„Itt spekulálok és szerencsétlenkedek egész nap a szavakkal, hogy mi a fotográfia. Vagy legalább, hogy számomra mit jelent. Nem tudom. Kitölti a fél életem, mégsem tudom” – írja a könyvben. Nem lehet, hogy azért nem tudja valaki, miért fontos neki például a fotográfia, mert olyan, mintha a saját lényének legmélyebb rétegeiről kellene beszélnie?
Könnyen lehet, hogy igaza van, de ez az igazság nem segít rajtunk. Nem oldja fel azt a kényszert, hogy mindenképp próbáljuk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Vonatkozzék ez a fényképezésre, az írásra, bármire, ott van mindnyájunkban a kényszer, hogy megtaláljuk a nyitját, mi a csudának kell nekünk ez az egész, és honnan jön. Csakhogy az ésszel felfogható és megfogalmazható az mindig csak a fele az egésznek. Az értelem csak a küszöbig jut. Nem tudunk hazamenni önmagunkba. Igen, ha a fotográfiáról vagy az írásról kell beszéljek, valóban olyan, mintha a saját lényem legmélyéről kellene beszélnem. De ki képes rá, hogy azt mindenestül feltárja? Senki. Pontos féligazság – talán ez a paradoxon tudja leírni a maximumát annak, ameddig ember ez ügyben eljuthat. Pedig ugyanebből a mélyből tör fel, születik szinte minden szöveg, kép, muzsika, bármi, amit nem átallunk sajátnak nevezni. Saját is, persze. Csak éppen szabad bejárásom nincsen a legmélyebb tárnákba. Tegnap volt egy levélváltásom Petrányi Zsolttal, a Kis Varsó művészpáros egyik munkájáról írt. Egy színaranyból kiöntött búzakalász. Ami önmagában még nem kunszt. Igen ám, csak a búzakalászhoz tartozik egy nyilatkozat is. Eszerint a búzakalász mint műtárgy természetesen megvásárolható – ami meg is történt –, de csakis maga a műtárgy mint szellemi termék vásárolható meg, a színarany, amelyből készült, az idők végezetéig a támogató tulajdonában marad, aki az alapanyagot adományozta. És innentől kezdve bizony már érdekes, kié is az a búzakalász. Az alkotóé, vagyis immár a műgyűjtőé, vagy azé, akinek papírja van róla, hogy a műtárgyhoz semmi köze, de az övé az arany? Számomra kicsit ilyen az, amivel alkotóként mindannyian sáfárkodunk. A mienk. Ez kétségbevonhatatlan. Mégsem a mienk. Csak éppen fogalmunk sincs róla, ki a másik tulajdonos. Amikor azt kutatjuk, mi is számunkra a fotográfia – vagy bármi –, tulajdonképpen annak próbálunk a nyomára bukkanni, hogy kié az arany. Honnan van? Miért adta? Mennyi van még? Ad-e holnap is? Bizony megeshet, hogy egyszer csak nem ad többé egy unciát sem, tudunk rá példát bőven.
Van egyfajta romantikus vágyódás sokakban a régi, analóg fotózás iránt. Mintha a kézműves technikával készült képek valódibbak lennének a digitális fotóknál. Tényleg valódibbak?
