és édesapja készítették – megelevenednek az eddig csupán elképzelt fotók. Orsolya megmutatja a családtól kapott fényképeket, majd Amrita Zebegényhez köthető műveiről beszélgetünk, a Zebegényi temetőről és a Zebegényi templomról.

Varázslatos erő a tájban

A falakon mesekönyv-illusztrációkat látunk. „Még egy korábbi korszakból valók. Amíg kicsik voltak a gyerekek, kiadóknak is dolgoztam” – említi Orsolya úton az emeletre, a műterem felé. Mint mondja, pici korától grafikával, festészettel szeretett volna foglalkozni, a Kisképzőbe festő szakra vették fel, a szülei azonban azt szerették volna, ha először inkább műveltséget, nyelvtudást szerez egy rangos gimnáziumban. „Akkor nem értettem egyet, de később beláttam, hogy igazuk volt. Megerősödtem az utamban. Heti négyszer jártam rajzra, közben próbáltam tartani az iskolai eredményeimet, több-kevesebb sikerrel. A szüleim mindenben segítettek.” Orsolya közgazdász és genetikus szülők gyermeke, édesapja és édesanyja a művészetek, az irodalom szerelmesei. Édesapja nagynénje Csilléry Klára néprajzkutató, muzeológus volt. „Mindkét családot meggyötörte a háború, a birtokaikat elvették. Szüleim gondoskodtak arról, hogy a történelmet és azon keresztül a családunk történetét ne csak az iskolában hallottak alapján ismerjem. Egy picit adózom is a családomnak azzal, hogy a materiális javak mellett a gondolkodásmódjukat, az élethez való hozzáállásukat is őrzöm.”

Férjével a képzőművészeti egyetemen ismerkedtek meg. „Gábor idősebb nálam, ő már pszichológiai, földrajz- és csillagászati tanulmányokat követően döntött úgy, hogy a festészetnek szenteli az életét. Számomra tizennyolc éves fiatalként mást jelentett az egyetemi időszak, kerestem a hangom. Kaptam egy egyéves ösztöndíjat Velencébe, aztán ott tartottak tanárként is. Kiderült, hogy amit mi itthon két év alatt megtanultunk, nekik az ötéves folyamat. Így tanítottam húszévesen Velencében rajzot, anatómiát” – meséli Orsolya. Végül Gábor is követte, kint maradni azonban egyikőjük sem akart. „Ennek így volt szép íve máig tartó kapcsolatokkal, de mi itt szeretünk élni.” Kinézünk a Dunára a műterem ablakain, és nem is marad bennünk kérdés, miért. „Sokszorosan megihlet ez a hely.

Mindig azt a táji motívumot keresem, amiben visszatükröződnek a gondolataim;

itt, a Börzsönyben varázslatos erő rejtőzik a tájban, nem kell messzire mennem. Van itt egy forrás nem messze, arrafelé járok futni, egészen időn kívüli atmoszféra van a fák közt. Művészként a teljes belső szabadságban erre akarok ráérezni, a kozmikus erőket átélni a segítségével és analógiásan a képeimen visszatükrözni.”

Csillagok útja

Mindez nem adja könnyen magát, ha közben az ember versenyt fut az idővel. „Szigorú időbeosztásban élek. Több mint százan fordulnak meg nálunk az órákon. Az órák mellett tárlatvezetéseket, tematikus kirándulásokat szervezünk nekik, és követjük a tanítványaink későbbi útját. Mindez az olyan »földi« dolgokkal együtt, mint a reklámozás, kissé erőn felüli feladat kettőnknek, de szerencsére a gyerekeink besegítenek – mosolyog a grafikusművész. – Ez lehetővé teszi, hogy ne kelljen a művészetemből megélnem. Teljes szabadságra van szükségem a művészetben, de ez azt is maga után vonja, hogy nem vagyok túlságosan jelen a művészeti közéletben.

Magam osztom be az időmet. Hét elején, amikor nincs tanítás, kikapcsolom a telefonomat. Nézem a félkész képeimet, vagy a semmit, és hangolódom. Ahhoz, hogy valamit létrehozzak, méltóvá kell válnom arra, hogy ráhangolódjak a kozmosz ritmusára. Ehhez ki kell üresednem. Amikor végigjártuk a gyerekekkel az El Caminót, azon gondolkodtam, hogyan tudom raktározni magamban a csendet. Hogyan tudom elővenni, ha majd kell, hogy teljesítsem a feladatom, amire elhívást kaptam? A művész létra és összekötő kapocs. Nagy felelősség, ennél a közlésformánál nincs takarékláng.”

Rendet teremteni és teremteni a rendet – mondja Orsolya, és ezt tükrözik a képei is. „Az élő hagyomány nem béklyó. Egy keretrendszer, nem ketrec, amibe az ember bele van szorulva. Arra való, hogy a mozgásteret kijelölje, de azon a mozgástéren belül teljes a szabadság. Így törekszem arra, hogy visszataláljak az egyhez, a közöshöz, ami mindenkiben jelen van valahol mélyen. Enélkül elveszítjük a kapcsolatot Istennel, de a befogadóval is.” Rendet teremtünk és teremtjük a rendet. Ezen az analógián még kicsit elidőzünk, ahogy a műteremből lefelé sétálunk a kertbe.