Sorozatunkban egyszervolt szakmák után eredünk, amelyek régen sokak megélhetését biztosították. A harmadik részben olyan hivatásokat mutatunk be, amelyeknek köszönhetően fényesség támadt a sötét estéken.
Fény és világosság nélkül nincs élet. A Bibliában, Isten első teremtő cselekedete ez volt: „És mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.” (1Móz 1,3) Az egyre rövidebb őszi napokon sötétedéskor ma már a legtermészetesebb mozdulataink közé tartozik a lámpa kapcsolójának megnyomása, évszázadokon át azonban gyertyák, mécsesek, lámpások és fáklyák szolgáltatták a fényt.
A római kultúra hanyatlása Európát is sötétségbe borította, nem csak képletesen. A kora középkorban közvilágításról még a városokban sem beszélhetünk, de magánlakhelyek esti kivilágításáról sem nagyon. Kolostorokban, gazdagabb főuraknál, magasabb méltóságoknál, uralkodói lakhelyeken gyulladtak fel naplemente után a fáklyák és gyertyák fényei.
A köznép a városokban és a falvakban a napszakok rendje szerint élte életét, a kelő nappal kezdte napját, a lenyugvóval fejezte be. A nomád magyarság is főleg a jószággal tért nyugovóra, és velük virradt meg. De a vezéri sátrakban és az éjszakai halászatoknál azért már a honfoglalás előtt ott volt a gyertya, a nyírfakéreg fáklya neve volt ez.
A faggyúgyertyát és a mécsest a letelepedés után kezdtük használni, és hamarosan elterjedt a gyertyamártás mestersége és technikája. Ennek lényege, hogy a sodort fonalat, a belet farudacskára kötözve az olvasztott faggyúba vagy viaszba mártogatták. Marha, birka, kecske zsíros belsőségeiből készült, füstösen és büdösen égett.
A méhviasz volt a legtisztább és legjobb minőségű gyertya alapanyaga, nem füstölt úgy, és kellemesebb illatú volt, mint a faggyú. De a méhviasz drágább volt és kevesebb volt belőle, így főleg a templomokban és a főúri lakhelyeken használták a belőle készült gyertyákat.
A falvakban élők főleg mécsessel vagy szurokfenyőforgáccsal világítottak, a gazdagabbak udvarházaiban is mécses és mártott faggyúgyertya világított. A városi polgárok a mécses vagy gyertya köré pergamenből vagy beolajozott papírból készített burát tettek, ez volt a lámpás. A várakban, palotákban pedig olajmécsesek, fáklyák és gyertyák világítottak.
A gyertyamártómesterekre sok volt a panasz, mert drágán adták a gyertyát, ennek oka az volt, hogy a faggyú is nagyon sokba került. A faggyú ára itthon a 16. századtól a 18. századig általában kétszerese volt a húsénak, így persze a gyertyák is sokba kerültek, ezért próbáltak takarékoskodni velük.
A gyertyamártás, később a gyertyaöntés nem önálló iparágként jelent meg, más mesterségek melléktevékenysége volt, így például a mészárosok és a szappanfőzők készítették a legtöbb faggyúgyertyát, a mézeskalácssütők pedig a visszamaradt méhviaszból készítettek gyertyát. A mézeskalácsosok egyedi öntőeljárást alkalmaztak, a kanócokat egy forgatható fakorongra, ringre rögzítették, és merőkanállal öntötték rá többször a viaszt. A szekszárdi Petrits család az egyik legrégebbi dinasztia, amely sok generáció óta, az 1800-as évek elejétől kezdve foglalkozik mézeskalács-készítéssel és méhviasz gyertyák öntésével. 1825-ben Petrits József indította el a családi vállalkozást. A gyertya magas ára miatt a 19. század elejére elterjedt a házi faggyúgyertya készítésének gyakorlata is.
Közvilágításról a középkorban nem beszélhetünk, évszázadokig a hold és a csillagok fénye és a lámpások segítették az embereket, ha az éjjeli órákban volt valami halaszthatatlan dolguk.
