Milyen titkokat rejteget Szentkuthy Miklós óriásnaplója?

A NAPLÓEMBER

„Egy tanulmányomban neveztem így Szentkuthyt, mivel számtalanszor elmondta: a harmincas évektől egészen 1988-as haláláig írt óriásnaplóját tekinti a fő művének, ezt – és nem valamelyik regényét – tartja a legfontosabb alkotásának. Igaz, a regényeiben is akadnak részletek, amelyeket a naplójából emelt át; persze itt nem közvetlen átemelésről van szó, alaposan átdolgozta ezeket a részeket. A naplót mindig reggel írta. Hajnal négykor kelt, télen beült a dolgozószobába, ha melegebb idő volt, kiült a teraszra, gyönyörködött a napfelkeltében, hallgatta a madarak énekét – ez hozta meg az ihletet –, és lejegyezte az előző napon történteket. A naplón dolgozott körülbelül nyolcig, kilencig. Utána ebédig könyvet írt, délután, este pedig zenét hallgatott vagy olvasott.

A naplók stílusa más, mint amit a Praeben vagy a Szent Orpheus breviáriumában megszokhattunk. Jóval tömörebb stílusban, ahogyan ő fogalmaz: »nyílhegyű tőmondatokban« vetette papírra a jegyzeteket, remek dramaturgiai érzékkel adta vissza a mindennapok kis és nagy történéseit, nagyon érzékletesen írta le azoknak a küllemét, ruházatát, akikkel találkozott. Egy-egy napnak hosszú oldalakat szentelt, aprólékosan rögzített – ahogyan már csak a »mindenség katalógusának«, a catalogus rerumnak az írójához illik – minden kis részletet.

A Kabdebó Lóránttal készült interjúin alapuló önéletrajzi kötetében, a Frivolitások és hitvallásokban mondja: a naplójában szerepel »minden élő és halott ember! Akivel éppen aznap találkoztam, akire éppen aznap emlékeztem. Álmaim is részletesen szerepelnek, arcképek, kosztümök, események őserdeje, utazások európai odüsszeiája, tájleírások, olvasmányok óceánja, napilapok kis- és nagyhíreinek sűrű kijegyzése, minden zene és kép kurta vagy hosszú széljegyzetelése, bölcselkedő kedvű gondolatok, százágú irodalmi tervek, polipkarú fantáziák, rendhagyó imádságok kivonata, az élet legapróbb mozzanatai, például ételeim pontos, à la carte leírása kontrasztban a világmindenség asztronómiai kérdéseivel, ha éppen aznap volt ilyen olvasmányom, virágok leírása… Mint ahogy volt alkalmam több ízben említeni: halálosan és éltetően izgat Nagytermészet, Nagytörténelem, Nagymitológia párhuzama az ember mindennapi életének másodpercről másodpercre követett mikroeseményeivel. Freud! Szent Ágoston!«

A Frivolitások és hitvallásokban még sok gondolatot megoszt a naplóírással kapcsolatban. »A napokban itt volt egy barátom feleségével, rengeteg színes fényképet készítettünk, ezeket ma kaptam kézhez. Nekem a fényképsorozatok mindig a legnagyobb örömet jelentik. Ugyanazt érzem a fényképekkel, mint a naplóírással kapcsolatban. Vagyis: nem a megörökítés, az emlék lerögzítése izgat. Nem azért írok naplót és nem azért imádom a fényképeket, hogy maradandóságszomjamat kielégítsem, hanem csupán azért, mert akkor lesz valóság számomra az, amit átélek, ha lefényképezem vagy leírom. És hát minden rendes szépliteratúrával kokettáló fickó a valóságot szereti. (Még a szürrealisták is a valóságra esküsznek! Csak hát nekik hetenként más a valóság!) Az emberek éhezik és szomjúhozzák a valóságot, de mindenki mást tart igazi valóságnak. Minden valamirevaló napló azért rendkívül érdekes olvasmány, mert pillanatfelvételek sora az ember különböző lelkiállapotairól.«

