Nem szeretem azt a szót, hogy vége – beszélgetés Hajdú Farkas-Zoltánnal

Tahitótfaluban beszélgetünk, az év nagy részében – egyelőre legalábbis – Heidelbergben él, gyökerei pedig Székelyföldhöz kötik. Egyszerre három helyen van otthon?

Harminchét éve élek Németországban, de évente négyszer-ötször hazalátogatok Csíkba vagy ide, a Tahitótfaluban néhány éve vásárolt házunkba. Csíkszeredában születtem, édesapám csíkmadarasi származású székely volt, édesanyám szász származású brassói család szülöttje. Három nyelven nőttem fel: otthon magyarként neveltek, brassói nagyszüleimnél németül beszélgettünk, románul meg akkor tanultam meg, amikor a szomszédban lakó tűzoltóparancsnok gyerekeivel játszottam. Késő kamaszkoromban volt szerencsém részt venni egy székesfehérvári táncháztáborban. Az erdélyi kultúra értékeire furcsa módon ott hívták fel a figyelmem, magamtól eszembe se jutott volna a környékünkön népdalokat gyűjteni. Hazatérve néhány barátommal megalapítottuk a csíkszeredai táncházat. Érettségi után aztán bekerültem a kolozsvári egyetem magyar–német szakára; Műhely néven értelmiségi klubot szerveztem a pincehelyiségben. Az ottani beszélgetések is szerepet játszottak abban, hogy néprajzzal kezdtem foglalkozni, egész pontosan a kaláka keltette fel az érdeklődésemet, annak a székelyföldi meg mezőségi formái.

A Ceaușescu-időkben létezett még ez a fajta kölcsönös segítségnyújtás?

Az egyetem elvégzése után Csíkmenaságra kerültem magyartanárnak. Először megijedtek tőlem, fekete szakállam volt, azt hitték, a hatalom egy pópát küldött magyartanárnak a faluba. Később aztán rendes, „közönséges”, vagyis közvetlen emberként könyveltek el, minden esküvőre, torra meghívtak, láthattam, hogyan működik a falu sajátos belső rendszere. Ez a község húsz kilométerre van Csíkszeredától, a lakók nagy része bejárt a városba dolgozni. Kazánfűtői vagy éjjeliőri állásokat kerestek, mivel így éjjel kipihenhették magukat a munkahelyükön, reggel pedig, mikor leszálltak a buszról, a család már kaszával várta őket. Megőrizték tehát a falusi életmódot. Az erdélyi szászoknál is létezett egy hasonló jelenség, a középkorból eredeztethető nachbarschaft, avagy szomszédság. Ezek a szomszédságok hasonlóan működtek, mint a céhek, saját törvényeik voltak, amelyek szabályozták, hogyan zajlik egymás segítése. A székelyeknél is vannak falutörvények, a kalákát viszont nem szabályozták ilyen módon. Egy gyimesi zenész ismerősöm mondta: azért nem, mert becsületből csinálják. A becsületet nem lehet írásban szabályozni, az már-már metafizikai kategória.

Milyen események előzték meg az emigrálását?

Történt, hogy Magyarországon kiadták egyik kalákáról szóló tanulmányomat. Abban az időben Elena Ceaușescu személyes engedélye kellett ahhoz, hogy egy román állampolgárnak külföldön megjelenhessen munkája. Reménytelen volt, hogy megszerezzem a szignóját, ezért amikor a nagybátyám temetésére Budapestre utazhattam, az ingem alatt kicsempésztem a kéziratot. Később három nyomtatott példányt kaptam belőle: az egyiket a szüleimnek adtam, a másikat megtartottam, a harmadikat pedig egy nagyon jó barátom kapta meg. Két hét múlva ott ültem a securitatén. 1986–87-ben jártunk, ekkor már nem tüntettek el, nem vertek halálra embereket.

Az akkori feleségem édesanyja Isztambulban élt. A szekus tiszt azt kérdezte tőlem: „Uram, nem akarja meglátogatni az anyósát?” Nem nagyon értettem a kérdést. „Most már ideje lenne, hogy tiszteletüket tegyék nála” – erősködött. Kapunk útlevelet, vonatjegyet. „One way ticket” – így mondta, angolul.

