„Minden baráti társaságnak kellene egy Sanyi” – Révész Bálint rendező a KIX utóéletéről

Hat éve történt, hogy a Ráday utcai kollégium épületénél három fiatal cselekménye tüzet keletkeztetett, mely halálos áldozatot is követelt. 2024 októberében a Fővárosi Törvényszék a másodrendű fiatalkorú vádlottat, K. Sándort garázdaságért közmunkára ítélte, emellett két társát is bűnösnek mondta ki. Az ügyész súlyosbításért fellebbezett. Eddig a hír.

Röviddel a hír után került a mozikba Mikulán Dávid és Révész Bálint dokumentumfilmje, a KIX. A szálak jóval a tragédia előtt indulnak – tizenkét éven keresztül követték kézikamerával Sanyi életét. Közel kétszáz órányi anyagot forgattak le, ebből vágták össze a másfél órát. Az izolált, önvédelmi barikádjaik mögé betonozott egyénekre épülő társadalmi közöny filmjét. „A KIX a kollektív felelősség filmje. Mindannyiunkról szól” – írtuk filmkritikánkban:

KIX: tarkón vág a valóság | Magyar Krónika

Rég született annyira fontos film, mint a KIX. Összetett társadalmi kérdéseket boncol fel szikével, szinte lehetetlen szétszálazni. Mikulán Dávid és Révész Bálint filmje Sanyit követi, mégis rólunk szól. Az össztársadalmi közöny és a rendszerszintű tehetetlenség kódolt tragédiáiról.

Nem készült még olyan magyar dokumentumfilm, ami ilyen érzékenységgel és erővel mutat fel egy mai magyar nagyvárosi krízismátrixot, ahol bántalmazás és bántalmazottság egyszerre, ilyen sokrétűen van jelen. A filmnek önmagán is túlmutató jelentősége van: talán városi mentorokra épülő, kallódó gyerekeket segítő program alapja lehet. Révész Bálintot, a KIX egyik rendezőjét kérdeztük a film utóéletéről.

Több mint tizenkét év távlatából, ismerve a történteket és az elsőfokú ítéletet, miért kellett ennek a filmnek elkészülnie?

Mert különösen alkalmas arra, hogy a városi kapcsolódásokban jellemző előítéleteket lebontsa. Könnyen ítélkezünk anélkül, hogy mélységében belelátnánk emberi sorsokba, vagy megértenénk ok-okozati összefüggéseket. Ha bárki a háttér ismerete nélkül találkozik Sanyi történetével, szinte biztos, hogy egyből megvan a véleménye. Zsigeri reakciók ezek, nagyon nehéz ellenük dolgozni. Eleve nem mindenki néz emberi jogi dokumentumfilmeket, de még egy ilyen – feltételezhetően fokozottan empatikus – közegben is jellemző az ítélkezés. Belőlem is könnyen kiszalad valami sarkos vélekedés, amikor valaki kora reggel sörösdobozzal a kezében sétál szembe, az utcán bizonyos ruhákat visel, vagy marcona kinézetű. Ezeknek a pillanatoknak adhat egy második réteget a film. Szembesítheti az átlagembert azzal, mennyire belénk van kódolva a könnyelmű ítélkezés – és mennyire köze sincs a valóságnak ahhoz, amit abban a pillanatban feltételezünk. 

Segíthet felülértékelni a zsigeri reakciókat?

Igen. Mondom, dokumentumfilmeket készítek, talán az átlagosnál érzékenyebb vagyok az emberi sorsok rétegzettségére, mégis tetten érem magamban is a zsigeri ítélkezést. Egy podcastban hallgattam nemrég egy egykori szerhasználó, függő házaspár történetét, húsz éve szermentesek, megbékélt életet élnek vidéken, két gyereket nevelnek. Egyikük arról beszélt, hogy a gyereke osztálytársával szemben elkezdett ítélkezni, mert piásak a szülei. Engem ez nagyon megérintett. Hihetetlen, mennyire nehéz még akkor is átlépni önmagunk árnyékán, ha olyanokkal kerülünk kapcsolatba, akikkel egyébként egykor sorsközösségben voltunk, vagy éppen vagyunk. 

A film az elsőfokú ítélethirdetés utáni napokkal ér véget. Mi van most Sanyival?

