Nem nyúlhatunk bele büntetlenül a természetbe

Tavaly volt ötvenéves a Tisza-tó, van okunk az ünneplésre?

Egész pontosan a duzzasztót, azaz a vízlépcsőt adták át 1973-ban, a tározóteret csak öt évvel később töltötték fel, így a fél évszázados jubileum valójában 2028-ban lesz. A köztes időszakban nem is nevezhettük ezt a területet tónak, hiszen akkoriban a folyómeder felduzzasztott szakaszát használták víztározónak. Ugyanilyen duzzasztók működnek egyébként a Körösökön is, csak azok ma sem képeznek tavakat: a gátak segítségével megmagasított folyómedreket töltik vissza. Ha az ember nyáron ellátogat bárhol a Körös-partra, azt tapasztalja, hogy alig folyik a folyó, állnak a vizek. Ez amellett, hogy természetellenes látvány, ártalmas az élővilágnak is, különösen az áramlást kedvelő és ennek hiányában életterüket vesztő halfajoknak. Nem csupán a Körösöknél van ez, a Tisza-tónál is hasonló a probléma, ezt kevésbé szokták e vidék kapcsán hangsúlyozni.

Ön viszont felhívta a figyelmet erre a tóval foglalkozó természetfilmjeiben. Mondhatni, a szíve csücske ez a vidék?

Eleve vonzódom az ember és a természet konfliktusait és azok lehetséges megoldásait bemutató témákhoz. Nagyon szeretem a Tisza-tó kettősségét, hogy ott ez a vad, zegzugos táj, amiben mégis az ember szabályoz szinte mindent. Viszont hozzá kell tennem, hogy a Tisza-tó egyfajta klasszikus állatorvosi ló.

Ezt hogy érti?

Mivel ez mégiscsak egy mesterségesen szabályozott ártéri terület, vagyis egy mesterségesen létrehozott tó, nem tehetünk úgy, mintha az ember nem nyúlt volna bele az ott alapvetően meglévő egyensúlyba, megváltoztatva az élővilágot is. Aminek az áramláskedvelő halak eltűnése mellett számtalan egyéb következménye is van.

Csak negatívak?

Nem feltétlenül, de azért meglehetősen felemás a kép. A tó történetéhez hozzátartozik, hogy nem ez volt az első nagy emberi beavatkozás errefelé. Az 1800-as évek folyószabályozási láza a Tiszát erősen érintette, a Kiskörei-víztározó, a mai Tisza-tó megépítése ehhez képest már egy kontrabeavatkozás volt. Nagy szerencsénk, hogy a tározó nem nyugati precizitással, hanem keleti hanyagsággal és spórolással épült – nem számított semmi, csak a szűken megszabott határidő, az ötéves terv mindenáron való betartása –, ezért tulajdonképpen nincs is saját medre. A gátat felhúzták, de azon belül engedték, hogy a víz elárasszon mindent, ami csak ott volt: rétet, ligetet, erdőt, szántóföldet, gyümölcsöst. A tereprendezés elmaradásának következtében a szigetekkel, morotvákkal szabdalt, jótékonyan mozaikos terület gyorsan és változatosan újranépesedett – amire előtte vagy száz éven át nem volt lehetőség –, rövid idő alatt gazdag madár- és növényvilág alakult ki rajta, és új életteret nyertek az állóvízkedvelő halfajok is. Lápi pócot és széles kárászt ugyan már rég nem találni a vízben, és mostanában az olyan elterjedt őshonos fajok, mint a harcsa, a keszegfélék vagy a sügér, szintén kezdenek visszaszorulni, amiért nyilván nem maga a táj, hanem az inváziós fajok, mások mellett az ezüstkárász, az amur és a fehér busa térnyerése a fő felelős. Amikor A szőke tó sorozatot forgattuk, egészen elszomorító volt a hallépcsőben látott milliárdnyi busaivadék; ez nem túl biztató előjel az egész Tisza, sőt az ország összes vize szempontjából.

