A tihanyi házhoz az utcáról durván megmunkált, göröngyös, mohával benőtt mészkőtufa lapok vezetnek. A házban ugyanezek a szabálytalanul megformált kövek simára csiszolva és a sok évtizedes használattól még simábbra koptatva folytatódnak egészen a hatalmas nappaliig és a teliüveg ablakon túl a teraszig. Kilométerekre el lehet látni innen. Mintha egy óriási festmény közepén állnánk: előttünk hullámzik a Balaton, a horizonton, a tó túlpartján pedig nagy, szabályos szállodakockák váltakoznak falvak szabálytalan képével, fehér templomtornyokkal és zöld dombokkal.
A ház a Kopasz-hegyen valamikor az 1960-as években épült, Oma emlékei szerint egy francia lakberendezési magazin terveinek szabad felhasználásával – aztán olyan jól sikerült, hogy nem sokkal később egy magyar lakberendezési magazin címlapjára is felkerült. Oma, aki a kora nyártól szintén velünk élt a házban, a feleségem nagymamája. Sok évtizede tölti a nyarakat Tihanyban, többnyire májustól szeptemberig. Nyolcvankilenc éves, egyenes tartású, elegáns asszony, született Wein Éva, aki, nomen est omen, szereti a bort és a jó diskurzust. Esténként a vacsorához balatonfüredi vizet ittunk a közeli savanyúvízforrásból vagy boroztunk – és beszélgettünk. Nyolcvankilenc év magasának számos története és történettöredéke bukkant ilyenkor a felszínre, rég halott rokonok, szomszédok és barátok, köztük írók, mint Illyés Gyula, képzőművészek, mint Borsos Miklós, tihanyi asztalosok, vendéglősök, borászok, maga a falu, évtizedekkel ezelőtti és mai lakói. A sok év és emléktöredék szinte egybefolyt, a teraszon néha magam is úgy éreztem, az időtlen Tihanyban ülünk és borozunk, ahol az, ami régen súlyosnak vagy fontosnak tűnt, már nem olyan lényeges, a lényeges viszont jól látszik és megragadható.
Délutánonként begyújtottunk a régi, zöld mázas cserépkályhába, gyújtósnak összegyűjtöttem a ház melletti fenyők gyantás tobozait és kis gallyait. A nappaliból vagy a teraszról a déli partszakasz hosszú kompkikötőjét és az átkelő kompokat néztem, na meg a Balatont, ami minden percben más volt, foltos, fényes, csillogó vagy szürke. Oma történeteit és történetfoszlányait hallgatva egyre inkább az volt a benyomásom, hogy egész emberi-történelmi tudásunk olyan esetleges, töredékes, mint az ő elbeszélései és a mi beszélgetéseink. Bizonyos elemei összeillenek, mások nem, a képzelet által kiszínezett múlt – sőt: a jelen – egy-egy darabja néha felbukkan és fellobban, mint a láng, aztán elenyészik.
A ház, amit Oma és Opa – a Tihanyban nyugvó Hampel Antal – épített, szintén sokat mesélt, némán, tájbeli elhelyezkedésével és berendezésével, régi bútoraival és használati tárgyaival, Borsos-csendélettel és a mester fém domborműveivel. Tepsik és főzőedények sorakoztak a lakkozott fagerendák alatt, a környékbeli parasztoktól évtizedekkel ezelőtt vásárolt, galambmotívumokkal faragott és festett, szög nélkül összeállított, masszív parasztszékek és -asztalok, virágmintás erdélyi tálak és színes fatálasok – az egyiken látható volt az évszám: 1894 – meg több száz éves ládák, bennük a ládafiával, kenyér- és pecsenyesütő tálakkal, tojásfőzővel, fánkformázóval, kulacsokkal, tányérokkal, bögrékkel, más konyhai eszközökkel, kerti meg szüreti szerszámokkal. Némelyikről már Oma sem tudta megmondani, milyen célt szolgált.
