Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Nincs ember, aki többet tudna vagy nagyobb elragadtatással beszélne a veszprémi húszemeletesről, mint Gelencsér Imre, a ház legelső és leghűségesebb lakója.
Nincs ember, aki többet tudna vagy nagyobb elragadtatással beszélne a húszemeletesről, mint Gelencsér Imre, a ház legelső és leghűségesebb lakója. „1975 januárjában, mikor beköltöztem, egyedül voltam egy ekkora házban. Százharminc lakáskulcsot tartottam a kezemben. Mondhatjuk, hogy én voltam az ország leggazdagabb embere” – jegyzi meg cinkos mosollyal a nyolcvanas éveit taposó Imre bácsi, ahogy betessékel bennünket az épület felső szintjeinek egyikén található otthonába. Kérdő pillantásunkat látva még pár hónapot ugrik vissza az időben.
Mint meséli, 1974 tavaszán a közeli Pápán élve látta meg a megyei újságban, hogy az ingatlankezelő vállalatnak villanyszerelő és fűtő szakemberre van szüksége Veszprémben. Megmutatta a feleségének a szakmájába vágó hirdetést, és bár nem tudta, pontosan mire, jelentkezett. „Behívtak, elmentem a megbeszélt időpontra, és tudakolóztam, tulajdonképpen hova kellenék. Megkérdezték, láttam-e idefelé a város közepén épülő toronyházat. Mondtam, hogy igen. Erre azt felelték: na, oda. Így lettem én a húszemeletes üzemeltetési vezetője, a feleségem meg a gondnoka.”
Imre bácsiék kezükben a toronyház összes kulcsával mindenki más előtt foglalták el tehát az épület gondnoki lakását. Innentől pedig a megfeszített munka hónapjai következtek. „A gépészet, az elektronika, a vízellátás, a szivattyúk, a fűtés, a szellőzés, a liftek mind-mind hozzám tartoztak. Mikor még úgy volt, hogy az épület tetején helikopter-leszálló lesz, annak a magassági fényeit is nekem kellett kialakítanom. Napi tizennyolc órát dolgoztam, hogy áprilisra az összes lakásba beköltözhessenek” – emlékszik vissza.
Feladat aztán az átadás után is akadt bőven. „Egyhetes műszakokban dolgoztunk. Egy hétig állandó készenlétben álltunk, hogy ne legyen semmilyen fennakadás. Ilyenkor gyakorlatilag a ház rabjai voltunk, majd egy hét pihenő következett. A műszaki feladatok mellett ráadásul a feleségemmel mindent elvégeztünk, amire a lakóknak szükségük volt. Az itt élők teljesen a bizalmukba fogadtak. Mi vettük át a csomagjaikat, a nyugdíjukat, intéztük az ügyeiket. Természetesnek vettük, hogy így teszünk, hiszen ezt vállaltuk” – meséli bármifajta panasz helyett tele nosztalgiával.
A házaspár rajongott az itteni életért. „Száz méteren belül az égvilágon mindent megkaphattunk. Alig kellett főznünk, a ház aljában lévő étterembe egy ebédre, Bambira vagy élő zenés vacsorára bármikor betérhettünk. Fillérekért mosta a ruhákat a mosoda, az épület tetején gyönyörű panorámával csodálatos bár működött. Micsoda bulik voltak ott! De leginkább a sokszínű légkört szerettem. A legkülönfélébb lakók csoportba verődve beszélgettek a lépcsőházban. Az itt élők tudták, ha a házból valakinek névnapja volt, és együtt köszöntötték fel. Innen csak az ment el, akinek bővült a családja, és kénytelen volt.”
Imre bácsinak esze ágában sem volt elköltözni. Közel ötven éve a húszemeletes lakója, és még ma is javítgatja a ház villamossági rendszerét. „Csukott szemmel is tudom, melyik kapcsoló hol található. Ha más szakemberek jönnek, ők is gyakran hozzám fordulnak. Igaz, ők már nem úgy dolgoznak, mint én régen. Én mindent lejegyzeteltem és a lehető legjobban csináltam meg, mert tudtam, hogy ha elromlik, úgyis nekem kell megjavítanom. Remélem, lesz, aki utánam is gondját viseli a háznak.”
A Taste of Transylvania fesztivál először érkezik Magyarországra, és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban mutatja meg, mitől olyan különleges az erdélyi konyha, és milyen történeteket hordoznak a régió ételei.
Parlament, Zeneakadémia, a marosvásárhelyi városháza és a Kultúrpalota, a szabadkai városháza, a Gresham-palota, Széchenyi fürdő. Templomok, paloták, magánvillák sokasága őrzi Róth Miksa üvegalkotásait, akinek egykori otthona emlékházként várja a látogatókat.
Mazsola és Tádé, Futrinka utca, Frakk, Kukori és Kotkoda – Bálint Ágnes meséin nemzedékek nőttek fel, történetei egyszerre szólnak a gyerekekhez és a felnőttekhez. Az írónő vecsési otthonában lányával, Németh Ágnessel és az emlékház kulturális szervezőjével, Császár Rékával beszélgettünk.
„Fogtam egy farmert, megjavítottam, meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi minden lesz belőle.” Ezt mondja Réti Éva, aki az egyetemen oktatja az újrahasznosítás lényegét, és egy Szolnok melletti zsákfaluban készül létrehozni a hozzá hasonlóan gondolkodók alkotó- és menedékházát.
„Füst és kávé között henyélek, mivel a dolgom, végzetem csak annyi, hogy élek” – írta Kosztolányi a Költő a huszadik században című versében. Most mi is a nyomdokaiba léphetünk a budapesti Kazinczy utcában, ahol Fő a kávé címmel nyílt egy méreteiben viszonylag kicsi, ám annál élvezetesebb kávétörténeti kiállítás.
