Ha a magyar utazót jó sorsa Prágába vezeti, és a történelmi városban tett sétája során megáll a Szent Vitus-székesegyház melletti széles téren, fölpillant sárkányölő Szent Györgynek a kis csobogókút fölött magasodó szobrára, bizonyára kettős érzés fogja el. Büszke rá, hogy a mi hazánk fiai alkották, és fájlalja, hogy nem otthon áll, hanem idegen ország fővárosát ékesíti. Arra gondol, hogy Istenem, a mi hadak járta Magyarországunkban mi minden pusztulhatott el az évszázadok viharaiban, ha a maradék is ilyen rendkívüli. Az jut eszébe, talán jobb is, hogy Szent György bronzalakja ide került, a messzi Prágába, ahol nem érte utol a pusztulás.
Hogy az utóbbi gondolat nem alaptalan, azt éppen a szobrot alkotó testvérpár életművének sorsa bizonyítja. Pontosan tudjuk ugyanis, hogy a két szobrász-bronzöntő 1390 előtt még legalább négy másik szobrot is készített, amelyek a nagyváradi székesegyház előtt álltak, és azt is tudjuk, hogy azoknak Nagyvárad török elfoglalása, 1660 után nyomuk veszett. De erről kicsit később.
A Nagy Lajos király idejében élő testvérekről maguk a szobrok hagytak ránk híradást, bár áttételes módon. Az elveszett szobrok egyikének pajzsán szerepelt egy felirat, amelyet Miskolczy István jegyzett fel 1609-ben. E szerint a szobrokat Demeter püspök megrendelésére 1372-ben készítette a kolozsvári Márton és György. A prágai Szent Györgynek valaha szintén a pajzsa viselte a feliratot. A pajzs ma már nincs meg, de a feliratot itt is följegyezték, így szólt: A. D. MCCCLXXIII HOC OPUS IMAGINIS S. GEORGII PER MARTINUM ET GEORGIUM DE CLUSSENBERCH CONFLATUM EST (Szent Györgynek ezt a képmását a kolozsvári Márton és György öntötte az Úr 1373. évében). Az évszázadok alatt nemcsak a pajzs veszett el, hanem a királylány alakja is, amely egykor a ló előtti sziklán állt, 1663 előtt valamiért eltávolították. Bár
téves az a sokszor emlegetett állítás, hogy ez lenne Európa legkorábbi egész alakos lovas szobra
(Marcus Aureliusé a 2., a híres Bambergi lovas a 13. századból való), az nem kétséges, hogy az európai kultúrtörténetben kiemelkedő jelentősége van. Nem is nagyon érti a késői szemlélő, hogy miként készülhetett Nagyváradon, amely város a 14. században a nyugati kultúrkörnek mégiscsak csupán a távoli végvidéke volt.
A testvéreknek, Miklós mester kolozsvári festő fiainak („filios magistri Nicolai pictoris”) a származásáról a leginkább elfogadott föltételezés az, hogy erdélyi szászok voltak. A prágai szobron Kolozsvár a korabeli német nevén, Clussenberchként szerepelt, az elveszett szobrokon, közelebbről a gyalogos Szent László pajzsán viszont magyarul, Colosvar alakban, ami arra utal, hogy mindkét nyelv ismerős volt számukra. Mivel kevéssé valószínű, hogy maguk újra feltalálták a bronzöntésnek az ókor után évszázadokra feledésbe merült viaszvesztéses technikáját, amellyel a szobrok készültek, nem kétséges, hogy tanulták valahol. A német historikusok sokáig német hatást igyekeztek azonosítani, ma azonban a szakemberek az itáliai kapcsolatot tartják a legvalószínűbbnek. Nagy Lajos élénk itáliai, közelebbről nápolyi kapcsolatai közismertek, így teljesen életszerű, hogy a kolozsvári művészek is megjárták azt a vidéket, esetleg kifejezetten abból a célból, hogy a nagyváradi püspök számára reprezentatív alkotások készítését megtanulják.
A Szent György-szobor stílusára, így művészettörténeti helyének meghatározására leggyakrabban a protoreneszánsz jelzőt alkalmazzák. Ez újra megerősíti az itáliai kapcsolat valószínűségét, hiszen a reneszánsz Itáliában sarjadt a gótikából, így annak előképeivel is ott találkozhattak az alkotók.
