Olvastam, hogy volt egy meghatározható időpont, amikor eldöntötte, pilóta lesz. Ez hol és mikor történt?
Gyerekkori élmények kötnek a repüléshez, édesapám gyakran kivitt minket a reptérre, néztük a fel- és leszállásokat. A repülés iránti vágy akkor tért vissza, és erősödött folyamatosan, amikor utasként ültem gépre. Akkor még be lehetett kéredzkedni a pilótafülkébe, ezt rendszeresen megtettem. Emlékszem, Párizsba mentem, mert ott írtam a szakdolgozatomat a Zeneakadémiára, amikor eldöntöttem: ha én innen hazajövök, csak a repüléssel foglalkozom. Ami merész elhatározás volt egy frissen végzett zenetudóstól, akinek amúgy jó állása volt már a Magyar Televíziónál.
Mindehhez az volt az első lépés, hogy…
…hogy kimentem a Malév dunakeszi repülőterére, mert a pilóták azt mondták, ott, a repülőklubban kell elkezdeni. Ez 1989. április 4-én történt. El is kezdtem, méghozzá vitorlázórepüléssel, és azzal a szent elhatározással, hogy nem sportpilóta leszek, hanem végigjárva az utat a Malév pilótájává válok.
Sokak szerint az az igazi repülés, ha kicsi gépben ül az ember, ott érzi igazán az elemeket.
Van benne igazság, engem is rabul ejtett a motoros kisgép, olyannyira, hogy elgondolkodtam, ne akarjak-e inkább műrepülő-versenyző lenni. Érdekelt az oktatás is, mert néhány év alatt kisgépes oktató lettem. De aztán tartottam magam az eredeti célhoz. Tudtam, hogy biztos megélhetést is jelent, igaz, azt nem, hogy kifejezetten jó megélhetést. A lényeg, hogy bármilyen csábítás jött, nem engedtem neki, és megmaradtam a célnál, hogy közforgalmi pilóta leszek.
Gondolom, nem sok nővel találkozott a repülőtéren.
A sportrepülésben voltak nők, különösen a vitorlázórepülők között. De abban valóban első fecske voltam, hogy milyen cél vezérelt, és ezt a célt nem is titkoltam. A legtöbben csak mosolyogtak rajta, de nem bántódtam meg, hiszen nem tudhatták, mennyire komolyan gondolom. Egyébként nem volt ebben a mosolygásban rosszindulat, közben erősen szurkoltak nekem, csak éppen nem adtak sok esélyt, hogy sikerül. Csakhogy az idő nekem dolgozott, és a szerencse is, amikor az utolsó pillanatban sikerült elérni egy bizonyos rendeletmódosítást.
Egy érvényben lévő rendelet szerint ugyanis nők nem lehettek pilóták, így nem kezdhette volna el a tanfolyamot.
Amikor ez kiderült, sikerült – édesapám közbenjárására – karácsony előtt pár nappal találkozót kérnem Kökény Mihály egészségügyi minisztertől. Elmondtam neki, hogy ha ez a rendelet érvényben marad, nekem nyolc évem és az álmom válik semmivé. A januári közlönyben megjelent a rendeletnek a törlése, amelynek amúgy valóban nem volt már semmi értelme.
Ez a makacs céltudatosság a legfőbb jellemzője?
Alapvetően mérhetetlenül alkalmazkodó vagyok, barátságos és nyitott, nem vagyok sértődős, és el tudok engedni dolgokat. De vannak dolgok, amikből nem engedek.
Tudom, hogy az édesapja szerette a repülést, de mit szólt, amikor szépreményű zenetudós lánya másik pályára állt?
Divatos kifejezéssel élve, belégzésben maradt… Akkor is, amikor látott műrepülőként orsóban, bukfencezve. Aztán mikor Malév-pilóta lettem, nagyon büszke volt, és boldog, látta, milyen jól érzem magam abban, ami egyébként az ő szívének is olyan kedves. Rendszeresen tett fel szakmai kérdéseket, és többször vittem utasként is. A második világháborúban pilótaként szolgáló anyai nagypapámat is elvittem egy sétarepülésre a nyolcvanadik születésnapján.