Mégsem volt ez a domboldali ház múzeumszerű. Inkább lakályos. A helyiek által békalencsének is csúfolt szabálytalan, vulkanikus eredetű mészkőtufa járólapok behozták a természetet a házba, ami egyszerre emlékeztetett az 1960-as évekre, a háború utáni optimista modernség életérzésére, a 19. század biedermeierére és az ókorra. A nappali hatalmas ablaka előtt agyagkorsók sora állt, illetve a terasz párkányán, sőt a kertben is néhány ponton, határozottan római hatást keltve. Mindez, a régi magyar népi motívumok és az antik mediterrán birodalmat idéző edények, a tó látványa és a víz felé lépcsőzetesen lejtő kert a gondosan nevelt ciprussal, meggy-, barack-, mandula- és fügefáival adta azt a nehezen meghatározható Pannónia-érzetet, amit a nappali polcain álló, okosan, évtizedek alatt összeválogatott könyvek csak erősítettek. A magyar könyvművészetről és a magyar művészetről meséltek, már a borítóikkal is.
Volt közöttük néhány példány az Officina kiadóvállalat 1945 előtti finom sorozataiból és a Szépirodalmi Könyvkiadó Műhely sorozatából. Mindkét kiadó rég elsüllyedt a politikai-gazdasági hullámverésekben, és mindkét kiadó könyvei mintha egy soha nem volt álomvilágba vezettek volna. Valóságosabbnak, tartalmasabbnak, gondozottabbnak éreztem őket, mint sok mai könyvet. Az Officina Könyvtár Marcus Aureliustól Saint-Simon hercegen át Montaigne-ig a legjobbakat publikálta, a képeskönyvsorozat gyönyörű kötetei a magyar városi építészettől és a bútorművességtől a porcelánkészítésen át a szobrászatig és az ötvösségig mutatták be a két világháború között a legjobb művészeti hagyományokat és eredményeket. A sorozatok szerkesztőinek célja az lehetett, hogy elhozzák Európa kincseit a provinciába, magyar nyelven a magyar olvasóknak – és hogy a nemegyszer a központok mintái után kullogó hazai művészek és mesterek alkotásait friss hangon, tág kontextusban mutassák be a kisszámú, de lelkes közönségnek. A magyar polgárságnak, bármilyen szűk és illuzórikus volt ez a réteg a modern kori Pannóniában.
Illés Endre, a polgár író Örvények között című könyvét is megtaláltam a tihanyi ház polcán. Hogyan és mikor került ide a baráti Borsos házaspártól, erre már Oma sem emlékezett; Illés mindenesetre könyvét nekik, „Bubának és Miklósnak, igaz barátaimnak” dedikálta. A Szépirodalmi Könyvkiadó egykori nagy hatalmú igazgatója a maga módján, az Officina évtizedekkel korábbi vállalkozásához hasonlóan, szintén a legjobbakat akarta terjeszteni és kiadni. A tömegeknek szánt Olcsó Könyvtárával éppúgy, mint a kisebb példányszámú Magyarország Felfedezése vagy a Műhely sorozataival. Ezeket a köteteket is öröm kézbe venni. Borsos Miklós önéletírása, a Visszanéztem félutamból szintén dedikálva van – Omának és Opának –, és felesége, B. Kéry Ilona könyve is, a Kertem, amely tihanyi házuk és kertjük viszontagságos, de konok megalkotását írja le. És valahogy idekerült a szomszédban lakó Illyés házaspártól Márai Sándor Ég és földje, szertartásosan és személytelenül dedikálva az írótársnak – Márai nem írt mindig szépen Illyés Gyuláról, akit a kommunista hatalomátvétel után az ország egyik legnagyobb írójaként tiszteltek, sok százezer példányban publikáltak, és akinek tihanyi háza és kertjének malomkerékből készült asztala is országosan ismert lett televíziós szerepléseinek köszönhetően. Illés és Illyés között ott feszült az akkori magyar irodalom, az „irodalmi élet” és a „kultúrpolitika” megannyi harca, sebe, örvénye, a kollaboráció dilemmája, a diktatúra kegyetlen és sokszor láthatatlan játékszabályai. Visszatekintve mindez nem sokat számított, csak a sorok ereje, amik a régi könyvekből sugároztak vagy koppantak üresen a padló kövére.