Pest városának 1715-ös rendelkezése rávilágít azonban, hogy a hatóságok nemigen kedvelték az éjjeli kódorgókat. „Esti harangozás után nyáron kilenc, télen pedig nyolc órán túl senki kocsmában, vendéglőben vagy az utcán nem találtassék, mert különben az ilyenek haladéktalanul bekísértetnek, és irgalmatlanul megbüntettetnek. Aki pedig éjszaka lenne kénytelen hazamenni, annak megparancsoltatik, hogy égő gyertya vagy lámpás nélkül ne találtassék!”
A rendszeres utcai közvilágítás Budán 1777. november 9-én indult el, Pesten pedig 1790. január 1-től. Több száz házfalra vagy faoszlopra bádogból készült, repceolajjal működő világítóeszközt (lanternákat) szereltek, amelyeknek tizenkét éjjeliőr viselte gondját. A 18. század végén fényverő bádogtükröt kaptak, 1827-ben üvegkéményt (cilindert), 1837-ben pedig körbelet, így egyre nagyobb fényességet adtak.
A 19. század hozta el a gyertyagyártás igazi forradalmát, az 1820-as években, az állati és növényi zsírok feldolgozásával felfedezett sztearin magas olvadáspontjának köszönhetően tisztábban és tovább égett. A gyertyakészítők mesterségét fokozatosan átvették a gyertyagyárak, Simonin 1818. évi találmányát, a sztearingyertyát ugyanis már öntötték a híres bécsi gyáros, Milly gépesített módszerével. Később pedig a kőolaj feldolgozásával nyert paraffin megjelenése még olcsóbb és könnyebben formázható alapanyagot biztosított.
Murdock 1803. évi találmánya, a gázvilágítás viszonylag korán megjelent hazánkban, ezt Széchenyinek köszönhetjük, aki első angliai útján kicsempészett egy gázfejlesztő modellt. A Nemzeti Színház megnyitásakor, 1837-ben már gázzal világítottak. Erről humorosan Jókai is megemlékezik: „Ennek a gáznak egy kicsit áporodott savanyú káposzta szaga volt, de eltűrtük azt, nemzeti büszkeségből.” Közvilágításra Pesten először 1856 decemberében használták fel a gázt, Budán pedig 1862-ben.
Az 1800-as évek végén jelent meg az elektromosság a világításban, ehhez kellett Edison és Swan találmánya, az izzólámpa, amelyet az 1881. évi párizsi világkiállításon mutattak be. Jedlik Ányos 1861-ben létrehozott, majd Siemens által tökéletesített dinamója, majd három magyar zseni, Bláthy Ottó, Déri Miksa és Zipernowsky Károly találmánya, a transzformátor is elengedhetetlen volt mindehhez. Hazánk első utcai villanyvilágítását a Ganz-gyár létesítette 1878-ban, a Ganz utcában. Az utcákat a fővárosban villannyal csak 1909-től világítják. Just Sándor és Hanaman Ferenc wolfram izzólámpája is Magyarországon, Újpesten született meg 1906-ban. A gázzal töltött izzólámpák tökéletesítése pedig Bródy Imrének és Polányi Mihálynak köszönhető, akik 1936-ban az Egyesült Izzóban megalkották a kriptonlámpát.
Források: Arcanum, Magyar Életrajzi Lexikon, Magyar Néprajzi Lexikon, Wikipédia, Bogdán István: Régi magyar mesterségek, Budapest, Neumann Kht., 2006
Sorozatunk korábbi részében a léhűtőkről írtunk:
Tényleg semmirekellők voltak a léhűtők? | Magyar Krónika
Sorozatunkban egyszer volt szakmák után eredünk, hivatások után, amelyek régen sokak megélhetését biztosították, de ma már csak az emlékük él, ha éltetjük. …
Kiemelt kép: Éjjeliőr a középkorban. Forrás: battlemerchant.com