A család, a barátok hogyan fogadták a döntést?

A szüleim hazavártak Isztambulból, nem mondtam el nekik, hogy nem térünk vissza. Hogy jól tettem-e, nem tudom. Tudni kell, hogy az én apám egyike volt az utolsó magyar gyárigazgatóknak Romániában, egy fonodát vezetett húsz évig. Csak azért hagyták meg a pozíciójában, mert az a gyár termelt a legjobban, székely asszonyok – köztük sokan menaságiak – dolgoztak ott nagyon szorgalmasan, exportra termeltek, volt bizonyos védettsége. Amint disszidáltam, azonnal kirúgták. A döntésem már régóta készülődött. Legkevésbé az anyagiak számítottak. E téren nem szenvedtünk sokat, hiszen nem lehetett semmit vásárolni, amit meg igen, arra tanárként volt elég pénzünk. Fájóbb volt a szellemi veszteség. Volt nekem Erdélyben néhány tanítómesterem: Ágoston Vilmos, Tamás Gáspár Miklós, Szőcs Géza, Molnár Gusztáv. Ők akkorjában már mind elmentek. Kányádi Sándor is elment. Az volt a benyomásunk, hogy Erdély intellektuálisan kiürül. Romnemzedék volt a miénk, emlékek romjai közt botladoztunk. Úgy éreztük, nekünk is mennünk kell. A fiatalokban amúgy is égő vágy van, hogy világot lássanak.

Isztambulból hogyan vezetett az útjuk Németországba?

Anyósomék Yeniköyben laktak, ugyanabban a városrészben, ahová Rákócziék érkeztek meg. Ott kezdtek sóhajtozni, és én is nagyokat sóhajtoztam. Hogyan tovább, mi legyen velünk? Soha nem jártam előtte Nyugat-Európában, Isztambul pedig olyan város volt, amibe hamar bele lehet szeretni. Felkerestük a nyugatnémet konzulátust. Eredetileg arra gondoltunk, hogy turistavízumot kérünk. A tisztviselő, aki fogadott minket, azt kérdezte: ha már a feleségem és én is német származásúak vagyunk, nem szándékozunk-e kitelepülni. Én pedig akkor rávágtam, hogy de igen. Nem tudnám megmondani, miért. Azt szoktam mondani, hogy életemben a kis dolgokról én döntök, a nagy dolgokról viszont a Jóisten. Úgy érzem, erről is ő döntött. Kint, az emigránsokat befogadó nürnbergi táborban azt kérdezték tőlünk, hol akarunk letelepedni. Mivel csak egy barátunk volt Németországban, aki történetesen a nyugatabbra fekvő Heidelbergben élt, ezt a várost mondtuk. Persze mindig is megvolt bennünk az a késztetés, hogy minél nyugatabbra költözzünk, a drang nach Westen.

Különös karrierváltás következett ekkor.

Németországba érkezvén továbbra is arról álmodtam, hogy néprajzos leszek. A Münchenben élő Vajda László etnográfusprofesszornak beszéltem terveimről. „Hajdú úr, mondja, ön taxis akar lenni?” – kérdezte. Egyik tanítványának sem sikerült néprajzosként elhelyezkednie. Azt ajánlotta, inkább képeztessem át magam informatikussá. Így is történt, adatbankok programozásából éltem, élek a mai napig. Nappal ezzel foglalkoztam, éjjel tizenegy és hajnal két-három óra között pedig írtam. Kezdetben tanulmányokat, később fordultam a szépirodalom felé. Az eszembe se jutott, hogy németül írjak. Szerencsés helyzetben vagyok, mert időközben az öcsém alapított egy könyvkiadót, a csíkszeredai Bookartot, ott jelennek meg a könyveim. De sokáig légüres térben éreztem magam. A magyarországi irodalmi élettel eleinte nemigen volt kapcsolatom. Az erdélyivel igen, de onnan többen azzal vádoltak, hogy disszidensként feladtam a sorsközösséget. Egyfolytában munkált bennem ez a téma, így született meg Az idegenség dicsérete című könyvem, amelybe öt nagyinterjút készítettem neves emberekkel, akik hátrahagyták a szülőföldjüket, mások mellett a kilencvennyolc éves Hans-Georg Gadamerrel.

