Nyomot hagyni. Ez minden ember vágya: valami örökké maradandóval kicselezni a halált, ami amúgy is mindig csak másokkal történik. A halhatatlanságért való küzdelem és annak lehetetlensége közt feszülő ellentét az alapja minden alkotó tevékenységnek is – valójában csak egy vékony vonalra az őrülettől.
Bartis Attila (Marosvásárhely, 1968) József Attila-díjas író, fotográfus. Főbb művei: A séta (1995), A nyugalom (2001), Amiről lehet (2010, Kemény Istvánnal), A vége (2015).
A fénykép szintén egy, a múltat és a jelent egyszerre rögzítő csel, „időparadoxon, időn belüli időtlenség, mulandó örökkévalóság”, mondja már Bartis Attila. Az író-fotográfus két éve megjelent kötete, Az eltűnt idő nyoma száz, 1989 és 2019 között keletkezett „fecnit” tartalmaz; a naplóbejegyzések, kisebb-nagyobb szövegek közös nevezője, hogy valamiképpen mindegyik a fényképezéshez kapcsolódik. Az alapkérdés – mi is valójában a fotográfia? – megválaszolásához azonban e rendhagyó füveskönyv elolvasása után sem jutunk közelebb. Helyette kapunk valami teljesen mást: valódi, néha már-már meghökkentő, határokat feszegető őszinteséget. Az irodalmi műveiben is hasonló bátorsággal kitárulkozó, ennek ellenére valahogy mindig szemérmesnek tűnő Bartis a felszínen a fotózás elméleti-technikai aspektusairól töpreng a műfaj születésétől a másodpercenként százezerszámra létrejövő szelfikig, a laikusok számára is jól ismert neveket (André Kertész, Henri Cartier-Bresson, Josef Koudelka) és híres képeket (Napalm Girl) említve. A kötet mégis nagyon távol áll attól, hogy kezdő fotósok bibliája vagy a tökéletes kép elkészítésének titkát felfedő használati utasítás legyen.
Az egy logikai szálra felhúzott, számozott szövegekben többször is előtérbe kerül a szerző mint magánember. Bartis saját történeteinek – a marosvásárhelyi időktől az anya halálán át a nagypapává válásig – végtelen nagyításából áll össze a fotográfia és a világ (rész)története. A novellisztikus felütés, amelyből könnyen kifejlődhetne akár egy komplett regény is, különösen emlékezetes: mi lenne, ha kiderülne, hogy az anyánk a medalionjában őrizgetett képen nem is a mi kezünket fogja? Megrendülne-e a létünk alapja akkor, ha tudnánk, hogy az életünknek egy tizenöt évvel korábbi halál volt az ára? Bartis igennel válaszol, de szerencsére ennek pontosan akkora jelentőséget tulajdonít, mint a magyar irodalomban betöltött szerepének („valaki írja, hogy irodalmikánon konferenciát tartanak Budapesten. Miközben a teraszon az előadók névsorát olvasom, a cserépkorsó mellett felemeli a fejét egy kígyó”) vagy a saját és mások fotográfusi képességeinek („Néha, amikor a saját, használhatatlan képeim láttán csapnivalóan érzem magam, mások kontaktjait nézegetem. Kifejezetten megnyugtató, hogy Isten ege alatt is, műteremben is mennyi érdektelen felvétel készült két jó expozíció között”).
Az írásban, a fotózásban ugyanis nem feltétlenül az én a lényeg. Hanem a párhuzam például a fotó mint az idő kétségbeesett megragadási kísérlete és a hasonlóan bizonytalan Úristen között. („Az Úristenről való elképzeléseink valójában nem rejtenek semmiféle kockázatot. Kicsi a valószínűsége, hogy e földi lét során szembesüljünk a tévedéseinkkel. Az egyetlen, amivel bármikor szembesülhetünk, az a mások Istenről való elképzelése és a mi elképzelésünk közti különbség. Hasonló hiábavalóság-érzést csak a fotográfiáról való elmélkedések váltanak ki. Hogy senki nem visz közelebb az igazsághoz.”) Mindezt szerencsére nem unalmas közhelyekbe, de nem is érthetetlen és értelmezhetetlen filozófiai eszmefuttatásokba vagy túlzott szakmaiságba csomagolva kapjuk. Bartis könyve tele van élettel, már ha még képesek vagyunk ma, a 21. században lelassulni hozzá.
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma. Magvető, 2019
Közhely, hogy mi a játszótéren nőttünk fel, a gyerekeink pedig már az idejük jó részét a digitális dzsungelben töltik. Lehet ezen sopánkodni, de felesleges. Sokkal inkább az a kérdés, rá tudunk-e találni közösen azokra az ösvényekre, amelyeken még kényelmesen esik a járás. A hogyanról Tóth Dániel pszichológust, a digitális nevelés szakértőjét kérdeztük.
Magyarországon a bölcsődei és óvodai pedagógusok között csupán 0,6 százalék a férfiak aránya, az általános iskolákban a tanárok 15, a középiskolában pedig 33 százaléka férfi egy 2021-es kutatás szerint. Hogyan alakult ki ez a helyzet, és miért van negatív hatással tanárokra, diákokra egyaránt? Mit lehetne tenni a tanári karok nemi kiegyenlítéséért? Németh Szilvia oktatáskutatót, szociológust, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ ügyvezető igazgatóját kérdeztük.
Géczy Barnabás hegedűművész Budapestet és az Operaház koncertmesteri pozícióját hagyta ott, hogy Németország legnépszerűbb szalonzenésze váljon belőle. A második világháború után azzal vádolták, hogy túl szoros kapcsolatot ápolt a náci diktatúra vezetőivel.
1987-ben Ceaușescu Romániájából Isztambulon át Németországba emigrált Hajdú Farkas-Zoltán író. Lapunkban megjelent szövegében döntése körülményeit idézi fel.
Mindenki elvan a maga világában, Kukorelly Endre joggal mondja, hogy nincs ez így jól. Új könyve egyfajta manifesztum, a bizonyítéka annak, hogy ő bizony kíváncsi arra, mi történik például a képzőművészetben.
A Fortepan 1944 nyarán készült képein rémségek és vidám pillanatok egyaránt megelevenednek.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