Régi kapcsolatok, barátságok és viták bukkantak elő a könyvek olvasása közben, meg szóbeszédek, komoly és komolykodó vélekedések egyik vagy másik író vagy könyvkiadó jelentőségéről, pozitív vagy negatív szerepéről. Bevallom, ez engem egyre kevésbé érdekelt. Üdítőbb volt festők önéletrajzi írásait olvasni – olyan festőkét, akik meglepően jól írtak. Bernáth Aurél Így éltünk Pannóniában című, zöld vászonkötésű kötete – Oma egyik kedvenc könyve – remeklés. A könyv is, és a tartalma is. A benne lévő színes, rajzolt, „helyszínrajznak” nevezett könyvjelző a festő-író szülőföldjét, ami az én szülőföldem is, a Balaton közeli, nyugati medencéjét ábrázolja. Az olvasó a sugárzó, a városokat és falvakat leíró sorok hatására késztetést érez, hogy például a Badacsonyba utazzon és megszálljon a Hableányban, amit Bernáth olyan érzékletesen és szeretetteljesen ír le, még akkor is, ha a régi fogadó névadója „magyar mitológia a múlt századból, siratnivalóan szerény”. Az elképzelt erotikus lányalakban, a Hableány étterem és fogadó vágyott képében és nevében „benne van a Biedermeier könnyed szelleme”, a régi dunántúli építészet, utca- és tájkép, nem beszélve ételek illatáról és ízéről, meg persze a Balaton északi partján, a vulkáni talajon termő borok zamatáról. Az embert elfogja a vágy, hogy a badacsonyi fogadóban éjszakázzon, mintha ő is az 1820-as vagy az 1920-as években lenne, a Balaton fényeit nézze és a tó illatát szagolja. A tihanyi ház teraszán esténként, a mostani Balaton fényeit nézve és illatát szagolva álmodoztam ilyesmiről. Évszázadokat utaztam képzeletben.
A gyíkok megjelenése a tavasz biztos jele volt. Az egyik, amelyik valamivel nagyobb és színesebb volt a többinél – zöld csíkos teste, kék mellkasa, szürke feje volt, általában mozdulatlanul napozott a terasz párkányán – mindennap megjelent. Reggelenként már szinte vártam a felbukkanását a tufaköveken, a Rómát idéző agyagkorsók között. Ittam a kávét, figyeltem az átkelő kompot meg a gyíkot, és jól éreztem magam.
Borsos Miklós és felesége könyvei Tihanyra nyújtottak még tágasabb kilátást. Egy festő-aranyműves-szobrász-grafikusművész és egy kertépítőművész könyveinek társasága mintha a valós, személyes társaság élményét nyújtotta volna évtizedek távolából. Tihanyi író barátainak könyveihez hasonlóan Borsos önéletírását is átszövik a történelem és a politika kényszerűségei. Az agyonolvasott, foltos kötet gerincén a sorozatnév Műhely nagybetűi mellett fekete keretben a szerző és a cím; a kopott betűk, a szakadozó vászontáblák a konok és tisztességes művész töredékes vallomásait takarták. De a kényszerűségek helyett a szépség és a szabadság dominált barna oldalain. Összegzése talán ez a részlet lehetne: „Ha mégis számot kell adnom őszintén, akkor elmondhatom, hogy […] az egész élet, emberekkel, állatokkal, madarakkal, növényekkel, városokkal, egekkel, csak modell volt számomra. Tanulmányok, följegyzések gyűjteménye, a látható világ birtokba vétele a költött világ érintésével […] öt évtized alatt sikerült megmenekülnöm a művészi irányzatokhoz, divatokhoz való csatlakozástól.” Tihany menedékhely volt Borsosnak: „kis halászfalu a hegyen, csend és nagy víz”. Piros gerendás szobájában végül „hajszálgyökerek rajzolásáról” ír: „Gyökerek, tövek feszülnek a mélyben, s a mélyből szívják a nedveket, miként az ember is a múlt mélyéből és a jelenben fölülről, a fényből kapja azt, amiből a jelent alakítja, valósítja meg.”
