A természet újjáéledése az embert is megújulásra, megtisztulásra ösztönzi, a néphagyományban ennek kiemelt időszaka a nagyhét volt. Ezekhez a napokhoz olyan szokások kapcsolódnak, amelyek az ember egészségének és jólétének biztosítását, a betegségek távoltartását, a háztájék és jószágok megoltalmazását célozták.
Az emberek törekedtek környezetük rendbetételére, megtisztították a portájukat, kijavították a hibákat, sörpörtek, tapasztottak, meszeltek, hogy hajlékuk is újjászülessen. Miután minden holmit kitisztítottak, minden eszközt, szerszámot rendbe hoztak, a temetőbe mentek, hogy a sírokat is barkacsokrokkal díszítsék fel.
Mancsozás, csülközés, kutyasutu – mit lehetett játszani a nagyböjtben? | Magyar Krónika
Hamvazószerdai homlok-összedörzsölés, csonkavasárnapi sajbózás, guzsalyvasárnapi metéltevés – a negyvennapos böjthöz számos hiedelem és hagyomány kötődik.
Amikor a harangok Rómába vittek egy diákot
Közismert szólás, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek. Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd – A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából című kötetében e hagyománynak mondai eredetéről is olvashatunk. Eszerint 1674. év nagyszombat napján Rómában a sekrestyés felment a Szent Péter-templom tornyába, ahol a legnagyobb álmélkodására egy idegen öltözetű ifjút talált mély álomba merülve. Miután nagy nehezen felébresztették a fiút, nem tudta megmondani, hogy ki ő és honnan került oda.
Zavartan nézett körbe, végül latin nyelven szólalt meg, és elmondta, hogy a neve Kopeczky Mihály késmárki diák, aki nagyon vágyott arra, hogy eljusson Rómába, és lássa híres templomait. Mivel azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott a késmárki toronyba, belebújt az öreg harang belsejébe, és szíjjal a harang nyelvéhez kötözte magát. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Akkor tért csak magához, amikor a sekrestyés felébresztette.
Gyümölcsfarázás, kerepelés, pilátusverés
A nép hiedelem szerint a nagycsütörtöki utolsó harang szavára meg kellett rázni a gyümölcsfákat, hogy bőven teremjenek. Miután megszűnik a harangozás, legközelebb nagyszombaton este szólal meg újra. Harangszó hiányában ezeken a napokon kerepeléssel figyelmeztettek a szertartásokra – ez egyúttal a régi zajkeltő, gonoszűző szokások felelevenítése is volt.
Nagyszombatig a gyerekek feladata volt, hogy kis kereplőikkel szétszaladjanak a faluban, és jelezzék az időt, a misék kezdetét. Feljegyezték, hogy volt olyan leleményes fiú, aki egy olyan talicskát tolt, amire egy rézdarabot kötött, hogy az kattogjon utána. A zajkeltő gyerekek szolgálatukért nagyszombat délutánján tojást kaptak.
Az utolsó vacsorára emlékezve történik nagycsütörtökön a lábmosás szertartása. A liturgikus szokás ihlethette az oltárok nagycsütörtöki megmosását, amelynek elnépiesedett maradványa a templom felmosása volt.
Nagycsütörtöki szokás volt a játékos pilátusverés, pilátuségetés, amely összefonódhatott a tavaszi terméseket óvó, gonoszűző rítusokkal. A hagyományról Dugonics András ezt írta: „a gyermekek irgalmatlan pattanásokkal verik a földet, nagypénteken gyékénnyel, és azt mondják, hogy Pilátust verik, ki Urunkat Jérusálemben felakasztotta”. Volt, ahol a hívek ütötték botokkal a templompadokat, mintha csak Pilátust vernék, másutt a templom elé hordott deszkákat törték szét. A pilátuségetés során a Pilátust jelképező szalmabábut égették el.
Virrasztás a kálvárián, mosdás a folyóban, féregűzés
Nagycsütörtök este annak emlékére, hogy Jézus az olajfák hegyén virrasztott, szokás volt, hogy az idősebb asszonyok a kálvárián vagy útszéli kereszteknél imádkoztak, az Úr kínszenvedéséről, Mária anyai fájdalmáról énekeltek. Volt, ahol megkerülték a falut, a stációknál a fájdalmas olvasót végezték, végigjárták a határbeli kereszteket. Voltak, akik a saját kertjük magányában imádkoztak.
Szintén este vagy nagypéntek hajnalban, még napkelte előtt kimentek a közeli folyóra mosakodni, mert ennek a rítusnak bajelhárító erőt tulajdonítottak. A teljes csendben végzett mosakodás után az otthon maradottaknak is vittek haza vizet, hogy azzal mossák le magukról a betegséget. Még a jószágokat is lelocsolták vele, a lovakat pedig magukkal vitték a folyópartra, hogy ők is bemehessenek a vízbe.
Ezen a hajnalon történt a házaknál a féregűzés, amelynek az a hiedelem az alapja, hogy a gonosz szellem a paradicsomi kígyó módjára a férgekben lappang. Kisöpörték a házat, kivitték a szemetet, pálcával körülfutották a portát, közben ezt mondogatták: „patkányok, csótányok, egerek, oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok!” A mondás alapja az ősi hagyomány, hogy nagypénteken a tűz az Üdvözítő halálának emlékezetére minden háznál kialudt.
Kiemelt fotó: Pixabay