Akkor most félig üres a pohár, vagy félig tele van?

Bár a filmjeimben is igyekeztem megmutatni, milyen változatos ez a vidék, óva intenék mindenkit a Tisza-tóval kapcsolatos hosszú távú romantikus elképzelésektől; csak ismételni tudom, hogy az ember soha nem nyúlhat bele büntetlenül a természetbe. A tiszavirágzásban például már nem biztos, hogy az unokáink is gyönyörködni fognak.

Miért?

Ha a jelenség nem szűnik is meg harminc-harmincöt év múlva, valószínűleg ezredennyire sem lesz látványos. Bár a tiszavirág elég szívós, ellenálló lény, az utóbbi fél évszázadban megtizedelődött az állománya a Tisza-tó régiójában. Arra pedig, hogy mi lesz a jövőben, sajnos akad intő hazai mintapéldánk.

Micsoda?

A Körösökön, ahol harminc évvel a kiskörei előtt épült már több duzzasztómű, mostanában éli a végnapjait a tiszavirág teljes populációja. Ezért az a tippem, hogy a 2050-es években már a Tisza duzzasztott szakasza felett sem lesz rajzás, maximum az öblítőcsatornák felett, kis részeken, elszigetelten figyelhetjük meg a jelenséget. A tiszavirág lárvája ugyanis állandóan áramló vizet igényel, ez szűnik meg a duzzasztással, és ha a meder feliszapolódik az álló vízben, az eltömíti a lárvák üregeit, s egész egyszerűen megfulladnak. A tiszavirágzás jelenségének megszűnése pedig nemcsak az ökoturisztikai bevétel elmaradása miatt akkora kár, hanem azért is, mert ez a rovar nem csupán a nevében hungarikum: a szennyezések, az intenzív hajózás, a folyószabályozások és a duzzasztóépítések miatt Nyugat-Európában a faj már régen kipusztult. Én nem riogatni szeretnék, de ha a tervezett csongrádi vízlépcső megépül, akkor azzal biztosan megadjuk a kegyelemdöfést a világon még éppen létező és éppen nálunk létező utolsó nagy tiszavirág-állománynak, hiszen éppen a legjobb életterét vennénk el tőle közel száz kilométeren. Ahogyan mások mellett a kecsegének, a selymes durbincsnak és a többi áramláskedvelő halfajnak is annyi lenne.

A duzzasztók mellé szokásosan, így a Tisza-tónál is épített hallépcsők sem tudják orvosolni a helyzetet?

A hallépcsők leginkább a lelkiismeretünket nyugtatják. Kialakításukkor csupán arról szoktunk megfeledkezni, hogy egy sor halfaj nem képes átjutni rajtuk. A Tisza-tónál például csak hat-hét méteres a szintkülönbség, ám például a nagyobb állományban jelenleg csupán a Közép-Tisza vidékén előforduló kecsegének már ez is sok. Egy megoldás lenne, ha befejeznénk az Európa-szerte régóta divatos duzzasztóépítgetést. Aminek más hosszú távú következményei is vannak, mint egyes állat- és növényfajok eltűnése. Bár a legtöbb duzzasztást és így kialakított tározót a vízutánpótlás biztosítására hozzák létre, valójában az aszályosodást segítik vele elő. A vízlépcsők ugyanis megfogják a hordalékot, alattuk pedig az egyenesre szabályozott folyók még mélyebbre rágják magukat a medrükbe, s így leszívják a talajvizet. Az ország egyes részein évi tíz centit is süllyedhet a talajvíz emiatt. A német és osztrák Duna-szakaszokon látjuk a riasztó példákat, néhány helyen – rengeteg pénzért – egy ideje teherautókkal szállítják a hordalékot az alvízi részekre, hogy tovább tudja sodorni a folyó. Ha egy gyors esésű folyónak nincs hordaléka, s közben egyre mélyebbé vájja a medrét, az visszafordíthatatlan változásokat idéz elő.