Miként lépett kapcsolatba Heidegger egykori tanítványával?

Gadamer is Heidelbergben lakott. Volt a városban egy nagyon jó könyvesbolt, tulajdonosa egy svájci ember, afféle társkiadója a Gadamer-életműnek. Egyszer levettem a polcról a filozófus valamelyik munkáját, és megjegyeztem, milyen jó lenne vele találkozni. Mire a tulajdonos azt tanácsolta, írjak neki levelet. „Nem lenne egyszerűbb felhívni?” – kérdeztem. „Nem, nem, csak kézzel írt levélre válaszol” – felelte. Magas, hajlott hátú öregúr volt Gadamer, szűk kis írószobájában fogadott, benne nagy asztal, mellette egy régifajta ottomán, oda ültem le a kazettás magnóval, ami remegett a kezemben. Szívélyesen fogadott, mindent tudott Erdélyről. A lába között volt egy kosár, tele pici pálinkásüvegekkel, amiket a beszélgetés alatt időről időre meghúzott.

Hogy őszinte legyek, kicsit úgy jöttem el hozzá, mint egy trófeavadász. Jól mutat majd, hogy meginterjúvoltam a nagy embert. Bemagoltam az egész munkásságát, mindenféle okos kérdést tettem fel, de Gadamer átlátott a szitán. Egyszer csak megakasztotta a beszélgetést: „Elnézést, tulajdonképpen ön miért van itt nálam? Miért jött el?” Drámai pillanat volt. „Azért, hogy megkérdezzem, mi a szülőföld” – bukott ki végül belőlem. „A szülőföld?” – gondolkozott el. Látszott, hogy megérintette a kérdés. „Hát a gyerekkor” – válaszolta.

Nagyon jól elbeszélgettünk ezután. Az utolsó kérdésem az volt: a mai világban, ahol olyan sok okunk van arra, hogy pesszimisták legyünk, minek az elvesztését fájlalja a legjobban. Gadamer azt felelte, a pesszimizmus hülyeség, minden ember optimista, másképpen nem tudna életben maradni, egy dolgot fájlal mégis: a kézírás elvesztését. Mondta ezt több mint húsz évvel ezelőtt.

A kézírás meghatározó motívuma az ön könyveinek is.

Ritkán gondolunk bele abba, hogy az olyan szakmák mellett, mint a szemfelszedés vagy az esernyőjavítás, a grafológia is kihalóban van. Regényfolyamom készülő újabb részébe épp ezért grafológiai szakvéleményeket kértem be, amelyek szereplőim személyiségét tárják fel. Ezeket a szereplőket egyébként éppen a Gadamer-beszélgetésnek köszönhetem. Annak hatására határoztam el, hogy kéziratokat fogok gyűjteni. Szóltam egy pesti ószerész barátomnak, hogy ha egyszer találkozik akármilyen nagyobb kézírásos anyaggal, vásárolja meg nekem. Két-három év múlva felhívott, hogy van nála valami. Egy családi levéltár. Az első dokumentum a 19. századból való, egy dunavecsei lány zsidóságát tanúsítja egy ottani rabbi, a legutolsó irat pedig egy 1968-as halotti bizonyítvány. Naplók nincsenek az iratok között, csupán néhány levél, a többi mindenféle hivatalos dokumentum.

Milyen történet bontakozik ki ezekből az iratokból?

Az első irat Heisler Juliannáról szól, a lányát Weiss Lujzának hívták, aki 1913-ban Pólában találkozott egy bohémiai némettel, Heinrich Haissiggal, az osztrák–magyar admiralitás írnokával. Nem sokkal később a pólai katolikus plébánia kiállított egy házassági levelet, amelyen Lujza neve alá van húzva, ez azt jelezte, hogy katolizált. A háborút Pólában vészelték át, majd Heinrichet leszerelték, és szülőhelyére, Jägerndorfba költöztek vissza. Jägerndorfot ekkor viszont már Krnovnak hívták, megalakult ugyanis a csehszlovák állam. Heinrich minimális nyugdíjat kapott, neje magyarországi rokonai kapacitálták őket, hogy költözzenek Budapestre. Így is tettek, Heinrich egy német tulajdonú gumigyárban lett kistisztviselő, tehát még magyarul sem kellett megtanulnia. Házat vettek Újpesten, született egy kislányuk, majd kitört a második világháború.