Érdemes megemlíteni azt is, hogy Szentkuthyt nagyon érdekelte a napló mint irodalmi műfaj. Mintaképei között említette Saint-Simon herceg óriásnaplóját, amely Marcel Proustra is nagy hatással volt, a 17–18. századi angol politikus, Samuel Pepys naplóját, illetve a 19. században élt svájci francia filozófusét, Henri-Frédéric Amielét, noha az utóbbi naplóírói felfogása saját bevallása szerint messze állt az övétől: »ott jóformán minden csupa elmélkedés, nálam meg minden jóformán ’készre konstruált’ drámai jelenet, jellemek, szcenikai pontosságú helyzetleírások«. A magyarok közül Füst Milánt említette.”

A TIZENNYOLCAS SZÁM

„Miklós számára a tizennyolcas szám különös jelentőséggel bírt, 1956. február 18-án halt meg ugyanis az édesanyja. Olvasmányaiba mindig bejegyezte az aktuális dátumot, ha 18-án olvasott valamit, kétszer is aláhúzta ezt a számot. 1988. július 18-án napközben nem voltam itthon, az idős szüleimhez kellett utaznom Tatabányára. Miklós nagyon rossz lelkiállapotban volt: feleségének, Dollynak a nővérét, Adelét aznap temették, és maga Dolly is sokat betegeskedett, alig néhány nappal azelőtt tért haza a kórházból, ahova súlyos keringési elégtelenség miatt került be, mondta is mindig, hogy ő előbb fog elmenni, mint a férje.

Miklós keltett fel aznap, letelepedett a szobámban álló nagy fotelbe, görnyedten ült, a feje szinte beesett a térde közé, és egyre csak azt hajtogatta, hogy nem bírja tovább. Most olvasta a Magyar Nemzetet, borzalmas az erőszak, a sok háború, elviselhetetlen a világ, ő ebbe bele fog halni. Nem nagyon értettem, miért mondja ezt, hiszen sosem foglalkozott túl sokat a politikával – a történelem érdekelte, ez két külön dolog.

Mikor készültem indulni, Miklós a nagy vörös köpönyegében jött utánam, és a lelkemre kötötte, siessek, siessek, jöjjek vissza minél hamarabb. Kérte azt is, hogy mielőtt megyek, adjak neki egy mécsest, amit a temetés idején meggyújthat majd a sógornője emlékére. Este fél hétkor értem vissza. Jövök be, látom, hogy Dolly a zongoránál imádkozik, a zongorán rajta a mécses, amit én adtam oda Miklósnak. Benézek a dolgozószobába: Miklós az ágyon fekszik. Akkor már teljesen szürke volt. Dolly azt hitte, csak mélyen alszik. Fél órával azelőtt halhatott meg, hogy megérkeztem.

Nem lehetett számítani rá, hogy elmegy, teljesen egészséges volt. Néhány perccel később – persze még szinte magamon kívül voltam – odaléptem az íróasztalhoz, hogy eleget tegyek annak az utasításnak, amit Miklós sokszor elismételt, és ami halála esetén azonnal végrehajtandó volt: bezártam, és a polcra, a többi füzet közé helyeztem a naplóját. Az utolsó bejegyzés végére nagybetűvel ezeket a szavakat írta: »HALÁL / NIHIL / MULANDÓSÁG / FÁJDALOM«.

Tudni kell, hogy Miklós mindennap ebéd után Dollyval vagy velem felolvastatta a négykötetes Szentek életéből annak a szentnek az életrajzát, akinek aznap volt az ünnepe. Július 18-án éppen Lellisi Szent Kamill, a haldoklók védőszentje volt soron. Mint látható, ezek az oldalak is sűrűn tele vannak írva Miklós széljegyzeteivel, dátumokkal, a napló egyes részeire utaló számokkal. A könyvekbe írt széljegyzetek ugyanolyan fontos eszközei voltak az érzései, gondolatai, a vele történtek lerögzítésének, mint a naplóbejegyzések. A napló és a széljegyzetek állandó kereszthivatkozásban vannak, ezért is fontos, hogy a könyvtár egyben maradjon.