Elköltözött otthonról, lett munkája, melegburkolóként dolgozik. A film végén is szereplő barátnőjével együtt van, megkérte a kezét. Létrehozott egy olyan mentális teret az önálló albérletében, ami valahogy sokkal egészségesebb és stabilabb helyzetbe emeli. Ezt ő magának teremtette. Furcsán hangzik, de Sanyi huszonévei elejére meghaladta a saját családi mintázatát. Nem egzisztenciális értelemben, hanem a mindennapi élettér, a mentális tér lehetőségeit tekintve.

Ki lehet mondani, hogy kitört?

Inkább azt mondanám, hogy ez egy rendhagyó fejlődéstörténet. Az eredeti várakozásunk az volt a filmmel kapcsolatban, hogy Sanyi karakterén keresztül fel tudunk mutatni valamiféle megküzdést. Azt gondoltuk, a sztorinak akkor lesz vége, ha Sanyi mondjuk megteremti magának a saját életterét. Úgy éreztük kezdettől, hogy benne van a karakterében ennek az esélye. Képesnek éreztük arra, hogy leválasztja magát a közegéről. A testvére, a filmben is szereplő Viktor más természetű. Az ő páncélján mélyebben áthatol a családi légkör, ezért jobban predesztinált arra, hogy mintakövető módon élje az életét. Paradox módon Sanyi története akkor is fejlődéstörténet, ha amit tett, elítélendő, és a tragédia árnyéka örökre elkíséri.

Miért éreztétek úgy, hogy éppen ő képes lehet túllépni a közegén?

Már kisgyerekként voltak megküzdési stratégiái, annak ellenére, hogy a családja nem tudja támogatni ebben. Fontos, hogy milyen esélyeket adnak egy gyereknek az intézmények, a család, a szociális háló, de azt gondolom, nem teljesen mindegy az sem, milyen a természete. Viktor nevéhez nem tapad tragikus kimenetelű cselekmény, Sanyival szemben ő mostanáig mégsem tudta meghaladni azt a mentális keretrendszert, amibe beleszületett.

A KIX a társrendező, Mikulán Dávid filmezgetős hobbiprojektjeként indult egy véletlenszerűen megismert utcagyerekkel. Mi indított arra, hogy te is részt vegyél benne? 

Amikor először láttam Sanyiról egy 16 perces videóinstallációt, már hat éve forgott a film. Dávid diplomamunkája volt. Azonnal megfogott. Éreztem, hogy amit látok, több, mint egy vagány, vásott utcagyerek története. Éreztem, hogy ez a karakter valami fontosról képes beszélni. Az egész anyagnak olyan energiája és szemlélete volt, amit még sosem tapasztaltam itthon. Nem volt tőlem idegen a gondolat, hogy beszállok valamibe, és addig viszem, amíg készen nem lesz. Az előző filmem, a Nagyi Projekt is hét évig forgott. Dávid nálam zsigeribb szemléletet hoz. Számára nem kérdés, hogy amit csinál, azt csinálni kell. Ez át is ütött az anyagon. 

Szinte a család részévé váltatok a forgatás évei alatt. Volt-e olyan pont, amikor elbizonytalanodtatok, érvényes-e még az a dokumentumfilmes attitűd, amivel ebben a tragédiába torkolló történetben kamerával jelen vagytok?

Volt, nem is egy. Amikor realizáltuk, hogy a Sanyiéknak közük van a Ráday utcai kollégium leégéséhez, vegyes érzelmekkel küzdöttünk. Több stáción mentünk keresztül. Volt az, hogy a Sanyiék elárultak minket. Aztán az önvád, hogy miért nem voltunk ott aznap, mi a felelősségünk? Befolyásolta-e a történéseket, hogy filmeztük? Jogilag hogyan interpretálhatók a felvételeink? Átmentünk azon is, hogy jobb lenne inkább mindent megsemmisíteni, hagyjuk abba az egészet, így nem akarunk a Sanyival kapcsolatban lenni. Aztán amikor a történtek után depresszióba esett, arra jutottunk, nem lehet, hogy ne menjünk oda. De vajon filmezzünk tovább, vagy ne?

Összemosódtak a határok és a szerepek? 

Igen, ezért nem is egyértelmű a film, mert van egy párhuzamos kapcsolódás, ami végigkíséri. Egy idő után már nemcsak a filmes srácok voltunk, hanem a Miku és a Bálint, akik valamilyen módon már az élete részei, és ennek a filmtől független jelentősége lett.

Egy idő után a néző talán már nem is tudja eldönteni, melyik kapcsolódási minőség volt a prioritás –forgatás közben mi is nehezen tudtuk eldönteni. Visszatekintve azt gondolom, az emberi kapcsolat volt a fontosabb.

