„Nézzétek ezt a fatáblát itt, a falon! Ez egy kékfestőminta, kint volt az 1937-es párizsi világkiállításon. A régi mester rézlapokat hajlított meg, azt ütögette a fába. Magyar ember volt különben, mindjárt mutatunk róla képet is, jó kis sztorija van: kiment Franciaországba jómódú polgárként, elvett egy francia nőt, aki aztán kiforgatta a vagyonából, végül elszegényedve halt meg. Az öröksége, vagyis az a kevés, ami maradt belőle, ötven évig pihent egy szekrény mélyén, mire valaki felismerte benne az értéket” – ömlenek a történetek, mihelyt beléptünk az ajtón.
Kezemben a cakkos szélű, fekete-fehér fotó, középen köpenyes-fess fiatalember néz bizakodva a jövőbe, amit aztán az egyéni sorstörésektől függetlenül is kettévágott a 20. századi történelem.
Hová lettek a betűszedők?
A sok évszázadon át virágzó magyar nyomdaiparnak sem vált éppen előnyére a második világháborút követő kommunista hatalomátvétel, a rendszerváltozás után több hullámban érkező digitális búm is átalakított mindent. Mindezek következtében a közel negyven különálló nyomdászati foglalkozásból, beleértve a derékhadat jelentő, villámkezű betűszedőkét is, mára egyetlenegy maradt: a nyomdai gépmesteré.
És nem vagyunk messze a „zöld gomb” megjelenésétől sem. Ez lényegében a teljes automatizáltságot jelenti a nyomdászatban, amikor az összes műveletet és fázist egy számítógép vezérli majd, a gépből irtózatos sebességgel és viszonylag jó minőségben jön ki az anyag, a megfelelő billentyűt pedig gyakorlatilag bárki arra járó megnyomhatja.
Erről kicsit később, mert először muszáj alaposabban körbenézni a nem túl méretes, ám annál több kincset rejtő helyiségben. Ami a hallgatók kiszolgálása mellett afféle minimúzeum is, hiszen a napjainkban is kifogástalanul működő régi nyomdagépek, nyomdászeszközök és -kellékek egy részét a hasonlóan elszánt elődök gyűjtötték az egyetem számára, a másik része pedig Szili József és Novokrescsenszkov Tamás nyomdászmesterek mániájának köszönheti, hogy értéktelen lomnak minősítve nem került a szeméttelepre.
Így vannak itt aranyat érő fabetűk, nehéz fiókos szekrények tele ólombetűkkel, az ősök hihetetlen tudását dicsérő, „láthatatlan” varrású kecskebőr festékezőhenger és jó pár régi könyv annak demonstrálására, hogy az évszázadokon át használt hagyományos magasnyomtatási eljárásokkal milyen árnyalatosan szépséges dolgokat lehetett létrehozni.
És persze az avatatlan szemlélő számára leglátványosabb nyomdagépek közül is akad itt néhány. Például egy 1935-ben Németországban készült, igen komoly kinézetű szerkezet és egy másik, nem kevésbé impozáns külsejű, 1868-as építésű masinéria. Utóbbi a rajta lévő felirat tanúsága szerint is messze megelőzte a korát: a hozzá használt groteszk betűtípus nagyjából ötven év múlva, a 20. század elején jött csak divatba.
A munkásarisztokrácia tündöklése és bukása
„A nyomdászat sosem volt olcsó mulatság, egy-egy ilyen gép ára mai értéken több száz millió forintot tett ki. A nyomdászok jómódú emberek voltak, és óriási műveltségük, tudásuk miatt igen megbecsült tagjai a társadalomnak: evidens, hogy amit kinyomtattak, azt el is olvasták, sőt a gyakori javítások miatt a szerzőkkel is intenzíven tartották a kapcsolatot. A dédapám például a betűszedők főnökeként, azaz faktorként dolgozott az Állami Nyomdában, a Várban, ahol laktak is, és mostani árfolyamon nagyjából ötmillió forintot keresett havonta. Zenélt, dalárdába járt, szerette a művészeteket, az irodalmat, a gyerekeit gondosan taníttatta, jó barátai közé tartoztak művészek, írók, például Krúdy Gyula. Úgy élt, ahogyan a hasonló státuszú kollégái zöme; nem véletlenül nevezték munkásarisztokráciának ezt a réteget” – meséli Novokrescsenszkov Tamás. Ő talán ki sem térhetett volna a sorsa elől: nemcsak déd- és nagyapja, de a tágabb családban még legalább negyven rokona a nyomdászat különböző területein találta meg a boldogulását.
Igaz, amikor – nem presszió folytán, inkább a papír, a könyvek szeretete és az otthon sokszor hallott kedélyes anekdoták miatt – ő is erre az útra lépett, a kommunista hatalomátvétel és a nyomában járó államosítás már régen véget vetett az aranykornak.
A nyomdászok hirtelen a társadalmi ranglétra alsó fokán találták magukat, megalázó fizetéssel és szétvert közösségekkel; az ország vezetői annyira féltek a sztrájktól, hogy a bomlasztást a legszervezettebb és legegységesebb érdekképviseletű szakmáknál kezdték.
