Magyar kiválóságról lesz szó, mégsem Ludas Matyinál, hanem II. Erzsébetnél kezdünk. A királynő ugyanis nem engedte, hogy az asztalára libamáj kerüljön. A finomság a tiltólistán a fokhagymával, az osztrigával és a sztékkel osztozott, de az előbbiek száműzésének praktikus oka volt (büdösek vagy veszélyesek lehetnek…), a libamáj nyilvánvalóan etikai szempontok alapján lett száműzve. Vajon jogosan?
Állatorvosok és biológusok sokasága vitatkozott volna a libatömés kérdésében a királynővel, és azokkal az állatvédő csoportokkal, akik hevesen tiltakoznak a libatömés ellen. A hízott libamáj ugyanis tömés következtében jön létre, a tömés pedig sokak szemében állatkínzás.
Az alapkérdés az, fáj-e a tömés az állatnak? A hivatalos állatorvosi álláspont szerint egyértelműen nem. A lúdnak, mondják a szakértők, nincs lágy szájpadlása, és hiányzik a garatot záró reflexszerű mechanizmusa, ami akadályozná, hogy túlzott mennyiségű takarmány a szervezetébe jusson. Vagyis a tömés nem vált ki nála olyan öklendezési reflexet, mint egy embernél, ha valamit szó szerint lenyomnak a torkán. Arra azonban nagyon kell vigyázni, nehogy a légcsövébe kerüljön az étel. Ha a nyelőcsövébe kerül túl sok takarmány, az állat a felesleget a száján át szórja ki, de ez sem hányás, hanem visszaáramlás.
Hízott libamájat már az ókori Egyiptomban is fogyasztottak, később a görögök és a rómaiak is csemegeként ették. A rómaiak tejbe áztatott fügével vagy tejes-mézes búzadarával tömték a libákat, akiknek máját Plinius egyenesen az ínyencek csemegéjének nevezte.
Hogy jutott az emberek eszébe a tömés? Logikus úton jutottak el odáig, megfigyelve, hogy a vízi vándormadarak költözés előtt a bőr alatti szövetekbe és a májba zsírt raktároznak el. Azért, mert szükségük volt többlet energiára a hosszú út előtt. Az ínyencek ezt a jelenséget használták ki a maguk javára.
Magyarországon a 11. századtól ették és tartották a libát, a kukorica megjelenéséig árpadarával és galuskával tömték. Ám amióta van kukorica, azzal etetik a jószágot. Előtte vízbe áztatják és zsiradékot is adnak hozzá, hogy jobban csússzon. A masszát hüvelykujjal juttatják az állatba, illetve egy idő óta léteznek úgynevezett tömőtölcsérek is. A kézi tömést az állat egy hónapos kora körül kezdik.
A tömés szakértelmet és figyelmet igényel, nyugodtan hozzátehetjük, hogy jóérzést is. Akiből ez hiányzik, az tömés nélkül is képes szenvedést okozni az állatoknak, mert meg sem fordul a fejében, hogy tekintettel kellene lenni rájuk. Az sem mindegy, hol és hogyan tartják az állatokat, jutnak-e elegendő fényhez, mozgáshoz, vízhez. Ezek szerencsére ma már megkerülhetetlen szempontok, még ha a szabályozás és az ellenőrzés nem is mindig kielégítő.
A tömésre szánt libák fejlődésük első szakaszában többnyire szabadtartásban élnek, réten, mezőn sok rostos, zöld növényt legelnek. Ilyenkor volt mellettük a népmesékben és egyéb irodalmi művekben gyakran megjelenő libapásztor vagy éppen libapásztorlány. A zöld növények fogyasztása hatására az állatok nyelőcsöve tágul, ez előkészíti őket a tömésre. A tömés naponta többször történik, kézzel, tölcsérrel vagy géppel, és két-három hétig tart. A tömőtölcsérek közül van rugalmas, nyilvánvaló, hogy ez a legmegfelelőbb, hiszen követi az állat mozgását. Magyarország Franciaországot követi a világ legnagyobb libamáj előállítóinak listáján, ez az egyik legjelentősebb exportcikkünk, ezért sem mindegy, hogyan vélekednek a fogyasztók a tömésről.
A hízott libából előállított termékek 2013 óta hungarikumok, a kézzel szedett nagy pehelytartalmú libatoll pedig lassan tíz éve szerepel a kiemelkedő nemzeti értékek listáján. Tegyük hozzá, hogy ezzel kapcsolatban is van tiltakozás, ellenérzés és aggodalom, hiszen a tolltépés is képes szenvedést okozni az állatnak.
Tollat csak a vedlési időszakban szabad(na) szedni, méghozzá csak próbatépés után, szárazon és tisztán, majd a tollaitól megfosztott állatot védett meleg helyre kell helyezni. Ha a toll érett, akkor a tollszedés nem okozhat fájdalmat, hiszen a bőrben lévő tolltüszők és a tollcséve (ez a toll merev, csöves része) közötti kapcsolat fellazul, könnyen elválnak egymástól. Ám ha nem, akkor még vérzéses sérülés is keletkezhet. A szárnytollat, faroktollat, a szárnytartó tollakat és a nyelőcsőtágulatot borító tollakat nem szabad kitépni, és tépés közben vigyázni kell, nehogy eltörjön az állat szárnya.
Az így szedett toll került ezután a tollfosztóba, ahol a lányok, asszonyok, kalákában tépték le a pelyheket a szárról, hogy a párnákba, dunnákba már csak a puha, meleget adó anyag kerüljön.