Fennmaradt egy német hatóságoknak küldött levél, melyben Heinrich azt írta, ő sose érezte jól magát Magyarországon, szeretne áttelepülni a birodalomba. A kérésnek aligha lett foganatja, mert 1944 végén már téglát, cserepet kérvényeztek az újpesti önkormányzattól, hogy helyrehozhassák bombasérült otthonukat. Valamikor a háború után pedig beadványt írt, hogy felesége zsidó rokonait, akik a vészkorszak idején eltűntek, nyilvánítsák halottnak, hogy beköltözhessenek a házukba.

Lányuk az ötvenes évek elején hozzáment egy ávóstiszthez, aki számára kényelmetlen lehetett felesége idegen lányneve. Szó, ami szó, a két öreget rövidesen egy észak-magyarországi faluba telepítették ki. Pár év után visszaköltözhettek Pestre, ott haltak meg. És itt jön az utolsó csavar: Haissig Henriket a budapesti zsidó temetőben temették el.

Milyen koncepció mentén fogott neki a dokumentumok feldolgozásának?

Amikor elkezdtem rendezni az anyagot, úgy éreztem: a Jóisten bízott meg azzal, hogy írjam meg ezt az érdekes közép-európai históriát, amely tele van pálfordulásokkal, nincsenek benne egyértelműen jó vagy rossz szereplők. Közben eljutott hozzám egy másik érdekes kézirat is, egy nagybányai születésű nő, Ghizela emlékezése, aki 1918 után magyar identitását románra cserélte. Ez nagy tabutéma Erdélyben, az asszimilánsokat árulónak tartják. Ghizela viszont azért lett román, mert beleszeretett egy görögkatolikus román papba. Miután ezek a történetek megvoltak, már csak a műfajt kellett megtalálnom hozzájuk. Annyi tanulmány megírása után ódzkodtam attól, hogy tudományos módon dolgozzam fel a dokumentumokat. Úgy döntöttem, hagyom magam sodortatni, sőt beleírom magamat meg valamelyest a családomat is a regényekbe. De egyes szám első személyben ömlengős lett volna a dolog. Ekkor találtam ki Ipsét.

A regénysorozat harmadik, erősen önéletrajzi jellegű kötetének címével kérdezhetnénk: ki ez az Ipse?

Mit értünk közönségesen ezen a szón? Valaki, egy fazon. Aztán rájöttem, hogy a latinból ered ez a szó, jelentése: én magam. Tehát aki elkezdte használni a kifejezést, valószínűleg nem tudott latinul. Ki ez az ipse? – ez a kérdés tulajdonképpen azt jelenti: ki vagyok én? Ezen a néven szerepeltetem magam a regényfolyamban. Én is vagyok, meg nem is. Visszatérve az első kötethez: sokat gondolkodtam a címen. Németh Lászlónak van az a szép mondata, hogy a homályban maradás ösztöne pont olyan erős, mint a kitűnésé. Ez lett a cím: A homályban maradás ösztöne. Homályban maradt volna Lujza meg Ghizela is, ha nem jön egy ipse, aki fogja magát, és megírja a történetüket. Az immár ötrészes regényfolyam egyfajta tisztelgés a női sorsok előtt, a sorozat felcíme ezért az, hogy -né. Márton László barátom vette észre, hogy a szó megfordítva: én.

A regényei – amellett, hogy könyvtárgyként is mutatósak – tele vannak tipográfiai, vizuális játékokkal.

