„Az elmélyült gondolkodáshoz csend kell. Csend pedig csak a periférián található” – írja Csermely Péter hálózatkutató, akadémikus. Mary Ellen Mark életműve tökéletesen illusztrálja ezt a gondolatot. A huszadik század második felének egyik legjelentősebb dokumentarista fotósa azok felé fordította a kameráját a hatvanas évektől, akiket a társadalom többnyire elfordulással vagy közönnyel illetett: mentális betegséggel élő nők, csellengő tinédzserek, szexmunkások, hajléktalan családok és drogfüggők. Mindazok, akik az amerikai álom peremére szorultak.
Ő volt az, aki Teréz anya kalkuttai Szeretet Misszionáriusai rendjéről készített sorozatával a közönség elé tárta a nagylelkűség ikonjának erejét és elkötelezettségét, de eljutott a mumbaii prostituáltak közé is. A Száll a kakukk fészkérek forgatási helyszínén, a Ward 81 pszichiátriai intézet női páciensei között készített képei pedig valóban ikonná tették.
Arra törekszem, hogy olyan fényképeket készítsek, amelyeket mindenki megért. (…) Azt szeretném, ha a képeim azokról az alapvető érzelmekről és érzésekről szólnának, amelyeket mindannyian átélünk (Mary Ellen Mark)
Csermely Péter mást is mond a társadalom hasonló peremvidékeiről és rólunk, akik középen tudhatjuk magunkat. Azt, hogy a centrum az információkat „lebutítja”, hogy szélesebb körben is kezelhetővé váljanak. „Ha azonban egy rendszer huzamosabb ideig ilyen „lebutított” információk még mindig kezelhetetlenül gyors sorozatával találkozik, akkor saját maga is elbutul, azaz képtelenné válik arra, hogy valamin mélyebben elgondolkodjon.”
Itt állunk tehát mi, jól értesültek, középen. És talán soha nem szorultunk rá annyira az olyan bátor, érzékeny, a szélekig merészkedő valódi informátorokra, mint amilyen fényképezőgéppel a nyakában Mary Ellen Mark is volt.
A Mai Manó Ház október közepén nyílt kiállítása – Mary Ellen Mark: Női sorsok – több évtizedes munkásságát idézi meg és Közép-Európában is régi adósságot törleszt. Az ebben a formában először Budapesten bemutatott képeket Mark személyesen válogatta össze a 2000-es évek elején, öt évvel a halála előtt, archívumának rendezése közben.
A tárlat jó öt évtizedes pályájának keresztmetszetét adja, és olyan sorozatokat is felvonultat, mint a vizuális kultúrában már alapvetésnek számító Ward 81, a Streetwise, az Indian Circus vagy a Twins. Mary Ellen Mark képei kerülik a szenzációkeltést, az együttérzés nyelvén szólalnak meg. Nők állnak a kamera mindkét oldalán, lelkük a kattintás pillanatában összeér.
Mary Ellen Mark több mint harminc éven át dokumentálta Erin „Tiny” Blackwell életét, a zaklatott tinédzserkortól a küzdelmekkel teli felnőtt életig. A jobb oldali képen a tinédzserkorú Tiny 1985-ben, első fiával, Daylonnal várandósan.
Fotó: © Mary Ellen Mark / Mai Manó Ház
Fontosnak tartom, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk azokkal, akiket fényképezünk, hogy tudják, miért tesszük és pontosan mit is csinálunk. Hiszen végső soron a lelkük egy darabját visszük magunkkal.
Mark fényképei tehát nem kívülállóként rögzítik alanyaikat: a kapcsolódás szinte tapintható. A Ward 81 sorozathoz Mark hetekig bevonult az Oregoni Állami Kórház pszichiátriai osztályára, együtt élt az ott kezelt nőkkel. Még kulcsa is volt az osztályhoz. Képei nemcsak dokumentumok, hanem az emberi sebzettséget feltétel nélkül elfogadó bizalmi helyzetek lenyomatai is. Ugyanez a mély kapcsolódás jellemzi a Streetwise című anyagát, ebből Oscar-díjra jelölt dokumentumfilm is készült. Mark több mint harminc éven át kísérte végig a főszereplő, egy tizenéves lányból az évek alatt tízgyerekes anyává váló Tiny életét a sorozathoz.
A képek közös jellemzője, hogy olyan tereket, élethelyzeteket és karaktereket mutatnak meg, amelyek a társadalmi diskurzusból sokáig hiányoztak – vagy csak leegyszerűsített formában jelentek meg. Mary Ellen Mark már jóval a #metoo és más társadalmi mozgalmak előtt figyelmeztetett a nőket érő elnyomásra és erőszakra. Fotói könyörtelen őszinteséggel tárták fel, hogy ezek a sorsok nem megbámulni való kivételek, hanem rendszerszintű tünetek.
Mark életműve nem a centrum gyorsan fogyasztható, „lebutított” képeinek világában mozog. Az ő lencséjén keresztül beléphetünk azokba a mikroközösségekbe, amelyek távol esnek a reflektorfénytől, de általánosan érvényes, fontos tartalmakat hordoznak. Talán éppen azért szólítanak meg évtizedek múltán is ennyire erőteljesen, mert az örök periféria csendjéből származnak – abból a térből, ahol volt, van és lesz lehetőség látva látni, és ahonnan rá lehet kérdezni újra és újra a centrumot átható hiedelmekre is.
Jack Garofalo / The Mary Ellen Mark Foundation / Mai Manó Ház
Kiemelt kép: Laurie a fürdőkádban, 81-es kórterem, Oregoni Állami Kórház, Salem, Oregon, USA, 1976
Fotó: © Mary Ellen Mark / Mai Manó Ház