Az nem kétséges, hogy kiemelkedő alkotásról van szó, de vajon mennyiben tekinthető a magyar vagy – a korhoz jobban illő kifejezéssel – a hungarus kultúra művének? László Gyula régészprofesszor meglepő irányból kereste a választ a kérdésre. Részletes tanulmányában a lószerszámot vette elemző vizsgálat alá, és arra jutott, hogy itt bizony azonosíthatóan magyarországi szerszámozásról van szó, ilyet csak olyan alkothatott, aki jól ismerte a hazai gyakorlatot.
A szobor körüli legendák közé tartozik, hogy Buda török megszállása során sállal betakarva maga a szultán védte az elpusztítástól, és hogy a hódoltság idején került Prágába.
A történet szép, de aligha igaz. Valószínűbb, hogy eleve Prágába készült, a magyar király ajándékaként IV. Károly német-római császárnak, Nagy Lajos első apósának, aki a cseh fővárosban tartott udvart. Ott állt az 1960-as évekig, amikor is múzeumba került, és a helyét méretarányos másolat foglalta el, a turisták ma többnyire ezt csodálják.
Talán a váradi szobrok is megmenekülnek, ha azok is Prágába kerülnek. Négyről van megbízható ismeretünk, szemtanúleírásuk több forrásból is fennmaradt. Szent István, Szent Imre és Szent László 1372 előtt készült bronzalakja a nagyváradi székesegyház melletti téren állt, a főbejárattal szemben pedig Szent László lovas szobra magasodott. Erről a szoborról ábrázolásunk is van. Nagyváradról 1618-ban, valószínűleg Cesare Porta két évtizeddel korábbi tollrajza nyomán, készült az a madártávlatú metszet, amelynek egy apró részletén ott látható a szobor is. Hogy az azonosítás nem tévedés, azt a metszet kísérőszövege igazolja. A metsző a kor szokása szerint a képmezőbe betűjeleket helyezett, és a lap szélén adta meg e jelek magyarázatát. Az apró lovas melletti E betű leírása a következő: „Statua regis equistris, et tres statua pedestres ex aere fusili”, magyarul lovas király szobra és három öntött gyalogos rézszobor. A szöveg arra utal, hogy a lovas előtt látható alakok talán a gyalogos királyszobrok lennének, ám a kortárs szemtanú, Szalárdi János szerint azok oszlopokon álltak, ami logikus is.
Egy szemtanú feljegyzése szerint Szent László lovas szobrának pajzsfeliratán az 1390-es dátum állt, ez azonban kétséges, sokkal valószínűbb, hogy az öt alkotás nagyjából egykorú. Valahogy úgy képzelhetjük el a történetet, hogy a kolozsvári Miklós festőnek az 1340-es években két fia született, akik beletanulván a művészetbe valamikor az 1360-as évek végén, Nagy Lajos itáliai látogatásai és hadjáratai idején ottani mesterektől kitanulták a viaszvesztéses bronzöntés tudományát, és az 1370-es évek elején hazatérve, Demeter váradi püspök megrendelésére királyszobrok öntésébe kezdtek. Nagy Lajos talán hírét vette az elkészült, feltehetően a kor szokása szerint arannyal borított szobroknak, és maga is rendelt egyet királyi apósának, esetleg a Szent László-szobrot is ő rendelte meg. A testvérek további sorsáról sajnos nem maradt fönn adat.
Tény viszont, hogy 1660, a város török megszállása után a négy váradi szobornak nyoma veszett. A legtöbben azt föltételezik, hogy mivel az iszlám tiltja az emberábrázolást, a törökök összetörték, beolvasztották a szobrokat, és alighanem ágyút öntöttek belőlük. A kortárs Szalárdi János erről így írt:
„Az három oszlopokon álló és I. László király lovas nagy mesterségesen öntetett statuáit, állóképeit, hogy nekiek mintegy religiójok volna semmiféle képen nem szenvedni, mindenestül diribról-darabra roncsolták vala.”
Akad azonban olyan történész is, aki különböző források, elsősorban a Várad elfoglalásánál jelen lévő Evliya Çelebi török utazó leírása alapján azt valószínűsíti, hogy hajóra rakták a szobrokat, úgy akarták elszállítani, de út közben a hajó elsüllyedt. Az illető expedíció szervezésébe is kezdett a szobrok felkutatására, de annak eredményéről nincs híradás.
Így tehát marad nekünk Szent György világszép bronzszobra Prágában, majd tucatnyi másolata ugyanott, valamint Kolozsváron, Szegeden és Budapesten. És marad a csipetnyi büszkeség, hogy olyan nemzet gyermekei vagyunk, amely már hat és fél évszázada is ilyen remekművekkel tudta megajándékozni a világot.
Szent György napjához kapcsolódó írásunk itt olvasható:
Kiemelt kép: MTI
