Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Vermes Tibor
Rudolf Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, színházi és filmrendező, producer, forgatókönyvíró, 2020-tól a Vígszínház igazgatója, a Halhatatlanok Társulatának tagja
Sikeres színészként, rendezőként, akit a szakma és a közönség egyaránt kedvel, miért vágyott a mindig megosztó igazgatói székbe?
Egy biztos, nem a karriervágy hajtott. A pályám során többször állhattam volna különféle teátrumok élére, de engem kifejezetten a Vígszínház vezetése izgatott. Itt nőttem fel, itt lettem színész, itt rendeztem először, ezek eltéphetetlen kötelékek: nekem a Víg a nagybetűs színház. És persze a felfedezés vágya is hajtott, hogyan tudom a határaimat kitolni, képes vagyok-e ekkora felelősséget hordozni, milyen új tulajdonságokat tudok ennyi, a színpad közelében eltöltött év után felismerni magamban. Arra is kíváncsi voltam, le tudom-e csendesíteni azt a fajta belső nyugtalanságot, amely egész életemben újabb és újabb helyzetek felé lökött.
A kinevezése óta eltelt csaknem másfél év, tudott már bármiféle belső mérleget vonni?
Eleve nehezített terepen kezdtem a munkát, s ez a színházak újbóli bezárása miatt nem lett könnyebb a második karanténidőszakban sem. De nagyon sok tanulsága van a mögöttünk lévő hónapoknak, például megtanultam, hogyan lehet ekkora nyomás alatt, akár napi rögtönzésre kényszerítve egy óriási intézményt vezetni. Olyan volt az egész, mint egy szellemi tengerészgyalogos-kiképzés, amely a lehető leghatékonyabb módon készít fel a következő évek kihívásaira. A sok idegeskedés és állandó újratervezési kényszer mellett pozitívumok is akadtak szép számmal.
Például?
Mindenki zokszó nélkül vállalja a kényelmetlenségeket. Büszke lehetek a társulatra. Hónapokon át dolgoztunk maszkban, folyamatos beugrásokkal tartottuk életben az előadásokat és a próbákat, mert nincs fontosabb, mint a színpad. Amíg játszhattunk, minden egyes előadás olyan volt, mint egy ünnep. A tekintetek megteltek a régi tűzzel, és ahogyan én, úgy sok kollégám is újra érezte: úristen, hát nekem tényleg ez az életem! A színpadon este héttől tízig mindig kitesszük a lelkünket, de ez sok évtized után bizony tud fárasztó is lenni, bele lehet tompulni, észre sem vesszük, hogy belefásulunk. Ezt hangszerelte át most a karanténidőszak, és varázsolódtunk vissza abba az állapotba, amikor tele tervekkel és álmokkal baktattunk az Astoria metrómegállótól a Rákóczi útra, a felvételire. De a legfontosabb tapasztalás: a nézőink ragaszkodása a színházhoz, az előadásokhoz. Vállalták a sok tortúrát, a maszkviselést, a lázmérést, vették a jegyeket, és díszbe öltözve nézték a streamelőadásokat. Ez mindannyiunkat meghatott. Ez az összekapaszkodás a színház lényege.
A mostani megbízatása az év végéig szól, és újabb öt esztendőre pályázik. Rudolf Péter igazgató hagyja majd dolgozni Rudolf Péter színész-rendezőt?
Az igazgatás mellett egyelőre rendezőként vettem részt a színház életében. Rá kell jönnöm, hogy mi minden férhet bele az időmbe, energiámba. De természetesen hosszú távon mindenképp szeretnék színészként dolgozni a Vígben is. Több mint két évtizede nem játszottam ezen a színpadon. Tudom, micsoda öröm, boldogság és kitüntetés lesz, ha majd újra megtehetem.
A fizikai mellett a mentális egészségünkre is hatással van a klímaváltozás. Az ökoérzelmekről és a lehetséges megküzdési módokról Ágoston-Kostyál Csilla kutatót, az ELTE PPK Ember–Környezet Tranzakció Intézetének munkatársát kérdeztük.
Tkacsik Márta, a budajenői Patikakert alapítója felelősségről, alkalmazkodásról, cselekvésről és a közösségek újraépítéséről ökológiai válság idején.
Az ország legszegényebb településeinek gyerekei számára működtetnek iskolákat a máltaiak. Tapasztalataik a kortárs erőszakban érintett iskolások tízezreinek javára válhatnának országszerte. „Nincs nálunk a bölcsek köve” – mondja Thaisz Miklós oktatási szakértő, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítvány kuratóriumának elnöke. Válaszuk mindenesetre van.
A Békés iskolák program a hazai közoktatásban megszokottól eltérő szemlélettel segít megelőzni a bullyingot. Legfontosabb eleme az a felismerés, hogy az iskolai bántalmazás kimenetelét a szemlélők határozzák meg. Adler Katalin pedagógus, szociális munkás és mediátor a program hazai elterjesztésében vesz részt.
A KIX alkotói tizenkét éven keresztül követték a kallódó kamaszgyerek, Sanyi életét. De lehet-e fejlődéstörténet hőse az, akinek a nevéhez egy gondatlanul előidézett tragédia is tapad? Hogyan segíthet nehéz sorsú nagyvárosi gyerekeknek a kitörésben egy hobbiprojektnek indult dokumentumfilm? Révész Bálintot, a film egyik rendezőjét kérdeztük.
Legemberibb alapélményünk a másokhoz való kapcsolódás, de mi történik, ha ez a képességünk elhalványul? Sóki Diánával, a Petőfi Irodalmi Múzeum múzeumpedagógusával a demenciával érintett emberek intézményi támogatásáról beszélgettünk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
