Kisiskolás koromban olvastam először a Sírni csak a győztesnek szabad című könyvet, talán azért, mert (nem túl ügyes) úszó voltam. Az is lehet, azért lettem úszó, mert olvastam Székely Éva kötetét. Nem emlékszem a részletekre. De emlékszem azokra az élményekre, amiket az ő sorai hívtak életre bennem.

Emlékszem például, hogy a leírtak – a jelentősen befolyásoló testvéri minta, a szülői elvárások és az edzői utasítások mellett – hogyan késztettek úszásra akkor is, amikor utáltam az edzést. Rendszeresen erős karcsapásokkal haladtam a rosszullét felé, mert a medence aljára tapadva kellett légvétel nélküli mellúszásban megtenni 25-50 métert. Emlékszem, hogy amíg még gondolkodtam a feladat végzése közben, Székely Éva sorai jártak a fejemben arról, ő hogyan viselte a hasonló helyzeteket. Az ő élményeinek felidézése segített benne maradnom a helyzetben, menni tovább.

Mai fejjel, több mint húsz év távlatából, pszichológusvégzettséggel a kezemben nem vagyok biztos benne, hogy jól mértem fel akkor a határaimat, vagy azt, mit vár tőlem a környezet, és könnyen lehet az is, hogy félremagyaráztam Székely Éva gondolatait annak érdekében, hogy segítsem magam. Végül életem ezen szakasza lezárult. Nem lett belőlem kiemelkedő úszó, még csak különösebben jó sem. De Székely Éva könyve, tanítása, példája velem marad – az élet mindenféle területén.

Székely Éva 1927-ben született, Budapesten nevelkedett. Gyerekkorától úszott, számos magyar, Európa- és világbajnokságon nyert érmet, egy olimpiai arany és egy ezüst tulajdonosa – dacára annak, hogy zsidó származása miatt a sötét időkben eltiltották a versenyzéstől. Nem mellesleg a pillangóúszás egyik megteremtője, innen a „művészneve”: Pillangókisasszony. Férje szintén sportoló, a vízilabdázó Gyarmati Dezső volt, lányuk az olimpiai ezüst- és bronzérmes Gyarmati Andrea. Ez a rövid, suta életrajz az, amit a könyvben részletesen megismerhetünk, százszorta élvezetesebb, érzékletesebb, szebb formában.

Többször olvastam ezt a kötetet, és mindig mást adott. Az első, gyerekkori olvasás alkalmával nagy hatást gyakorolt rám az, hogy Székely Éva elhatározta, olimpiát nyer, és e gyerekkori döntés mellett kitartva elérte célját. Valami olyasmit üzent ez akkor, hogy

gyerekként is van értelme komolyan venni magamat.

De emlékszem arra is, mennyire megérintettek a cselekmény 1944–45-ös eseményei; az, hogyan szökött meg a fiatal lány a nyilasoktól, és hogy tartott ki álma mellett akkor is, mikor napi két kanál mézes mákot evett csupán. Gimnazistaként olvastam újra a kötetet, akkor inkább a Székely Éva és lánya közötti kapcsolat fogott meg és az, hogyan lehet a kudarccal megbirkózni.

„Aki aranyért dolgozik, annak az ezüst vagy a bronz nem jelenthet sikert” és „győzni könnyezve is lehet, veszteni csak mosolyogva szabad” – írja Székely. Nagy tanulság volt ez tizenévesen arról, mit jelent méltósággal élni. Felnőttként izgalmasnak találtam Székely belső párbeszédeit, lélektani folyamatait és lenyűgözött az, ahogyan szembetegségéről, kórházi tartózkodásáról ír.

Székely Éva a neki adatott évek alatt többéletnyi kalandot végigélt,

intellektusa, humora és szívóssága pedig lehetővé tették, hogy ezeket velünk is megossza. Önéletírásának zsenialitása számomra az őszinteségben és a sokrétűségben rejlik. Várom, hogy újraolvassam és újat tanuljak tőle emberségről, alázatról, a mindannyiunkba oltott, mégis ismeretlen erőkről.