Minden magyar ember mosolyra fakad, ha ennek a városnak a szlovák nevét hallja-olvassa: Liptovský Mikuláš. Pedig igazán nem tehet róla, hogy a magyar nyelvbe átvettük a szlovák Mikulás keresztnevet, és másik értelmet adtunk neki, a gyermekek megajándékozóját neveztük el így. A várost persze magyarul Liptószentmiklósnak hívjuk, maradjon is így, nincs ebben semmi nosztalgiázás, hiszen az osztrák fővárosnak is magyar neve van, nem beszélve olyan távoli városokról, mint a szászországi Lipcse vagy az olasz Velence.
Honfi nosztalgiára azért sincs sok ok, minthogy Liptószentmiklós mindig is szlovák dominanciájú kisváros volt, annyira az, hogy máig a szlovák kulturális ébredés történelmi központjaként tartják számon. Éltek azért itt magyarok is, látogatták messzi vidékekről, ha másért nem, legalább azért, hogy úton a Magas-Tátrába itt megpihenjenek. Mint például az a Nágel Mici, aki a Tátraszéplakra, föltehetően hízókúrára látogató barátnőjének, nagyságos Staŭbesand Károlyné úrasszonynak írta az alábbi sorokat:
„Kedves Bellus, akárhányszor meleg szobában ülök, vagy pedig finom ebédekben s vacsorákban részesülök, Magára és a többi kedves széplaki ismerősömre gondolok. Milyen jól főznek itt! Meg vagyok győződve, kedves Bellus, hogy itt hetenkint legalább két kilót hízna. Igazán kíváncsi vagyok, mennyit gyarapodott e héten. (Első lapon folytatódik.) Hogy van különben? Mi újság Széplakon? Mikor utazik? Sokszor szívélyesen üdvözli Nagel Mici”
Sorozatunk előző része itt olvasható:
