Teljesen őszintén írni lehetetlen. Mások számára fájdalmat okozó kegyetlenség volna, magunkkal szemben pedig önbecsapás, hiszen a legkíméletlenebb önostorozás mögött is ott rejtőzik egy szerepjátszó póz. Oravecz Imre nyilván tudja, hogy az Alkonynaplóval, öregkori naplójának írásával a lehetetlenre vállalkozott. A kötet egy helyén be is vallja:
Személyes vagyok és őszinte. Vagyis az igazat írom. De a magam igazát. Ami azt jelenti, hogy ami nem illik a magamról alkotott képbe, azt elhagyom. […] Tehát csalok. Ugyanezt teszem másokkal is.
Az őszinteségben viszont folyamatosan elmegy az utolsó falig. Ennek eredményeképpen eléri azt, amire csak a legjobb irodalmi naplók képesek: az olvasót az az élmény éri, hogy egyszer csak szembejön vele maga az író, olyan közeli ismerősként, mintha együtt gyerekeskedtek volna. Ha találkoznának, talán önkéntelenül köszönne is neki, hiszen ismerik egymást.
Nem arról van szó, hogy a szerzőt a személyében megszerette volna, a barátjának akarná fogadni. Nemigen lehet azt a sok magányt és keserűséget megszeretni, amely Oravecznek a hetvenhét és nyolcvanéves kora között írt naplóját átszövi, ahogy az öregkort magát sem lehet megszeretni, csak elviselni, megélni a mindennapjait. A napi jegyzeteket olvasva azonban azt is magával ragadja a kötet, akit reményekkel és tervekkel teli évtizedek választanak el az öregkortól. Hát még azt, aki benne jár a maga életének alkonyában.
Nem tudom, van-e, létezhet-e jókedvű öregség, Oraveczé szemlátomást nem az. Irodalomkedvelő körökben közismert, hogy a Kossuth-díjas író egyedül él a szülőfalujában, a Heves vármegyei Szajlán, amelyet az olvasói a regénytrilógiájából olyan jól ismerhetnek, és amelyet most a bejegyzéseket olvasva a szerzővel is bebarangolhatnak kissé. Tudható, és a kötet lapjain megerősítést nyer, hogy Oravecz magára maradt, túl van két rosszul végződött házasságon, nehéz kapcsolatot ápol a két fiával.
A magányos ember, különösen ha öreg már, ahogy tesz-vesz a házban és a ház körül, ellátja az állatokat, sokat töpreng, gondolkodik és emlékezik. Oravecz ezeket a töprengéseit és emlékezéseit osztja meg – tulajdonképpen önmagával, és csak mellékesen velünk. Ezt írja erről:
Márai évtizedeken át írta az emigrációban a naplóját, és nem remélhette, hogy életében megjelenik Magyarországon. Innen csak egy lépés a teljes, megfelelniakarás-mentes, vágyott és rettegett írói állapot: úgy írni, hogy soha nem jelenünk meg, és soha senki nem olvas bennünket.
Másutt bevallja, hogy várja az Alkonynapló megjelenését, az önmagának írás gondolata mégis hozzásegíti ahhoz, merjen őszinte lenni. Éppen ez az, ami igazi súlyt ad a kötetnek.
Persze nem minden történés és emlék igényli ezt a szélső határig hatolást. Vannak bejegyzések a kutyáiról, a madarakról, a Tarna gázlójáról, a virágzó fákról, a protézissel evésről, van sok bejegyzés arról, hogyan igyekezett elkerülni a covidfertőzést, Kaliforniáról, a megfejthetetlen álmairól, a fölösleges ruhákról és az alkonyról, amelynek szépsége ha nem is értelmet, de tartalmat ad az életnek.
És nagyon sok bejegyzést olvashatunk a szerelemről. Régi szerelmekről és egy újról, amely a kötet lapjain bomlik ki és pusztul el, mély fájdalmat hagyva maga után. Fiatal emberek általában azt gondolják, hogy szerelmesnek lenni az ő koruk kiváltsága, az öregek nem tudnak szerelmesen szeretni, és nem is lenne illendő. Szerelemtől szenvedő öregember, micsoda nevetséges dolog! Pedig – ha korosodó fejjel nem tudnánk ezt egyébként is – az Alkonynapló bizonyság arra, hogy ez mekkora tévedés. Az, ahogyan Oravecz elmeséli ennek a szerelemnek a történetét, már valóban elmegy az őszinteség legszélső határáig, és ezzel segít másoknak is, hogy legalább maguknak bevallják a saját érzéseiket.
Szajlát a távolból találtam meg újra – látogatóban Oravecz Imrénél | Magyar Krónika
A Kossuth-díjas költő-író Oravecz Imre Szajlán él. Itt beszélgettünk többek között az elvesztett és megtalált szülőföldről, a kivándorlásról, Amerikáról és arról, hogy sikerült-e megírnia mindazt, amit szeretett volna.
Mert noha a könyv lapjain Oravecz beszél, az olvasó közben igazából önmagával néz szembe. A közel hétszáz hosszabb-rövidebb bejegyzés között alig akad, amelyikhez ne támadna kedve hozzáírni a maga életének történéseit. Ebből a késztetésből rögtön megérthetjük, hogy fontos könyvet tartunk a kezünkben. Ez a jó irodalom varázslata: a szerző a maga életének mindennapjait írja, az olvasó a saját mindennapjait olvassa belőle.
Oravecz Imre: Alkonynapló. Magvető Kiadó, 2023