Nem valódibbak. Mások. És gyorsan hozzá is tenném, hogy az analóg fotográfia nem régi. Kortárs. Nem kihalt, majd feltámasztották, nem újra divatba jött, hanem következetesen és töretlenül létezik, csak immár sokkal szűkebb szegmensét fedi le a fotográfiának, mint a digitális kép. De az egy elég fontos szegmens. Igen, vannak a lelkes trendkövetők, igen, divat lett a rossz fényképezőgép lejárt filmmel, a lomográfia, igen, újra gyártják a méregdrága Polaroidot és társait, mert viszik, mint a cukrot, mert egy kis valóságízt ad az Instagram mellé – aztán lereprózzák mobillal ezeket a képeket, és már mennek is ki az Instára –, mindez valóban létezik, sőt virágzik. De nem ettől él töretlenül az analóg, hanem attól, hogy a kortárs világklasszisok jelentős része a mai napig filmre fényképez. Még akkor is, ha utólag digitálisan belenyúl a képbe. Ott van egyetlen darab, eredeti, tárgyként is kétségbevonhatatlanul létező negatív. Ami a fénykép esetében olyasmi, mint a sokszorosító grafikánál a nyomódúc. Nem az a műtárgy, de nélküle nincs műtárgy. És ha megnézed a művészeti aukciókat, akkor azt látod, hogy a legmagasabb, néha horrorisztikus árat azok a fotográfiák érik el, amelyek filmre készültek. És ez bizony meghatározó. Többek között ennek következménye a felívelő analógtrend is.
Nagy fotográfus nem vesz digitális gépet a kezébe?
Dőreség lenne ezt állítani. Dehogynem. És nagyon is jól teszi. De az másfajta fényképezés. Az egyetlen, ami igazán közös a kettőben, hogy mindkettővel kétdimenziós állóképet lehet előállítani. Ezenkívül sok más hasonlóság nincs. Az alkalmazott technika meghatározza a munkamódszert, valamennyire még a látást is. Ahol hajdan favázas géppel egyet exponáltál, ott most digitálissal háromszázat fogsz. És ez fontos. Mert nemcsak annyit jelent, hogy többet kell válogass, hanem hogy sokkal több mindent látsz meg csak utólag. De amit utólag látsz meg, a hosszas válogatás során, az mindig más lesz, mint amit ott, a teljes összpontosítás pillanatában megláthatsz. Azoknak az alkotóknak az életművében, akik filmről digitálisra tértek át, az esetek nagy részében van egy éles váltás. Ami természetes. Ezért tartom meddőnek azokat a vitákat, hogy melyik jobb. Ennek akkor lenne értelme, ha digitális géppel még nem készítettek volna remekművet, vagy a digitális remekművek remekebbek lennének bármelyik klasszikus munkáinál. Ahogy a képzőművészetben jelentősége van az anyaghasználatnak, mert alapvetően meghatározza a művet, ugyanígy van jelentősége a fotográfiában is. Egy nagy formátumú, síkfilmes géppel dolgozni sokkal nehezebb, mint ugyanonnan ugyanazt a képet elkészíteni egy automatára állított digitális géppel. Csak hát nem is lesz a két felvételnek sok köze egymáshoz. Persze elképzelhető, hogy a digitális lesz jobb, de a két fotó közötti különbség egetverő lesz, ez sima tény. Sally Mann kollódiumos képeit lehetetlen digitális technikával elkészíteni. Nem mintha nem lenne kollódiumapp, csak épp ha ráereszted egy fájlra, maximum ultragiccset kapsz, nem remekművet. Ez nem elmélet, hanem gyakorlat. Odaállsz a két fotó elé, és látod. Ugyanígy vonatkozik ez Szugimoto Hirosi munkájára, Jamamoto Maszaóéra, nagyon sokakéra. Andreas Gursky Rajna II. című felvétele olyan árat ért el, amilyet azelőtt egy fotográfia sem: majdnem egymilliárd forintnak megfelelő összeget. Többek közt ezzel a felvétellel robbant be a digitális nyomat az elit galériákba, a múzeumokba. Csak hát mit tesz Isten, ez egy analóg kép. Pontosabban van egy analóg eredetije. Azon még ott van a Rajna-parti gyárépület, amelyet az analóg kép beszkennelése után Gursky kiretusált, és elkészítette a világ egyik legsivárabb, mégis legőrületesebb tájképét. De nem mernék rá megesküdni, hogy ha nincs egy analóg eredeti, akkor kifizettek volna annyit ezért a munkáért.