Visszatérve a Tisza-tóra, ha ennyi probléma van benne és körülötte, miért szerepel a film címében, hogy „az ember alkotta paradicsom”?

Mert a korábban említett „áldott” szocialista hanyagságnak pozitív hatásai is lettek: ahogy most kinéz a terület, az nagy valószínűséggel hasonlatos a szabályozás előtti, Ős-Tisza-vidéki állapotokra. Vagyis összességében rendkívül változatos élőhely: szigetek vannak rajta, facsoportok, nádasok, eleve külön medencékből áll, amelyek mindegyike eltérő karakterű, más-más növény- és állatvilággal. Mintha – bár nem ez volt a létrehozók szándéka – tényleg a régmúlt egy darabkája elevenedne meg a szemünk előtt, abból az időből, amikor még háborítatlanok, ezért egészségesek voltak a Tisza árterei. És mielőtt az egész végleg elmocsarasodna – amire nagy az esély a zsilipek ellenére is folyamatosan érkező agyaghordalék okozta állandó iszapemelkedés miatt –, addig élvezzük ki, hogy csodálhatjuk ezt a sokszínűséget.

Ez mikor következhet be?

A realistább hidrológusok szerint nagyjából húsz évig tudjuk még késleltetni a folyamatot. De jó lenne, ha addig sem tennénk tönkre a tó mindennapjait a turizmus nevében. A Balatonnak is az lett anno ökológiai értelemben a veszte: a vasútépítés miatt délen leválasztották és lecsapolták a berkeit, északon a nádasait pusztítják, és mivel nagyrészt megszűnt a mozaikossága, jóval szegényebb lett az élővilága is. Persze nem vagyok naiv, amikor emberi érdekek feszülnek egymásnak – és itt gondolhatunk a duzzasztóépítéstől a turisztikai szempontokig bármire: a minél több szálloda, szálláshely, kilátó vagy akár „ökopark” és egyéb zavaró építmény létesítésére is –, akkor a kapitalista logika szerint mindig az a lényeg, kinél marad a több pénz, és legkevésbé a természetvédelem az érdekes.

Mégis mit tehetne az állam, és mit mi, egyszerű emberek?

Ha valahogy visszavezetnénk és tilalmakkal, büntetésekkel szabályozva komolyan vennénk a Tisza-tó eredetileg elképzelt és sokáig egészen jól működő, funkciók szerinti területi felosztását, már az sokat segíthetne. E szerint ugye a valki medence a madaraké, a poroszlói és a sarudi a horgászoké és a túrázóké, az abádszalóki pedig a strandolóké és a vízi sportok kedvelőié. Ez névleg most is így van, de eltörölték az olyan szabályokat, mint hogy a madarak költési időszakában tilos a belépés a madárrezervátumba, és a pontyívás kellős közepén is rendezhetnek pontyfogó horgászversenyt. Szóval a zavarás egy része sajnos legális, ám az illegális esetek is gyakoriak – a pár itt szolgáló vízirendőr, a csupán kettő fő természetvédelmi őr és a nem sokkal több halőr sok esetben nem tud mit tenni a törvénysértő betolakodók ellen. Egyszerű emberként pedig azt kellene mindig észben tartanunk, ami már-már közhely, hogy a természetben nem mi vagyunk az urak, legfeljebb az alázatos vendégek. Azaz nem száguldozunk mindenféle járművekkel, nem ordibálunk, nem szemetelünk. Már így is elég baj, hogy nem szűnik a szeméthalom áramlása a keleti szomszédaink felől, a Tisza vízgyűjtőjén létesített cianidos aranybányákról pedig ne is beszéljünk. Legalább nekünk nem kellene tetéznünk a lassan teljesen kizsákmányolt föld szenvedéseit és ezzel végső soron a saját bajunkat.