„Mivel az otthoni szamizdatgyártástól is rettegtek, az ofszetnyomtatás tömeges elterjedése miatt lassan lecserélt ólombetűket begyűjtötték és megsemmisítették. Ezt fejelte meg a rendszerváltozás, amikor az ólomszedés teljes megszűnésével minden hozzávaló a szemétben landolt. Idősebb nyomdászok emlegették, hogyan hordták ki a nagy, billenőfedeles kukákba a rengeteg ólmot, és amikor jött a szemeteskocsi, a teljes személyzet az ablakból nézte a kukások küzdelmét a tonnányi súlyokkal. Máshol a sok éven át őrizgetett fabetűket égették el, a portás két télen át azokkal fűtött. Egy nagyobb méretű darab ma minimum tízezer forintot ér, úgyhogy biztosan állítható, hogy ennél drágább megoldást nem is választhattak volna a tél átvészeléséhez” – magyarázza Szili József, megindokolva, miért olyan nehéz Európa e tájékán kizárólag hazai „alapanyagokból” összerakni egy tisztességes nyomdászati gyűjteményt.
Ekhós szekérrel a világban
A Mome grafikai műhelyében található fabetűkészletek a két gyűjtő tulajdonát képezik. Ezek ma már igazi ritkaságok, ezért úgy vigyáznak rá, mint a szemük fényére. Akárcsak a tizenvalahány, teljes készleteket tartalmazó betűszedőszekrényre. Hasonlók kisebb mennyiségben akadnak egy-egy bemutatóhelyen, például az Alföldi Nyomda kiállítótermében, de valódi kuriózum, hogy itt a nyomógépek, az archív eszközök és betűk is rendszeresen használatba vétetnek: az egyetem hallgatói körében a Szili–Novokrescsenszkov-féle letterpresskurzus az egyik, ha nem a legnépszerűbb tárgy, a Neptunban kicsivel több mint két másodperc alatt telik be.
„Nyilvánvaló az ok: a diákok szeretnének kikerülni az állandó virtuális jelenlétből, valami igazit, szó szerint kézzel foghatót is akarnak csinálni. Nálunk a betűszedés – mert ez mindennek az alapja, az abszolút tipográfia –, illetve a hagyományos sokszorosítási eljárások során egyszerre végezhetnek fizikai és szellemi munkát. A megszerzett tudás pedig nem vész el, sőt: a manualitás által a szövegalkotás sokkal árnyaltabb módozatait lehet megérteni, ami aztán átvihető a számítógépes tervezésbe is” – mutat rá Novokrescsenszkov Tamás.
Itt ugyanis minden éppen fordítva működik a manapság megszokott digitális tördelési folyamatokhoz képest. Néhány készletből kell alapos tervezés után létrehozni a lehető legértelmesebb és legszebb dolgot, és nem a végtelen lehetőségekből kapkodva kiválasztani egyet, ami – éppen a bőség zavara okán – gyakran elhamarkodott, rossz megoldásokhoz, arányokhoz, színhasználathoz vezet.
Nem véletlen, hogy ha egy száz évvel ezelőtt, még az ofszetnyomtatás elterjedése előtt készített könyvet olvasunk, sokkal kevésbé fárad el a szemünk.
„Ha ezt a különbséget minél többen megértik-megérzik, és hozzáalakítják valamelyest a gondolkodásukat és a tervezési tevékenységüket, talán van rá halvány remény, hogy a jövőben kevesebb silány külsejű, igénytelenül és funkciótlanul tördelt könyv születik” – teszi hozzá Tamás.
Arra a kérdésre, hogy a mai könyvek mekkora részét gondolja formailag is megfelelőnek, beleértve a használt betűtípusokat, -méreteket és a képek szöveggel való kompatibilitását, lemondóan legyint. Pedig mindez nem csupán az esztétikum miatt fontos. Egy mesekönyvben például nem lehetnek egyenlő vonalvastagságú, apró betűk, különben hogyan olvasná fel a gyereknek a már gyengébben látó nagymama? Egy gyakorta esténként, kis lámpa fényénél forgatott regény esetében sem mindegy, milyen módon vannak szedve a sorok.
„A nyomdászat hatszáz éves mesterség, és technológiai, digitális fejlődés ide vagy oda, hat évszázadot nem lehet csak úgy átugrani” – vonja le a következtetést Novokrescsenszkov. Ő mondjuk nem is nagyon akarja. Amikor nem a műhelyben van, vándornyomdászként járja az országot. Viszi magával a régi nyomdagépek saját kezűleg épített, tökéletesen funkcionáló és az eredetikre megszólalásig hasonló famásolatait – a Most vagy soha! című filmben is az ő egyik ilyen mesterművét láthattuk –, és ha kell, egy mezőn lecövekelve tart bemutatót az ezért mindig hálás közönségnek.
„Ha gazdag lennék, nem foglalkoznék semmivel, leraknám még a mostani, nyomógombos telefonomat is, vennék egy ekhós szekeret, és azzal utazgatnék mindenfelé a világban” – osztja meg az egyik álmát.
A másik, amiben Szili Józseffel közösen osztoznak, egy nagy magyarországi nyomdászmúzeum létrehozása. Ahol sok másik mellett végre méltó helye lenne az ő egyre gyarapodó magángyűjteményüknek is. Sőt, nem is múzeum volna, hanem amolyan játszónyomda, ahol minden működtethető. Mert az mégsem járja, hogy amiben egyszer a világ élvonalában voltunk, annak ennyire ne maradjon semmiféle nyoma.