Hasznos volt, hogy a felkészülés alatt utaskísérőként is dolgozott, vagy csak közelebb akart lenni a tűzhöz?
Is-is. No és valamiből élnem is kellett, mert a tévétől akkor már kiléptem. Dolgoztam a Légiközlekedés című folyóiratnál is, de szerettem volna még közelebb jutni a repüléshez. Ezt az utat férfiak is megjárták, több pilóta dolgozott korábban utaskísérőként. Sokat tanultam eközben, le- és felszálláskor szinte mindig bent voltam a pilótafülkében.
Úgy tudom, a kisgépes tanulás évei alatt két tragikus baleset is történt, méghozzá önhöz közel álló áldozatokkal. Ez sem rendítette meg?
Egy versenyen, amelyen én is indultam, lezuhant a legendás Malév-kapitány Lánc Tibor fia, akivel kifejezetten jóban voltunk, mondhatom, hogy szerelem is volt köztünk. A másik eset akkor történt, amikor éppen kiszálltam egy vontatógépből, amely ment ki a terepre hazahúzni egy vitorlázógépet. Egészen addig bent ültem, figyeltem, mert a fel- és leszállásokból sokat lehet tanulni. Még meg is kérdeztem, nem maradhatnék-e bent a vontatásnál. Nem, felelte a pilóta határozottan, majd beszállt a helyemre valaki. Aztán felszálltak, és lezuhantak. Tudom, hogy sokan abbahagyták volna ezek hatására, engem inkább megerősített. Már csak tiszteletből, az ő emlékükért is repülni fogok! Muszáj kitérnem ennek a filozófiai aspektusára is.
A repülés ugyanis nagy emberi döntés. Arról szól, hogyan létezünk a világban, merjük-e azt mondani dolgokra, helyzetekre, hogy igen, mindenképpen akarom, bármi az ára.
Egy pilóta döntése, amikor felszáll, számomra szimbolikus jelentéssel bír: igen, merem vállalni az életet, mindennel együtt. Mert a halál lehetősége mindig ott van, akkor is együtt jár az élettel, ha nem szeretünk beszélni róla. Ennek jó a tudatában lenni. Édesapám költőként is gyakran megfogalmazta ezt a gondolatot, ebben nőttem fel, és az én írásaimban is jelen van. Repülés közben ott a mélység, a tragédia lehetősége, a szabadságérzetünk korlátok között születik meg. Engem a repülés az emberi létezés alapkérdései felé fordított, sokkal jobban, mint bármi más azelőtt.
A repülésnek igazi tétje van, pedig gyakorlatilag a legbiztonságosabb közlekedési mód.
Ez nagyon fontos. Nem kaszkadőrök vagyunk, akik naponta kockára teszik az életüket, kísértik a sorsot, mégis, amikor beszállunk a gépbe, és becsukódnak az ajtók, tudható, hogy ha valami történik, a gépben lévők neve örökre egy listára kerül. A repülés élő adás, nem lehet semmit újravenni, hogy bocsánat, ismételjük meg, hátha majd jobban sikerül.
Beváltotta a repülés a hozzá fűzött reményeket?
Jóval többet adott, mint reméltem. Én nem műszaki pályáról érkeztem, de szerencsére kifejezetten ügyesnek bizonyultam a repülés manuális részében. A többiek legalábbis ezt mondták. Lehet benne valami, mert autót is szeretek vezetni, hajót is, ha hozzájutok. Én még elkaptam annak a korszaknak a végét, amikor lehetett kikapcsolt automatikával, alapműszerezettséggel megközelítéseket végezni.
Mi a legszebb látvány a pilótafülkéből?
Nem könnyű választani. Magas hegyek, tengerpartok, a természet csodái. Vagy a gép árnyéka, ahogy fut a felhőn! Ha pedig ezt az egészet szivárvány keríti be, már-már misztikus élmény. A gép árnyéka feszületre emlékeztet, és úszik a felhőn. Az is gyönyörű, amikor a teljes sötétségből közelítünk egy repülőtér felé, megjelennek a fények, meglátjuk a futópálya ugyancsak keresztet formázó fényeit, majd alámerülünk a fényárban.
