„Nem tudunk mink, csoró cigányok, mesét mesélni. Mit is mesélhetnénk mink maguknak? Nem olvasunk mink könyvet, abba vannak pedig benne a szép mesék. Kinek is van ma már esze az ilyenhez? A régiek már meghaltak mind, az öreg Feró, a Bubra meg a Hasi-család is mind, mink meg bútizunk látástól szakadásig, mert a szárnyaszög meg az iszkába olcsó, jól rá kell verni, hogy az ötven kiló napjában meglegyen, nem mesélnek ma már az öregek se közben, csak hallgatnak, mint a púp. Nehéz kenyér a szegkovács mesterség, könyörgöm. Pedig ismer minket ország-világ: a magyar szegkovács-romának párja nincsen.”

E sorokkal kezdődik az elsősorban műfordítóként ismert Bartos Tibor Sosemvolt Cigányország című könyve, egy rövid gyűjtemény a szegkovács romák színes, izgalmas, ki tudja, hány év alatt felgyűlt történeteiből. Kincs ez a kötet, ha jobbára elfeledett, láda mélyén megbúvó kincs is.

A kötetben tíz mesét olvashatunk, a kilencvenen túl járó Nápó bácsi tolmácsolásában. Az öreg szegkovács a történet szerint dolgozik, közben mesél, nem tudjuk, kinek. Azt viszont tudjuk, ez a mese már nem olyan. Egykor, mikor a mese még az igazi volt, a mesélő öreg köré gyűltek a gyerekek, kokszot törtek a dolgozó keze alá, cserében hallgathatták a történeteket. „Csak úgy, ami jött, meg amit mink is a nagyapánktól hallottunk, kitoldtuk-kifoldtuk, hogy mire a mesének vége lett, hát a koksznak is vége lett. Aztán aki nagyon akarta hallani, azt odaállítottuk fújtatni, hallgathatta, ameddig csak a gáztól meg nem szédült. (…) Kinek is mondanám már? Az én fiaim megesküdnének a Márjára, hogy nem cigányok, a már egy jobb ruhát összeszereztek maguknak valahogy.”

Nápó bácsi a mesékben szól a cigányság történetéről, arról például, hogy a romák a madaraktól származnak, azért vágyódnak mindig máshová, aztán arról, hogy miképp rokonai ők a fáraónak, akit tíz csapással vert az Isten, hogy elengedje maga mellől a zsidókat.

Isten, Jézus Krisztus, aki maga is szegkovács volt, a Drága Szűzi Anya, Márja és Szent Péter is feltűnnek a mesékben, segítik, kalandra hívják vagy éppen leckéztetik a cigányokat.

Szokták írni, hogy felnőtteknek való mesék ezek. Bár nem hinném, hogy a gyereklelkek éppen a meséktől mennének tönkre, az igaz, hogy szorongást keltő képek, erőszakos jelenetek jócskán sorjáznak e történetekben, ahogyan a szexualitás is megjelenik benne. Pedig a mesék lejegyzője, Bartos Tibor alaposan megválogatta, mi kerülhet a gyűjtésbe. „Keretes mese lesz a Sosemvolt Cigányország. Legalább körítésnek megmentek abból, ami még bírja a nyomdafestéket. Az úgyse fér bele, ami az ölemben a jegyzőfüzetet emelgeti” – írja a szerző Állami boldogság című önéletrajzi regényének második kötetében a gyűjtés folyamatáról.

Keveseket szerettem, azokat is utáltam – Bartos Tibor gonoszkodó emlékiratairól | Magyar Krónika

A neves műfordító nem a szokásos értelmiségi életet élte. Napközben a kiadóban ült, este cigányzenészek mellett üzemi bálokon zongorázott, és az újpesti alvilágot járta. A kommunizmus valóságából csak lefelé nyílt kiút?

Bartos annak érdekében, hogy a közeget hitelesen megjeleníthesse, a tíz elmesélt történet között Nápó újabb és újabb kitérőit is lejegyzi, és a mesélő reflexiói a meséknél is többet elárulnak a cigány lélekről. Nápó jó öreg módjára, ahogy szót kap, arról beszél, mi fáj neki, min javítana, ha tehetné. Szeretné például, hogy ne legyen annyi széthúzás a cigányság között – „A testvérek marakodnak, egymást ölik, a családok még megint, a szegkovács a muzsikust, a muzsikus a szegkovácst, de mind együtt marják az oláhcigányságot” –, meg szeretné, ha nem felejtenék el a saját nyelvüket: „lóve meg náne, meg basevázni meg rodázni, ennyit tudnak, azt is csak azért, hogy a gádzsó ki ne hallgassa a beszédjüket egymást közt a kocsmába. Hát még a nóták, a szép cigánynóták!”.

A cigányság boldogulásának dilemmáit, öröknek látszó problémáikat summázza az öreg, azt kívánva, bár visszatalálnának önmagukhoz.

Szerinte „a cigányság letett a maga régi szokásairúl, az újat meg bevenni nem bírja. Pedig a máma dívó ruha holnap már avittra válik, de a bőrünk alatta megmarad olyannak, amint azt Isten teremtette, a legjobb szabó azon nem igazít. Hogyha rám hallgatnának, én megmondanám, sok romának meg gádzsónak is soknak a szemibe. Hiszen nem azért, hogy dicsérjem magunkat, de szép ez a mi fajtánk, ha szokásunk, erkölcsünk nem is egyezik a gádzsóval”.

Bartos fogalmazásmódjának hála nemcsak látjuk magunk előtt, amiről olvasunk, de szinte érezzük is a koksz és a dohányfüst szagát. Bartos közelről ismerte a cigányokat, akikről ír, köztük Nápó bácsit, akire az Újpesti Cigány Közösségi Házban nemrég megrendezett Bartos-emlékest egyes résztvevői is jól emlékeztek; ott kaptuk ajándékba a meséskönyv első, 1958-as kiadását.

A szerző memoárjában így emlékszik vissza a gyűjtés időszakára: „Betérünk az udvarban az öreg Nápó köré nőtt szegkovács nagycsaládhoz is. Énekelnek, mesélnek. Ismeretlen kárpáti cigány tájszólás üti meg a fülem. Pilisi hegyekből ideszabadult vadak, mondja a Rövidkaraj, és náluk hagy. Velük telik aztán a nyaram. Otthon nem kell magyarázkodás, Bea tud a szegkovácsmesék tervéről. Nótafára bukkantál? Menj, fejd meg! Nem illik ugyan a guszta dolgaim rendjébe, de legalább nem táncolnak anyaszült mezítelen, gondolhatja. Szűzanyameztelenyen, tanulom tőlük. A hangjaik táncával kábíttatom magam, a felcsattanás és dörmögés pillanatonként váltakozó hangközeivel. Régi dolog, hogy a cigánycsapat fecsegését az ablak alatt úgy hallja a gádzsó bentről, hogy na, ezek ölik egymást. Én meg a sivalkodás drámájában gyönyörködök, ami otthon annyira hiányzik.”

Az erdélyi Bookart kiadó által néhány éve újra kiadott kötet feltár előttünk egy többnyire ismeretlen kultúrát, megmutatja annak ezerféle színét, hangját, szagát. A felszínen zavaros, a mélyben mégis egyszerű, tiszta lecsapolása ez a kötet valaminek, amiről érezzük, a maga végtelenségében siklik ki a kezünk közül minden nappal, amikor nem hangzik fel egy-egy ilyen mese.