Házépítés, pusztítás és újjáépítés – mennyire nem takarják ezek a szavak a lényeget: mert, mint Borsos felesége, B. Kéry Ilona könyvének oldalain kibontakozik, valóságos, hosszú ideig tartó, nehéz, gyönyörű és gyötrelmes műalkotásról volt itt szó. Kert- és otthonteremtésről. A könyv központjában nem a tihanyi ház van, hanem a kert. Mindent ebből a perspektívából látunk. „A vágyból született a kert, vágyból Olaszország iránt” – írja Buba a könyv legelején. És ebben van valami örök: a provinciában, nem messze az egykori római úttól és a régi villa rusticák romjaitól, létrehozni egy ideálkép mását. Személyesen, töredékesen, buktatókon keresztül alkotni valamit. A háború alatt, 1942-ben a füredi móló végén ülve, a félsziget „lágy vonalait” nézve fogant meg a Borsos házaspárban a ház építésének gondolata: Tihany „az apró szemű eső fátyolán át úgy pihent a vizen, mint egy görög sziget az Égei-tengeren… Bíztunk a 20. században. De rettenetesen csalódtunk benne. Később értettük meg igazán, minek kellett nekünk ez a kis ház és nekem ez a kert, amiért semmi áldozat és munka nem volt elég sok, nem volt elég nehéz”.
A zöld vászonkötésű Kertem legelső és leghátsó oldalain is finoman, sűrűn rajzolt növények tucatjai bukkannak elő, természetesen Borsos rajzai, mellettük finom, szabályos kézírással, hosszú latin nevük. „A latin szavak hamarosan élettel, színnel, illattal, formával életre keltek, alakot öltöttek – írta Buba. – Valósággá és rövidesen ismerőseimmé váltak. Lefekvés után behunyt szemem mögött már a szép, hajlékony, kifejező és logikus nevük után tűnt fel képzeletemben a virág színe és formája.” A Mediterráneumra annyira jellemző örökzöldeket nehéz volt megtelepíteni, mert az itteni talaj a „pannóniai flóratartományba esik”. A kertet a hely adottságainak megfelelően alkotta meg, okosan és türelemmel. Évek teltek el, amíg kiválogatta az ideillő virágokat, bokrokat, fákat, azokat, amik „optimális szépségüket kifejleszthették”. Bizonyos fajták megmaradtak, mások nem. Háromszáz fajtából száz-százhúsz érezte igazán jól magát itt, Pannóniában: „Uralkodó növényzetünk az olajfűz, a tuja, a boróka, a jegenyenyár, a virágos kőris, a tamariszk, a mandula, a rózsa, és féltve őrizzük még megmaradt, öreg levendulatöveinket.”
A Borsos-ház több részletben épült, a fotókon mégis harmonikus egésznek tűnik. Anyaga tufa, lávakő. Benne mintha még mindig a vulkáni izzás, a lávafolyam maradéka dolgozna. Tavasztól késő őszig éltek itt Borsosék, hasonlóan sok barátjukhoz – köztük Omához és Opához. A kert meg a kopasz-hegyi ház nekik is a magánszféra és a biztonság iránti vágyból, játékaik, vacsoratársaságaik és más közös programjaik pedig a közösség vágyából születhettek – hogy tartalmat adjanak a közösségnek, ennek a diktatúrákban annyira eltorzított fogalomnak. „Itáliásat” játszottak, felosztván, Itáliához hasonlóan, a hosszúkás Tihanyi-félszigetet városállamokra és fejedelemségekre. Ők északiak voltak, toszkánok – mi lent, a Kopasz-hegyen déliek. Talán „szerény magyar mitológia” volt ez is, ilyet játszani; talán az örök, derűs provincia – és a jó élet jele.
B. Kéry Ilona „nyitott kertről” ír, ahova bárki betérhet. Vágytam arra, hogy lássam ezt a kertet – meg Borsos piros gerendás szobáját – mai állapotában, de az új tulajdonosok, akik a házaspár halála után megvették, nem engedtek be minket. Talán jobb is: képzeletemben így földi Édenkertként él. Mégis, Buba őszintén írja: „ne higgyétek, hogy ez a kert olyan szép, mint amilyennek leírtam. Bizonyosan észrevettétek, hogy szerelemmel írtam, és tudvalevő: a szerelem vak és elfogult… És mint minden igaz szerelem, a sok gyönyörűség és öröm mellett, tele van bánattal, csalódással, kudarccal, kielégíthetetlen vágyakkal.” Szerencsére időben értettem meg ezt, és szép hónapokat töltöttünk a saját kertünkben egészen őszig. Aztán bezártuk a házat, és bedeszkáztuk a nappali teliüveg ablakait – hogy tavasszal majd újra kinyissuk.
A Helikon folyóirat 2021/2. számában (XXXII. évfolyam, 808. szám) megjelent írás átdolgozott változata.
