Kulacsok, bajonettek és a katonák naplója – ez maradt az első huszárhadosztály után
A huszárok lőszer és felszerelés nélkül küzdöttek a szovjet túlerővel szemben, helytállásukra kiállítással emlékeznek Várgesztesen.
Szöveg: Ferenczi-Bónis Orsolya
Fotó: Máth Kristóf
A Bartók–Pásztory-díjas hegedűművész tehetségével, tehetségek nevelésével és művészlegendák emlékének ápolásával rajta tartja Veszprémet a világ zenei térképén.
Mikor szólította meg ilyen erővel a zene?
Nyolcévesen kezdtem el a veszprémi zeneiskolában hegedülni, és rögtön magával ragadott ez a világ. Nemcsak a hangszer vagy a közös zenélés fogott meg, hanem főleg maga a muzsika, a zeneszerzők üzenete. Furcsának hathat, hogy egy zenész a zene szeretetét hangsúlyozza, de könnyű abba a hibába esni, hogy a hivatásunk praktikus elemeit helyezzük előtérbe, nem engedjük, hogy a lényeg hassa át a mindennapjainkat. Számomra a zene kimeríthetetlen energiaforrás a tanításhoz, a zenekarvezetéshez, a próbákhoz, a koncertezéshez, a fesztiválszervezéshez, és mindezeken keresztül a zene mágikus erejét igyekszem hirdetni.
Felismerte a környezete, hogy nemcsak érti a zenét, de különös tehetsége is van hozzá?
A gimnáziumi évek alatt a zenészi hivatás mellett az orvosi pálya is vonzott, de amikor eljött a pályaválasztás pillanata, egy versenyeredmény szerencsére egyenes utat jelentett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, és eldöntötte a kérdést. A diploma megszerzése után a feleségemmel, aki egyébként zenésztársam is, többfelé hívtak, köztük az akkor induló veszprémi zeneművészeti szakközépiskolába. Nyugodt szívvel mondhatom, jó döntésnek bizonyult, hogy a szülővárosomat választottuk. Harminc évig tanítottunk az épület falai között, sőt az utolsó több mint egy évtizedben az intézmény igazgatója voltam.
Rengetegszer hívták külföldre is, de mindig visszatért Veszprémbe. Sosem vetődött fel, hogy végleg maga mögött hagyja a várost?
Jó pár éve tanítottunk már a feleségemmel, amikor egy ösztöndíjnak hála, az Egyesült Államokban tölthettünk egy időszakot. Akkor komolyan tervezgettük, hogy ott folytatjuk az életünket, de aztán az utolsó pillanatban hazajöttünk, mert úgy éreztük, itt a helyünk. Egyrészt nem akartuk, hogy a gyerekeink a nagyszüleik nélkül nőjenek fel, másrészt éreztük, hogy nem hagyhatjuk annyiban a megkezdett munkát. Felelősséggel tartozunk a növendékeinkért. Ki is tartottunk mindketten, amíg csak létezett a Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola. Eközben elindítottuk az Auer Ifjúsági Szimfonikus Zenekart is, és minden nyáron zenei tábort szerveztünk neki. A tanítványaink zöme ma már jelentős hazai és külföldi együttesekben játszik, és úgy emlegetik ezt az időszakot, mint ami az alapot adta, amelyre azóta is építeni tudnak.
Ma hogy lehet szimfóniákkal és nyitányokkal megszólítani a gyerekeket?
A veszprémi Mendelssohn Kamarazenekarral rendszeresen tartunk ifjúsági koncerteket közép- és általános iskolákban, sőt óvodákban is. Ilyenkor zenei ismeretterjesztéssel egybekötött speciális műsorokat játszunk. A zenekar alapítása óta eltelt harmincnyolc év alatt több ezer koncertet adtunk, ebből több száz szólt gyerekeknek. Fontosnak tartom, hogy minél több fiatalhoz eljusson a muzsika, és lehetőleg ragadja is magával annyira, hogy elkezdjen hangszeren játszani, kórusban énekelni, koncertre járni. De alapvetően azt figyeltem meg, hogy ez a gyümölcs később érik be. Van egy nagy adag aggodalom a világban, hogy veszélyben a klasszikus zene, mert nem vonzza a fiatalokat, pedig ez sosem volt másként, a fiatalok a saját zenéjük után vágynak. A gyerekkorban szerzett klasszikus zenei élmények hatása csak évtizedek múlva érik be, felnőttkorban sokan megtalálják a komolyzenét maguknak.
Hogyan kezdődött Magyarország egyik legismertebb kamarazenekarának története?
