Aki eddig nem írt, hát most alighanem naplózásba fog: a Halálom esetén elégetendő! – Írói naplók kiállítás rejtett belső narratívák láthatóvá tételével olyan intimitást varázsol néhány múzeumi szobába, hogy nagy irodalmi karaktereink soraiba olvasva a látogató elkezd hiányozni – önmagának. 

Feltűnővé válik az extrém aránytalanság, milyen túlzó mértékben fordul a 21. századi ember figyelme, szinten minden idegszála kifelé, milyen mértékben terhelik külső impulzusok, és észre sem veszi, hogy mindeközben folyamatos hiányban él, mert elveszít egy teljes dimenziót. A csend köreit. A belső hangját. Azt a narratívát, amit önmagának alkot.

Füzetekben, díszes kötésű könyvecskékben, kazettákon, videófelvételeken megőrzött írói naplókban átmentett belső hangokat helyez a fizikai térbe a PIM új kiállítása. Bár az elmélyülés élményét ebben az önálló elbeszélő irodalmi műfajjá lett önkifejezési formában csak az olvasás adhatja meg, minden falra vetett, installációkba rejtett naplórészlet, pláne ezek összessége erősen inspirálóan hat. 

Muszáj naplót írni. Annyi minden ment veszendőbe az évek folyamán,
amit már sohasem lesz módunk rekonstruálni.
(Petri György)

A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára legendás naplóíróink közül Csáth Géza, Fodor András, Füst Milán, Móricz Zsigmond, Cs. Szabó László, Szentkuthy Miklós és Lesznai Anna kéziratos naplóját őrzi, de szinte minden más hagyatékból kimazsolázhatók naplószerű feljegyzések. Ezekből is kapunk válogatást Bölöni Györgyné falinaptáron vezetett naplójától Halász Erzsébet 1927-es miniatűr naplófüzetkéjén át Nagy László – saját sorai szerint – „kívül egészen csúnya”, piros, műanyag kötésű határidőnaplójáig, vagy Polcz Alaine 1980 és 2002 között magnóra felvett hangosnaplójáig. 

Naplót fogok vezetni – hogy formát adjak az életemnek.
(Szerb Antal)

A míves kötettől az iskolai vonalasig

Napló, de milyen? Egyáltalán mibe íródjon? Ki, miért, mikor írt? Aki naplót vezetett, hány éven keresztül tartott ki mellette? Ilyen klasszikus kérdésekre adható válaszok mentén tagolható a kiállítás, és mindjárt a külsőségek felől közelítő első rész is tartogat érdekességeket. Füst Milán – aki az eredeti megsemmisítési terveket meghaladva néhány év elteltével már élete fő művének tartotta feljegyzéseit – míves kötésű naplója önmagában elárulja a nyomhagyás szándékát, Süttő András sem szerénykedett a formaságokkal: egy aranyos betűkkel, a nevével díszített kötetbe írt. Teljesen más attitűd Lázár Erviné, akinek megtette a lánya másodikos általános iskolai füzete, vagy Petri György, aki szintén nem cifrázta, szabad utat engedett a belső monológjainak egy sima iskolai vonalasba. 

A jó napló a nap kvintesszenciája.
Megalvasztani a nap köcsögnyi tejét,
és csak a tejfölt szedni le róla.
(Illyés Gyula)

Kiderül, hogy Csáth Géza a korai, leginkább iskolai jegyeiről, nyári élményeiről, a nagymamánál tett látogatásokról és hasonlókról vezetett naplófüzeteiben titkosírást vetett be, mert tudta, hogy a mostohája olvassa, későbbi naplói pedig tele voltak a rajzaival. 

A lenyisszantott nyakkendőktől a bombázott írógépig – írók, költők tárgyait böngészhetjük a PIM-ben | Magyar Krónika

Az is gyűjt valamit, aki nem: ez a felesleges tárgyak kora. De mit gyűjtöttek íróink önként, tudatosan? A 70 éves Petőfi Irodalmi Múzeum december 15-ig még nyitva tartó születésnapi kiállítása terápiás kitérő lehet karácsonyi neurózis ellen.

A betű nevelő ereje

Idővonalon látható az is, íróink milyen intenzitással folytatták irodalmi munkásságukat kísérő belső monológjaikat. Szentkuthy Miklós naplóírói teljesítménye szinte felfoghatatlan – hatvan éven át, élete 75 százalékát lefedve vezette –, de Cs. Szabó László is szinte a nyomába ér az 58 éven át kitartó naplózással. Hozzájuk képest elenyészőnek tűnik, mégis kincseket rejt az a 18 év, amit Móricz Zsigmond, vagy az a 20 év, amit Csáth Géza töltött naplóírással. Karinthy Ferenc vagy Márai Sándor már közkinccsé tett naplói csak felsejlenek egy-egy utalással, mégis érezni a kiállítás terében monumentális erejüket, vagy Márai esetében azt a mások motivációira is kiterjeszthető belső igényt, amit „a betű nevelő szerepe” iránti vágy jelent. 

Kiállítási enteriőr Nagy László prémgalléros kabátjával

Egy vonatfülkévé alakított térben Nagy László prémgalléros kabátja lóg, Szerb Antal naplójának könyvkiadása pihen a tárolón, utasellátós edénykészlet idézi azt a miliőt, amiben a naplók jelentős része született. Beülve megérezhetjük azt a lebegő figyelmet, azt az átmenetben keletkező, a horizontot kémlelő tudatállapotot, ami a naplót író irodalmárokat – valójában minden naplóírót – összeköti. 

Az olvasónapló, az álomnapló és a többiek

Külön is érdekes a kiállítás kortárs írókat megszólaltató része, ahol egy régi Kékes televízióban többek között Bartis Attila vall naplóírási szokásairól. Kiderül, hogy számára a naplóírás kríziskezelési technika, sorait soha nem szánja olvasóinak, a megírásukon kívül számára nincs irodalmi jelentőségük, mégis ragaszkodik hozzájuk. Azon írók közé tartozik, akik életükben nem tudják elengedni sokszor egyetlen éjszaka alatt fél spirálfüzetet megtöltő gondolataikat, vívódásaikat, de nem is érzik senki másra tartozónak őket, ezért elégetés helyett cafatokra tépve ugyan, megőrzik maradványaikat. 

A napló típusa, formátuma önmagában árulkodik tulajdonosáról. Bartis Attila álomnaplót is vezet 1987 óta, amit az örökkévalósággal sem fukar megosztani, így tett az álmaival Polcz Alaine is. Kölcsey Ferenc pedig az olvasmányait, Boncza Berta és Ady Endre a háztartási kiadásait jegyezte fel. Tőzsér Árpád egy 2003-as bejegyzése pedig már arra a mentálhigiénés motívumra mutat, ami a legtöbb írói naplóban megjelenik, és ami miatt a naplóírás iránti vágy a látogatóban is megszólalhat a végén: „Amit leírok, attól kicsit megszabadulok!” 

A kiállítás december 3-án nyílt meg és 2025. augusztus 31-ig látogatható.