Szent Kamill életrajzánál érdekes beírást olvashatunk. A nevének bal oldalára Miklós azt jegyezte be: »ANYÁM«, jobbra pedig azt: »ÉN«. Nem találni annak nyomát, hogy ezeket a halála napján jegyezte volna be a könyvbe, viszont a lap szélén az ötvenes-hatvanas évekből származó dátumokat pillantunk meg. Valószínű tehát, hogy valamikor még abban az időszakban írta be ezeket a szavakat. Mire gondolt? Mit sejtett meg? Bővebb magyarázatot nem mellékelt.

Dolly elmesélte, hogyan telt az utolsó nap. Délelőttre Miklós túllendült a hajnali kétségbeesésén, remek, tréfálkozós hangulatban volt. Ebéd után Dolly elkezdte felolvasni a Szent Kamillról szóló szöveget, de Miklós félbeszakította, mondván, elálmosodott, este majd folytatják. Három órakor meggyújtotta a mécsest Adele emlékére. Fél négykor elaludt.

Az íróasztalon látható az FMR nevű folyóirat egyik száma is. Ez volt Miklós utolsó olvasmánya. Az FMR-t egykoron úgy tartották számon mint a világ legszebb, egyben legsznobabb művészeti folyóiratát – utóbbi minősítéssel nem értek egyet, de ezt mondták rá. Egy Franco Maria Ricci nevű olasz kiadó jelentette meg, innen a folyóirat neve, ami persze az efemer szóra is rímel: illékony, tűnő valami. Aznap reggel, amikor meghalt, Miklós átlapozta a legutóbbi számot, és szokása szerint jegyzetelt bele. Minden lapszám elején volt egy lista arról, hogy a megjelenés idején milyen kiállításokat rendeznek szerte a világban, Miklós becsillagozta azokat, amelyek felkeltették az érdeklődését – ezúttal is így tett.

Minden számnak volt egy külön tematikus rovata is; abban a számban, amit Miklós az utolsó reggelen olvasott, a római kori misztériumvallás, a Mithrász-kultusz volt a fókuszban, az ezzel kapcsolatos szobrokról, domborművekről közöltek képeket. Olvashatjuk is a fotókon a bejegyzéseket: »1988. VII. 18. reggel 6 óra, reggel 7 óra«, Miklós ekkor tekintette át őket.

A Mithrász-szentélyekben elhelyezett oltárképek tipikus jelenete a bikaölés: Mithrász ül egy bika hátán, és a szívébe szúr egy nagy kést, csurog le a vér, egy kutya meg egy kígyó nyaldossa. Olvastam egyszer egy könyvet a számmisztikáról, és természetesen arra is kíváncsi voltam, mit írnak benne a tizennyolcas számról. Mint megtudtam, a tizennyolcas nagyon zűrzavaros és bonyolult szám, rossz események hírnöke. A számhoz kötődő ábrázolásoknak pedig – olvastam nem kis döbbenettel – hagyományos motívuma, hogy a Holdból csurgó vért egy kutya és egy kígyó nyalja fel.”

A LÉNYEGEK LÉNYEGE

„Szentkuthy a halála előtti napon egy cédulát adott át nekem, amelyen ez állt: »NAPLÓM / A LÉNYEGEK LÉNYEGE / ÉLETEK ÉLETE / OPUSOK OPUSA«. A füzeteket a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik, mintegy százötvenezer oldal terjedelmű a kézirat. Végrendeletében – mivel nagy nyíltsággal beszél kortársairól, kényes részleteket is feljegyez velük kapcsolatban – két részben zárolta a szöveget. 2013-ban vált nyilvánossá a naplónak a kezdetektől 1948-ig tartó része. 2013-ben elkezdtem átírni a naplóját, hat-hét füzettel végeztem is, de egészségi problémák miatt sajnos nem tudtam már órákat a múzeumban ülni, így a feldolgozás folyamata elakadt. De a feldolgozott anyagból is sok izgalmas részletre derült fény.