Közben azért felmerül, mit léptünk volna, ha a Sanyi egyszer csak azt mondja, nem használhatjuk a róla évekig forgott anyagot. 

Miért döntöttetek úgy mégis a Ráday kollégiumnál történtek után, hogy filmeztek tovább?

Eleinte azon tipródtunk, minek, kinek is folytassuk. Aztán megértettük, hogy most van a legnagyobb szüksége ránk a Sanyinak, és azt is, hogy na most tud ez a film igazán előítéleteket lebontani. Nyolcéves volt, amikor Dávid elkezdett vele forgatni. Az a tény, hogy tizenöt évesen társtettes lett egy bűncselekményben, aminek következtében egy ember meghalt, hogy ezt a srácot K. Sándorként emlegetik a híradások, még vastagabban tapasztja rá és a hozzá hasonló helyzetbe sodródó, nehéz sorsú fiatalkorúakra a levakarhatatlan előítéleteket.

Az lenne hát a cél, hogy Sanyi történetén keresztül megtanuljunk tettekről ítéletet mondani anélkül, hogy az elkövető személyéről végletesen ítélkeznénk? 

Pontosan. Abszurd módon egy halálos kimenetelű tragédia az, ami az ő történetét különösen alkalmassá teszi erre. Ezért tértünk vissza a filmezéshez. Groteszk adalék az egészhez, hogy amint a tragédia bekövetkezett, nemzetközi filmes berkekben azonnal érdeklődni kezdtek a film iránt. Egy sima fejlődéstörténet ígérete nem volt elég. Szerintem ez hátborzongató.

A legmeghatározóbb huszonéveidet kísérte Sanyi párhuzamos valósága. Hogyan hatott rád, hogy ebből jelentős időt vele töltöttél? Egy periférián élő, bántalmazó családban felnövő budapesti iskolás gyerekkel.

Megértettem, mit jelent a valódi segítségnyújtás. Volt a végén egy utolsó erőfeszítésünk, hogy kihozzuk a Sanyit a szobából, elvisszük focizni, munkát szerzünk neki. Ezek a tervek a haláleset után dugába dőltek. Depresszióba esett, aztán tőlünk végül is függetlenül talált munkát, elkezdett lassan nyitni. Ekkortájt érett be bennünk, hogy

a hatékony segítségnyújtás magja kizárólag a következetes jelenlét. Az, hogy beszélgetsz, felveszed a telefont, érdeklődsz, elérhető vagy. 

Működik is ezen a néven program, amit a Máltai Szeretetszolgálat visz, és az elszegényedett kistelepüléseken végzett állandó és intenzív szociális munkáról szól: a Jelenlét. 

Na igen. Ott is és városi körülmények között is a kapcsolódás a lényeg. A gyermekvédelmi kerekasztal után beszélgettem egy sráccal, akit a bicskei gyermekotthonból rúgták ki, mert elsők között jelzett a visszásságokról a kétezres évek vége felé. Ő mondta, hogy az ifjúsági segítségnyújtás magja egy állandóan elérhető felnőtt, aki jelen van, akihez lehet kapcsolódni. Az intézményi struktúra feladata pedig az lenne, hogy mutasson három-öt alternatívát olyan felnőttekből, akik közül a gyerek szabadon választhat. Vele kell elmélyülnie a kapcsolatnak, ez lesz megelőző erejű. Sanyinak nem volt ilyen felnőtt az életében az intézményi stuktúrában, a családjában sem. Aztán voltunk mi, akik – az ő igényeihez is igazodva – hol intenzívebb, hol kevésbé intenzív szakaszokban voltunk jelen az életében. Ami mai ésszel hiányzott részünkről a hatékony segítségnyújtáshoz, az a következetes jelenlét.

Azt mondod, fontos az intézményi struktúra mintaadó szerepe. Hogyan viselkedett Sanyi az iskolai közösségében?

Túl korán adták iskolába, és azonnal megbuktatták. Ez volt az első tapasztalata az iskolarendszerrel, amivel jó esetben tizenkét évre szerződik az ember. Később is évet ismételt, így túlkorosan már a kortárs kapcsolatokban is nehezített pályán mozgott. Volt, hogy kimaradt hónapokra, akkor a gyámhatósági kiemelés is szóba került. Végül a tragédia bekövetkezése után abbahagyta az iskolát. Most tart ott, hogy befejezi a nyolc általánost.

