A vesszőparipa eredetileg egy olyan botot jelentett, amelyet a gyermekek lábuk közé fogva húznak, mintha egy lovacskán nyargalnának. Petőfi Sándor Szülőföldem című versében így ír gyermekkorára visszaemlékezve:
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván
A Magyar néprajz népi játékokról szóló kötetéből azt is megtudhatjuk, hogy a vesszőparipának számos formája ismeretes. Hosszabb nádszálat, vesszőt vagy kórót is alkalmazhattak, de a legegyszerűbb változat az volt, amikor egy napraforgót felkantároztak, és azon lovagolnak. A vesszőparipa nem csak falusi környezetben volt népszerű játék, a fából készített, festett, díszített darabokkal az úri családok gyermekei is játszottak.
A vesszőparipán lovagol átvitt értelemben azt jelenti, hogy valaki folytonosan – már-már megrögzötten – emlegeti a kedvenc témáját, gondolatát. „Ennyi legyen elég a mi vesszőparipánkról, az irodalomról.” (Arany János) „Mindenik egy csalfa vesszőparipán lovagol…” (Mikszáth Kálmán) „Hadd maradjon meg mindenkinek… a maga vesszőparipája.” (Kosztolányi Dezső)
Vajon hogyan módosult a népszerű falusi játékszer jelentése? A Magyar etimológiai szótár erre azt a magyarázatot kínálja, hogy a kedvenc foglalatosságot jelentő, a hobbi szó eredete az angol hobbyhorse volt. A kifejezés az angolból először a németbe került, a hobbyhorse tükörfordításaként: steckenpferde, majd átkerült a magyarba. A kifejezésnek eredetileg nem volt negatív felhangja, hanem arra utalt, hogy valakinek egy kedvenc témája, gondolata. Erre a jelentésre a német kifejezés hatására kezdték el használni a magyarban a vesszőparipát.
A Magyar néprajz népi játékokról szóló kötetben részletesen olvashatunk további népi, falusi játékszerekről, játékeszközökről. A gyerekek játékaikkal a felnőttek tevékenységeit, otthoni környezetüket mintázták. Nedves homokból építettek házat, amibe bogáncsból, bojtorjánból bútorokat, törött cserépedényekből apró konyhaeszközöket készítettek.
A gyerekek a felnőttek ékszerei, díszei mintájára gyűrűt, nyakláncot, koszorút fontak maguknak virágokból. Kukoricacsutkából állatfigurákat készítettek, amelyeket csordába, nyájba rendezve hajtottak ki a „mezőre”. Cirokszárból szerszámokat – ekét, gereblyét, boronát, szekeret – formáltak melléjük.
A falusi gyermekjátékok leggazdagabb csoportját az emberfigurák, bábuk és babák jelentették. A legegyszerűbb módszer az volt, hogy egy hosszabb bot felső részére keresztbe egy rövidebb botot kötöttek, majd a hosszabb bot felső részére rongyból kis fejet formáztak, erre kukoricacsuhéból vagy kenderből hajat készítettek. Növényi eredetű anyagokból, terményekből is készítettek babákat, sőt az is megoldás volt, ha két almát vagy burgonyát pálcikával erősítették össze.
Töklámpát, papírsárkányt, faágakból fegyvereket például íjat, nyilat, lándzsát készítettek és játszottak fuszulyka-, bodza- és sárpuskával, parittyával is. A gyerekek által készített hangszerek közé is sokféle játékszer tartozott, mint a kereplő, a pengettyű, a kukoricamuzsika, a fű-, levél- vagy fűzfasíp. A zúgattyú úgy készült, hogy egy hengeres fadarabnak a közepére két lyukat fúrtak, madzagot fűztek bele, majd pörgették, így zúgó hangot adott.
Kiemelt fotó forrása: Wikimédia