A Ki ez az Ipsé?-ben vannak kézírással szedett passzusok. Tudtam, és mások is mondták, hogy ez önsorsrontás, mert az emberek kilencven százaléka nem fog továbbolvasni, mikor az első nehezen olvasható, kézírásos részhez ér. Mégis ragaszkodtam hozzá, egyrészt a kézírás iránti tiszteletem okán, másrészt mert olyan szövegek ezek, amelyeket jó lassabban olvasni. Egyik kedvenc íróm, Jane Austen írása alapján alkottuk meg a betűtípust. A Békebeli 1913-ba egy szexuálisan explicit Csáth-naplórészletet szinte olvashatatlanul apró betűkkel tördeltünk be. Gondoltam, ha ez ilyen kukkolós dolog, hát csináljunk az olvasóból is kukkolót, fogjon csak a kezébe nagyítót, ha el akarja olvasni ezt a pornográf részletet. A legutóbb megjelent kötetemnek, a Márton nyaracskájának fontos szereplője Emil Cioran, a román származású nihilista filozófus, a párizsi manzárdszobában élő remete, akinek hetvenéves korában titkos viszonya volt egy nála jóval fiatalabb kölni tanárnővel, bizonyos Friedgard Thomával. Sikerült felvennem a kapcsolatot a hölggyel, és az ő engedélyével közlök részleteket a levelezésükből – ennek megjelenését Cioran kiadója, a Gallimard annak idején letiltotta –, ezek mellé pedig QR-kódokat helyeztem el, így az olvasó belehallgathat azokba a darabokba, amelyeket a két zenerajongó levélíró említ. És azokba is, amelyeket én hallgattam írás közben.

Mindebből és persze maguk a szövegekből is nyilvánvaló: fogékony a posztmodern kísérletezésre.

A posztmodern manapság már-már szitokszónak számít. Engem viszont mindig is érdekelt egy-egy mű keletkezéstörténete, az önreflektív játék, amire már a Don Quijote második fele is példa. Nem igaz, hogy az alkotó kiléte érdektelen. Az alkotó személye az, amitől igazán élő lesz egy történet. Az élet komplexitását akkor tudjuk megfogalmazni, ha ilyen dolgokra is figyelünk. Persze mindennek az alapja az élvezetes, jó sztori.

A kísérletezés szembemegy az átlagolvasók elvárásaival, akik a „hagyományos”, 19. századi történeteket szeretik.

Szerintem – de ez persze csak az én véleményem – a még könyveket olvasók nagy részét is pervertálta a vizuális média. A filmek és sorozatok általában lineárisan, klasszikus módon beszélnek el egy-egy történetet, egy könyv pedig úgy épül fel, hogy időnként előre vagy hátra kell benne lapozni, hogy valóban megértsük az általa teremtett világot. Az olvasás mintha már nem azt a fajta élvezetet, alapvető élményt jelentené, mint ötven vagy száz éve, annak vágyát tehát, hogy az íróval együtt felfedezzünk vagy megteremtsünk egy alternatív univerzumot. Witold Gombrowicz írja a naplójában, hogy egy igazi írónak tulajdonképpen nincs szüksége többre négy-öt olvasónál, aki szereti és érti őt, mert a mű ezzel megvalósul. Hozzáteszem: sohasem az írásból éltem, így mindig azt írtam, amihez kedvem volt. Takács Ferenccel, a nagyszerű anglistával egyszer arról beszélgettünk, hogy a magyar irodalmi közélet mindig is vak és süket volt a deviánsokra. Ha James Joyce magyarul írja meg az Ulyssest, észrevétlenül eltűnik a süllyesztőben. Nehezíti az író dolgát a politikai megosztottság is. Ha valaki nem az egyik vagy a másik oldal elvárásai szerint játszik, lenyomják. Akad itt egyébként egy érdekes elméleti kérdés. Mit jelent az, hogy baloldali vagy jobboldali irodalom, művészet?

A művészetnek az én értelmezésemben az a feladata, hogy progresszív legyen, valami újat keressen, ami eleinte talán sokakat megijeszt. Nem lehet konzervatív, mert akkor unalmas, csak a régit ismétli. A legtöbb ma baloldalinak nevezett író viszont Magyarországon konzervatív regényeket ír, a lineárisan megírt regény 19. századi mintáját követi. Furcsa jelenség.

A -né sorozatnak már a hatodik része készül. Felmerül a kérdés: egyáltalán pontot lehet tenni egyszer a regényfolyam végére?

Nem szeretem azt a szót, hogy vége. Csak burjánozzék tovább a dolog, mert amíg nincs vége a történetnek, addig van feladata az embernek, addig élhet. Joyce-nak nagy rajongója vagyok. Az Ulysses végződik ezekkel a szavakkal: „Igen mondtam igen akarom Igen.”