Feladat aztán az átadás után is akadt bőven. „Egyhetes műszakokban dolgoztunk. Egy hétig állandó készenlétben álltunk, hogy ne legyen semmilyen fennakadás. Ilyenkor gyakorlatilag a ház rabjai voltunk, majd egy hét pihenő következett. A műszaki feladatok mellett ráadásul a feleségemmel mindent elvégeztünk, amire a lakóknak szükségük volt. Az itt élők teljesen a bizalmukba fogadtak. Mi vettük át a csomagjaikat, a nyugdíjukat, intéztük az ügyeiket. Természetesnek vettük, hogy így teszünk, hiszen ezt vállaltuk” – meséli bármifajta panasz helyett tele nosztalgiával.

A házaspár rajongott az itteni életért. „Száz méteren belül az égvilágon mindent megkaphattunk. Alig kellett főznünk, a ház aljában lévő étterembe egy ebédre, Bambira vagy élő zenés vacsorára bármikor betérhettünk. Fillérekért mosta a ruhákat a mosoda, az épület tetején gyönyörű panorámával csodálatos bár működött. Micsoda bulik voltak ott! De leginkább a sokszínű légkört szerettem. A legkülönfélébb lakók csoportba verődve beszélgettek a lépcsőházban. Az itt élők tudták, ha a házból valakinek névnapja volt, és együtt köszöntötték fel. Innen csak az ment el, akinek bővült a családja, és kénytelen volt.”

Imre bácsinak esze ágában sem volt elköltözni. Közel ötven éve a húszemeletes lakója, és még ma is javítgatja a ház villamossági rendszerét. „Csukott szemmel is tudom, melyik kapcsoló hol található. Ha más szakemberek jönnek, ők is gyakran hozzám fordulnak. Igaz, ők már nem úgy dolgoznak, mint én régen. Én mindent lejegyzeteltem és a lehető legjobban csináltam meg, mert tudtam, hogy ha elromlik, úgyis nekem kell megjavítanom. Remélem, lesz, aki utánam is gondját viseli a háznak.”