Paulisineczné Willem Vera ősei azon sváb telepesek között érkeztek ide, akik újraalapították a törökök által elpusztított Árpád-kori települést. „A családomban sokszor emlegették, hogy tutajjal jöttünk, és a mai napig hálás vagyok, hogy az őseim épp itt szálltak ki” – mutat az előttünk hömpölygő Dunára, amikor a kálváriahegy tetején emelt kilátón találkozunk, hogy a települést bejárva az ősei történetén át egy közösség múltját is megismerjük. Innen rövid sétával a hegy déli oldalán fekvő temetőhöz megyünk, ahol márványtáblák őrzik a második világháború és a málenkij robot zebegényi áldozatainak nevét.

1945. január 5-én száztizenegy embert hurcoltak el Zebegényből német származásuk miatt a szovjetek. Megfeszített bányamunka, éhezés, megaláztatás, járványok, aggodalom az itthon maradottakért – sokan nem élték túl a szenvedéseket. „Szovjet földön az első halott 1945 márciusában Hirling János, a nagyapám volt – mutat a névre a táblán Vera. – Úgy nőttem fel, hogy nem tudtam, mi történt vele és édesanyám nővérével, akit szintén elvittek.”

Egy rokona, Krebsz György olyan állapotban jutott haza 1947-ben, hogy az őt vizsgáló professzor azt mondta, már csak meghalni jöhetett vissza. Csodával határos módon mégis életben maradt, és Amerikába disszidált. Érdekesség, hogy gyerekként gróf Károlyi Lászlóné gróf Apponyi Franciskának, azaz Napraforgónak, a kicsinyek jóléti állama megalapítójának hála megtanult angolul. Krebsz György – Verának Gyuri bácsi – a rendszerváltoztatást követően nyaranta hazalátogatott, de még így is éveknek kellett eltelnie, mire elhívta magához Verát, hogy megmutassa addig féltve őrzött naplóját, amelynek kis papírdarabkáira apró betűivel két és fél évnyi szenvedés minden napját feljegyezte.

„Az a nap megváltoztatta az életemet – emlékezik Vera. – Talán a megfélemlítés hatására, talán hogy óvják a gyerekeket, mindig azt mondták nekünk, hogy a mieink paradicsomot szedtek a Szovjetunióban. A naplóban viszont elolvastam mindent, és azt éreztem, hogy elájulok.” Gyuri bácsi Verának adta a naplót, amelyből 1995-ben könyv született. A bemutatóra az egész falu eljött, valóságos kincsként tekintettek a jegyzetekre, megtudhatták belőlük, mi történt a szeretteikkel.

Vera további túlélőket is felkeresett, akik közül többen megosztották traumáikat. Olyan is volt, aki azt mondta, „amit én megéltem, arról egy szót sem tudok beszélni”.

Mindez annyira megrázta Verát, hogy elkezdte keresni a lehetőségeket, miként őrizheti meg az elhurcoltak emlékezetét, és mit tehet azért, hogy a túlélőknek szép élményeket adjon.

„Ünnepségeket szerveztünk, amikre összegyűjtöttük a kedves régi énekeiket. Sokan eljöttek, és ezáltal újra tudtak kapcsolódni a gyerekkorukhoz. Látszott, mennyire örültek, hogy felelevenítjük az emlékeiket, ezért még tovább kutattam.”

A kutatás akkor kapott új irányt, amikor az egyik kiránduláson részt vevő idős hölgy azt mondta, a legszebb gyerekkori élményeik Napraforgóhoz kötődnek, a grófnőről szeretnének egy emlékalbumot. Vera rengeteget kutatott a regényes jótevőről, és róla nevezte el a Sonnenblumen Hagyományőrző Alapítványt is – tudjuk meg, miközben lassan magunk mögött hagyjuk a temetőt, hogy lesétáljunk a Duna-partra a Napraforgó-házakhoz.

„Borzasztó érzés lehetett, hogy az 1945. január 4-én behívott embereknek épp itt, a Napraforgó-házakban kellett gyülekezniük, ahova a legtöbb gyönyörű gyerekkori élményük kötődött – mutat Vera a házon álló emléktáblára. – Minden évfordulón, január 5-én reggel négykor itt vagyunk, gyertyát gyújtunk, és innen indulunk a Málenkij robot emléktúrára. A nagymarosiak kezdték, és minden évben megszervezik a száznegyven kilométeres gyalogutat a Kál-Kápolna vasútállomásig annak emlékére, amit az őseinkkel tettek. Évről évre többen jönnek.”

Rendkívüli asszony volt – jegyzi meg Vera, amikor arról érdeklődöm, hogyan került a grófnő Zebegénybe. Megtudom, hogy Fótról jött kirándulni hajóval, és meglátta Zebegényt, kiszállt, hogy felfedezze a szép kis falut, vásárolt egy házat, és ezzel kezdetét vette egy különleges történet. Felkarolta a szegény gyerekeket, és rengeteg jót tett a településért. Olyan pedagógiai módszert dolgozott ki, hogy külföldről érkeztek szakemberek a tanulmányozására.

Teljesen sajátos terve volt a gyerekek szabadidejének kitöltésére, ezért alapította meg a Virág Egylet Zebegényt (VEZ). Nagyon szerette a természetet, igyekezett ezt is átadni a gyerekeknek.