Kinek, mit, mikor lehetett vagy kellett volna máshogy cselekednie ahhoz, hogy Sanyi története ne így alakuljon?

A hatvanas évek vége óta lakik a család egy önkormányzati bérlakásban. A lakhatási körülményeikért bérlőként szerintem nem tehetők felelőssé kizárólag ők. Többek között a lakhatási rendezetlenség miatt fel is merült a gyámhatósági kiemelés. Az iskolarendszer azonnal kiköpte Sanyit, így meghatározó kudarcélménnyel indult az intézményi élete.

Fontos lenne a periférián sodródó gyerekek esetében is megtartó, motiváló közeget, valódi közösséget biztosítani, nem csak oktatást, nem csak a kötelező tanítási időben. Megelőző erejű lenne, ha az iskola képes lenne magához hívni az ilyen gyerekeket értelmes programokkal és lehetőségekkel a szabadidejükben is.

Mi a helyzet a jelzőrendszerrel?

Krízishelyzetben – a rendszer túlterheltsége miatt – nem működött hatékonyan. A gyámhatóságnál a tragédia előtt két hónappal mi is adtunk le jelzést, de csak azt ellenőrizték, milyen céllal forgatunk a családnál, és ez gyermekvédelmi szempontból aggályos-e – ami helyes. A jelzésünk tartalmát Sanyi állapotáról viszont nem vették figyelembe. A kliensek nem tényleges segítségként tekintenek a gyámhatóságra, hanem papírozással járó, letudandó nyűgként. Ez is gond. A családfő mániás depressziós, alkoholbeteg állapotát sem vette tudomásul senki, pedig főleg emiatt volt elérhetetlen és túlterhelt az agyonhajszolt anya, aki egyedüli kereső. 

Mi lenne a megoldás?

Nagy előrelépés lenne, ha a szociális, az oktatási és a gyermekvédelmi rendszer résztvevői – a gyámhatóságtól a háziorvoson át a védőnőig és az iskoláig – össze lennének kötve, közös adatbázisból dolgoznának. Ha nem kellene mindenkinek újra és újra felmérni a helyzetet, könnyebb lenne egy krízist időben felismerni, megelőzni, reagálni rá.

Sanyi története nem ér véget itt. Az ügye másodfokú tárgyalásra vár. De mi lesz a film utóélete?

Régóta foglalkoztat, hogyan lehet egy társadalmi kérdéseket felvető filmet integrálni a megoldásokat kereső stratégiák kidolgozásába. Nemzetközi szinten ez egy fejlődő terület. Filmesként egyébként is sajnálom a hosszú évekig forgó projektekben elvesző, értékes információt hordozó felvételeket. Meggyes Krisztina producerrel kezdtünk el dolgozni, a dokumentumfilmek társadalmi célú hasznosítása a kutatási területe.  Először civil és állami szereplőknek szerveztünk telt házas zárt körű vetítéseket, velük közösen kezdtük el felmérni a hasznosíthatóság lehetőségeit. Már bekerült a film a Sulimozi programba oktatási céllal – ebben az elmúlt tizenkét évben közel 150 ezer diák és tanár látott a diákokat érintő filmeket. A Nemzeti Filmintézettel közösen is alakul egy edukációs projektünk, de a szívügyünk egy mentorprogram megvalósítása. 

Mi lenne a lényege?

Meggyőződésünk, hogy ha minden baráti társaságnak lenne egy saját Sanyija, ez a világ egy jobb hely lenne.

Ez a gondolat az alapja, pályázati úton szeretnénk megvalósítani. A cél az, hogy a szociálisan periférikus városi körzetekben, mondjuk Angyalföldön hangoljuk össze a már adott civil és állami gyermekjóléti szolgáltatásokat, kezdeményezéseket, vonjunk be a rendszerbe helyi szinten elkötelezett mentorokat, akik rotációs rendszerben váltják egymást. A lényeg, hogy mindig legyen olyan felnőtt személy, akihez a Sanyihoz hasonló, utcán kallódó gyerekek rendszeresen és következetesen kapcsolódhatnak. Ezek a találkozások ne letudandó hatósági aktusok legyenek: történhetnek a focipályán, a pingpongasztaloknál. Egyénileg vagy csapatosan. A lényeg a folyamatos jelenlét, az elérhetőség, a kapcsolódás mintaadó, elkötelezett felnőttekhez. Ennek lehet megelőző ereje.