Szentkuthy például leírta az esetet, amikor egy könyvesboltban rábukkant egy német folyóiratra, amelynek az volt a címe, hogy PAN. De – írja a naplóban – valami olyan csodálatos, magával ragadó egyszerűséggel szerepelt ez a szó a címlapon, hogy szinte megőrült az örömtől. Innen jött aztán az ötlet, hogy a magánkiadásban megjelenő Praenek az ismert, nagyon egyszerű, de nagyon hatásos címlapja legyen. Másnap reggel pedig – tudjuk meg ugyancsak a naplóból – Szentkuthy napsugaras jókedvvel, óriási munkakedvvel ébredt, pusztán amiatt, mert még mindig annak az előző nap megpillantott PAN-címlapnak a hatása alatt volt.

Ezekben az években, a harmincas évek első felében még inkább vázlatokat írt, 1938-39 körül érlelődött ki naplójának a végleges stílusa, ő is onnantól számította magát rendszeres, rendes naplóírónak. Az 1948-tól a haláláig tartó rész majd csak 2038-ban lesz nyilvános. Hogy miért éppen 1948? Fontos év volt ez Szentkuthy életében: Londonban töltött hosszabb időt, azzal bízták meg, hogy hozzon létre egy afféle magyar házat. A politikai változások nyomán viszont haza kellett térnie.

Az 1948 utáni naplók is sok érdekességet tartogatnak, például bizonyára megtudhatjuk azt, pontosan mi volt az a trauma, aminek az 1949-ben írt, a hagyatékból előkerült és Bezárult Európa címen megjelentetett szöveg volt a lenyomata. Ez a regény Tarquinius Superbus száműzött római királynak a történetével kezdődik, majd hirtelen éles váltás következik, s a feldúlt Szentkuthy alig leplezett módon személyes élményeiről kezd írni benne.

A dolognak minden bizonnyal köze lehetett azokhoz a történésekhez, amelyekről a Frivolitások és hitvallásokban is megemlékezik: »Angliából hazatérve az Árpád-gimnáziumban nem kaptam vissza állásomat. Nagyon kedves, jóindulatú igazgatóm azzal érvelt, hogy nem is gondolták, visszajövök Londonból a fordulat évében. Igaz, mikor 48 őszén megérkeztünk a Keleti pályaudvarra, összesen tizenegyen szálltunk le a Bécs felől jövő vonatról. Akkoriban Nyugatról nem nagyon jöttek haza az emberek. […] Ezt az állásvesztést elég ijedten és keservesen vettem tudomásul. Naplóírásomat szigorúan folytattam. Még arra is emlékszem, akkori naplóköteteim címe: Ritorno d’Ulysse (ennek a címnek ihletője egy reneszánsz festmény, Corremariától kaptam képeslapon: Penelopét ábrázolja, amint sző, sző, és közben megjelenik férje…).«

Ekkor, a kommunista átrendeződéskor kezdődött el Szentkuthy pályájának második szakasza. Polgári íróként partvonalra szorították, kirúgása után az a veszély fenyegette, hogy közveszélyes munkakerülőként tartják majd számon. Végül Ortutay Gyula közbenjárására állást kapott a Márvány utcai közgazdasági technikumban, később pedig, már az ötvenes évek közepén megírta az első könyvet, aminek megjelentetéséért nem ő, hanem egy kiadó fizetett, s ami minden bizonnyal a legtöbbet olvasott műve: a Divertimento című Mozart-életrajz.”