Háromszáz szegény gyereket vett pártfogásába. Hihetetlen lendülettel szervezett, fantasztikus ötletei voltak, és meg is valósította őket. Az volt a célja, hogy közösséget építsen. Mikor megtudta, hogy a gyerekek a Duna közelsége ellenére sem tudnak úszni, megtanította őket. A díjazással járó megméretések mellett vicces versenyeket is szervezett, például szánkófutamot vagy homokvárépítő versenyt, emellett volt mesedélután, kézműveskedés, éneklés és színelőadás is. „Mindenki rajongva beszélt róla. Nyolcvanöt éves nénik mesélték nekem, hogy óvodásként pónilovas szánnal vitte ki őket az erdőbe madarakat etetni. Rengeteg történetet hallhattam ebből a csodálatos időszakból.” Vera szülei, a keresztanyjáék, a nagybátyja gyerekként mind VEZ-tagok voltak, apukája volt Fűzfaszomorú, anyukája Nárciszfehér.

„Napraforgó becsületre, helyes viselkedésre, természetszeretetre tanította a gyerekeit, és csodákkal ajándékozta meg őket. Mesélték, hogy nagy szoknyája volt, tele zsebekkel, amelyekben csokoládé volt. Mezítláb járt. Amikor találkozott a gyerekekkel, előre köszöntek neki, ő pedig mindig kérdezett valamit, és ha tudták a helyes választ, kaptak egy kis csokit a sok zseb valamelyikéből. Nagyon szerette a közösségét. Előkerült egy naplója, amelyben az első világháború alatt vezette, hogy kik nem tértek vissza, és hogy hol kerestette őket. A könyvelése is lenyűgöző volt.”

Mindennek híre ment a határon túl is. A grófnő külföldi ismerősei adakoztak is az országzászló-emlékműre, mert Apponyi Franciska volt a zászlóanya. „A virágnyaralókat is azért találta ki – mutat végig a parton sorakozó házakon Vera –, hogy még több támogatást szerezzen. Ezek mind az ő házai voltak, cserébe a tulajdonosoknak a faluban építtetett gyönyörű nagy polgárházakat. Ezt a partszakaszt igazi gyerekbirodalommá tette, ő maga is az egyik, saját tervei szerint átalakíttatott épületben lakott. A házakkal szemben hozta létre a könyvtárat, a játszóteret és a színpadot nézőtérrel.”

A gyerekek annyira szerették mindezt, hogy délutánonként rohantak a VEZ-be játszani. Ott voltak a grófnő unokái is, közülük Károlyi Lászlóval – VEZ-nevén Karvallyal – hazatérése után Veráék felvették a kapcsolatot, és azóta rendszeresen jön Zebegénybe a rendezvényekre. „1997-ben például rendeztünk egy hatalmas fényképkiállítást, Károlyi László elkérte tőlem, hogy kik élnek még a VEZ-tagok közül – több mint száz ember élt még akkor –, kinyomoztuk mindenkinek a nevét, és az ünnepségen mindenki kapott egy névre szóló emléklapot Karvaly aláírással. Fantasztikus volt, hogy mennyire örültek az idős emberek!”

A Sonnenblumen Hagyományőrző Alapítvánnyal sikerült elérniük azt is, hogy ezt az utcát ismét Napraforgó utcának hívják, gróf Károlyi Lászlóné posztumusz díszpolgári címet kapjon, és legyen egy Napraforgó tanösvény az erdőben. Krebsz György naplója és a Napraforgó-emlékalbum mellett kiadták a Regélő évek, mesélő képek című albumot, a templom felépítését szorgalmazó Koperniczky Ferencről szóló füzetet, valamint bemutatták a „Malenkij robot” – Zebegény hangja című dokumentumfilmet, Elek Dóra és Gózon Francisco alkotását, amelyhez felkértek fiatalokat is, hogy meséljenek arról, mit tudnak, mit éreznek azzal kapcsolatban, ami felmenőikkel történt.

„Rengeteg olyan ünnepséget szerveztünk Zebegény történetéről, amelybe be tudtuk vonni a fiatalokat – mondja Vera. – Megindító volt, amikor a VEZ-t felelevenítő alkalomra meghívtuk a gyerekeket azzal a felhívással, hogy jöjjenek, mert a dédanyjuk életének mindez meghatározó része volt, és lelkesen részt vettek, táncoltak, szavaltak, énekeltek. Összeszedtük a Napraforgóhoz kötődő verseket és dalokat is. Kiderült, hogy volt egy indulója is a VEZ-nek, amit aztán négy generáció együtt énekelt.”

Vera a saját családja történetét is kutatta. Megindító esemény volt számára az az avatási ünnepség, amely során az utcát, ahol a családja élt, Hirling köznek nevezték át. „Ki nem hagynám, hogy átmenjek rajta, annyira jó érzés, hogy egykor nyolc Hirling-ház is volt itt.” Veráék egy darabig Pesten éltek, de a férje javaslatára visszaköltöztek Zebegénybe. Utólag is jó döntésnek tartja ezt, mert úgy látja, a zebegényi közösségben a lányaik valóban társak között nőhettek fel. „Szeretek kiülni a házam udvarára, pont a kálváriára látok rá. Annyi csoda van itt Zebegényben – tulajdonképpen már minden készen van, csak vigyázni kell rá, és segíteni, hogy a fiatalok is felfedezzék maguknak.” Kérdésemre, hogy honnan van mindehhez energiája, így válaszol: „Ameddig visszamenőleg megvan a családfánk, minden felmenőm itt született Zebegényben – nekem ez adja a pluszenergiát.”