A hetvenes években jártam a Lovassy László Gimnáziumba, akkoriban népszerű volt a Ki mit tud? tévéműsor. Az iskola kamarazenekarával – amelyet a kiváló hegedűművész és tanár Káté István vezetett – bejutottunk a döntőbe. Az egész ország nézte a műsort, híresek lettünk, különösen itt, Veszprémben. Miután többen zenészdiplomát szereztünk ebből a csapatból, ennek nyomdokain létrehoztunk egy professzionális kamarazenekart. Évekig minden anyagi támogatás nélkül, de rengeteg segítséggel, a tagok önzetlen, elhivatott munkájának hála értük el a sikereket. Ma már szinte nincs olyan jelentős hazai művész, akivel ne találkoztunk volna a színpadunkon, és sok külföldi művész, köztük világsztárok is megfordultak nálunk. Egy idő után kinőttük a vonós-kamarazenekari repertoárt, így nyitottunk a szimfonikus felállás felé, ezen alkalmakra – például az Auer-fesztiválra – bővítjük az együttest. Saját bérleti sorozatunk van Veszprémben, évente több mint ötven hangversenyt adunk Magyarországon, s bejártuk Európát és Amerikát is.
Az ön által alapított ifjúsági fesztiválzenekar és fesztivál is Veszprém egyik leghíresebb szülöttének nevét viseli. Nyilván nem véletlenül kötődik Auer Lipót szellemi örökségéhez.
Valóban. Auer Lipót Veszprémben kezdte a zenei tanulmányait, majd a legjelentősebb európai zenei központokban, a leghíresebb tanároknál folytatta. Világhírű hegedűművészként a legnagyobb zeneszerzők olyan jó barátjává vált, hogy személyesen neki komponáltak. A szentpétervári konzervatórium büszkesége több mint ötven évig oktatta a növendékeket, viszont mivel Oroszországban, ráadásul Leopold Auer néven tevékenykedett, kevesen tudják, hogy magyar. Bárány László rendező-operatőr barátom ötlete volt, hogy filmet készítsünk a kalandos sorsáról. Több évig tartott a forgatás Auer életében fontos európai városokban, eredeti helyszíneken. A kamarazenekarral adtuk elő a filmben elhangzó koncertrészleteket, és magam játszom az összes olyan hegedűdarabot, amelyet Auer pályája bizonyos pontjain előadott. A film volt az első mérföldköve annak a munkának, amelyet azért végzünk, hogy a híres magyar művész neve ne merüljön feledésbe. A minden évben megrendezett, róla elnevezett fesztivál is ezt a missziót szolgálja. Az esemény óriási hozadéka, hogy nevére a nemzetközi élvonal művészei szinte repülnek Veszprémbe, és tisztelegnek előtte, nekünk pedig óriási öröm egy színpadon játszani velük. Azt hiszem, Auer örülne, ha látná, milyen zenei élet van a városban.
Ön milyen érzésekkel tekint a szülővárosára?
Csodálatos település Veszprém, festői környezetben van. Nem túl nagy, így nyugalmas, de nem is túl kicsi, ezért nincsenek korlátok, amelyek gátolnák a kibontakozást. Ám ha két-három hónapig itthon vagyok, már érzem, hogy mennem kell valahova. Szükségem van élményekre, amelyek feltöltenek, zenészként pedig az tart lendületben, ha új koncertre próbálhatok, miközben már tudom, hogy azt egy újabb projekt fogja követni.
Szinte tapintható az az áradó energia, ahogy a hivatásáról beszél; nem lankad a lelkesedés?
Vannak még bőven terveim. Szeretnék elindítani egy kamarazenei koncertsorozatot, és szoktam gondolkozni az együttes jövőjén is. Szerencsére a tagok között ott vannak az egykori tanítványaim, ami nemcsak művészeti szempontból jó, mert öröklődik a játékstílus és a tradíció, hanem mert viszik a lángot és a lendületet, ami ahhoz kell, hogy a zenekar tovább éljen, és Veszprém – ezáltal Magyarország – zenei élete tovább fejlődhessen.
A huszárok lőszer és felszerelés nélkül küzdöttek a szovjet túlerővel szemben, helytállásukra kiállítással emlékeznek Várgesztesen.
Kis közösségek, élő emberi kapcsolatok, cselekvő szeretet, társadalmi felelősségvállalás, teremtés-és életvédelem, élmények és találkozások: szeptember 19. és 21. között rendezik a Katolikus társadalmi napokat Vácon.
Egy szavazáson Kisszékelyt választották Tolna vármegye legszebb fekvésű településének. Lázár Ervin és Vathy Zsuzsa második otthona ezentúl alkotni vágyó művészeket is vár, mert ha valahol tökéletesen lehet összpontosítani, akkor itt biztosan.
Az 1242 – A Nyugat kapujában története szerint a muhi csata után már csak az esztergomi vár áll a tatárok útjában Európa felé.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.