A Malév első női pilótájaként elég nagy sajtófigyelem irányult önre. Nem voltak féltékenyek a többiek?
Nem éreztem ilyesmit. Azt igen, hogy kíváncsiak voltak, elég jó vagyok-e. Az első útjaim egyikén Kiss Kálmán kapitánnyal mentem a Fokker 70-essel egy dupla utat, vagyis kétszer repültünk oda-vissza. Ez négy fel- és leszállást jelent. Ilyenkor általában úgy osztják fel, hogy az egyik utat az egyik pilóta repüli, a másik pedig kiszolgálja őt, majd cserélnek. Kiss Kálmán megkérdezte, akarom-e az egész utat egyedül. Mondtam, hogy igen. Szépen meggurítottam a gépet, ami azt jelenti, szinte észre sem lehetett venni, hogy földet ért. Visszafelé is megkérdezte, azt is akarom-e, és végül mind a négy út az enyém lett, és mind a négyszer szépen meggurítottam a gépet. Szerintem Kálmán megnyugodott, és el is terjeszthette a pilóták között, hogy nem kell aggódni miattam, mert értem a dolgomat. Az is fontos volt, hogy képes vagyok egyedül, segítség nélkül boldogulni, hiszen a repülésben olyan helyzet is előállhat, hogy a pilótának egyedül kell megoldania mindent.
A Fokker után jött a Boeing 767-es.
Szerettem a Fokkert, különösen azért, mert rövid szakaszokat repültünk vele. A fel- és leszállás az izgalmas, nem az, amikor az ember harmincötezer láb magasan ül és malmozik. Ám jött ez a hatalmas, kétfolyosós, száznyolcvanhat tonnás óriás, és vonzott, hogy vezethessem. A hajtóművének az átmérője nagyobb volt, mint én a talpamtól a kinyújtott tenyeremig. És a desztinációk is vonzottak, az interkontinentális repülés: New York, Toronto, Tokió, Bangkok. Nem bírtam ellenállni, és amint lehetőség nyílt, elmentem a képzésre. Nem bántam meg. Szerettem a gépet, a repülést és azt az életformát is. Elmentünk három vagy akár tíz napra, de néha egy éjszaka csak három-négy órás volt az időeltolódás miatt. Az ember kikerült az időből szinte. Ebben sohasem fáradtam el, és gyönyörű helyeken jártam. Amikor megkérdezik, miért hagytam abba a repülést…
Erre most került volna sor.
Azt szoktam válaszolni kis túlzással, hogy ha a Boeing ma is repülne, repülnék én is. De amikor megszűntek ezek a tengerentúli járatok, és már nem volt ilyen nagy gép, befejeztem. Pedig kínálkozott még lehetőség, de én ezzel is úgy voltam, hogy ha úgy nem lehet már repülni, ahogy szeretnék, akkor keresek mást. Azt szoktam mondani, én hűségből hagytam abba. Az a világ, amiben felnőttem, az a fajta repülés már nincs, és azok sem, akiktől tanultam.
2001. szeptember 11. után más lett a repülőút.
Teljesen. Az utasok szempontjából is. Elveszett a romantikája, az eleganciája, a pilótafülke ajtaját be kell zárni. Hihetetlenül nagy lett az elektronika jelentősége, ami a biztonságot szolgálja, de szerintem csak részben. Tudom, hogy mindenki azt a korszakot nevezi aranykornak, amelynek a végét még elérte, én is így vagyok ezzel. Imádtam repülni, ahogy a kollégáim is. Nem azt mondtuk, hogy indulunk dolgozni, hanem ezt: megyünk repülni.
Kiemelt fotó:
Budapest, 2005. április 4.
Czigány Ildikó, a Malév első női pilótája immáron kapitányként vezette haza Varsóból a Malév 841-es számú Fokker 70-es repülőgépét.
Fotó: MTI / Földi Imre
